Első
könyv |
|
-
Amikor
Keménynek dolga így változik,
Erdély is azonban füstöt vét s lángozik,
Mársnak s Vulcánusnak ott a chám áldozik,
Amelyen a haza ohajt s siránkozik.
-
Mint
mikor Phaéton sétálni indula,
S az Nap lovaihoz tudatlanul nyúla,
Elkapván a lovak, az égbűl lehulla,
Általa az egész föld rútul meggyúla:
-
Égtek
a bévetett mezők termésekkel,
Égtek a termő fák együtt gyümölcsökkel,
A szép szőlőhegyek égtek a kertekkel,
Égett erdő, mező, hegy, völgy nagy tüzekkel.
-
Égett
szűz Helicon, szarvas Parnassussal
Égett tüzes Aetna hideg Kaukázussal,
Égett vizes Ida magos Olympussal,
Égett szent Cithéron árnyékos Pindussal.
-
Égett
minden ország, égett Szerecsenség,
Akiknek személye volt elébb fejérség,
Akkor perzselte el a sütő melegség,
Azolta oly füstös már ez a nemzetség.
-
Oly
most állapotja az égő Erdélynek,
Akit gyújt üszöge a tatár kezének.
Az egeket veri lángja nagy tüzének,
S csak hamva létezik már sok lakóhelyének.
-
Ég
falu, ég város, ég templom, kastély s vár,
Ég minden takarmány, semmivé is lett már,
Ég az, valaholott a tatár tüze jár,
Egyenlő sorsban van, éri egyenlő kár.
-
Van
az egész haza szörnyű rémülésben,
Sem öreg, sem kisded nincsen kíméllésben,
Asszony, férfi forog egyenlő veszélyben,
Kit pórázra fűznek, kit kevernek vérben.
-
A
föld, melyet bölcsen festett feketével
A tudós természet, szép mesterségével,
Most édes nemzetünk nagy veszedelmével
Pirosban öltözött kiontott vérével.
-
Tavasz
munkája is, a mezei zöldség,
Az előtt a szemnek mely volt gyönyörűség,
Most a rá nézőknek iszanyú szörnyűség,
A sok elesett test mert rajta sűrűség.
-
Hullatta
ezeket a tatár szablyája,
Akiknek vérével meghízván pofája,
Minthogy elég volt már felszedett praedája,
Visszáfordíttatik végre lova szája.
-
Megtér
hazájában ragadományával,
Pórázára fűzött rabok sok számával,
S azzal tőzsérkedő maga nagy hasznával,
Felperzselt Erdélynek rút pusztulásával.
-
Ahol
Keménynek is léve nem kis kára,
Sok ő jószági is mert költek praedára,
A rabló tatárnak tüzére s vasára,
Nehezben telik ki már váltsága ára.
-
Nem
is kevés terhhel toldja ez inségét,
Hallván új veszélyben lenni nemzetségét,
Pusztulni amellett maga örökségét,
Amelybűl remélte fejének mentségét.
-
Annál
inkább csügged ezzel reményében,
Hogy örökös lészen a tatár kezében,
Nincs is más biztató szikra a szívében,
Bízik egyedül csak Anna hűségében.
-
Noha
ennyi különb sorssal forgattatik,
Tovább-tovább nehézb ínségben tartatik,
Mindazáltal benne az el nem alhatik,
Amely remény tüze Annátúl gyújtatik.
-
Ezt
tartja s remélli oly Ariadnának,
Ki igaz szánója nyomorúságának,
Felkeresi kulcsát labirintusának,
Mely által ajtaja nyíljon rabságának.
-
Az
Minotaurusnak ez menti szájábúl
Úgy, mint a tatárnak kénozó markábúl,
Ha nem szabadulhat tulajdon javábúl,
Ez segíti arra maga sajátjábúl.
-
Nem
is múl semmi el ennek nagy hűségén,
Valami állható teljes tehetségén,
Sem más fáradságán, sem pedig költségén,
Csak könnyebbíthetne kedvese ínségén.
-
Amint
írt volt errűl bőven levelében,
Ha kell is maradni egy köz köntösében,
Készebb indítani vásárt mindenében,
Hogysem őtet hadni a tatár kezében.
-
Azonban
az tatár gazdag praedájában,
Fuvalkodott szívvel s kérkedő pompában
Vérszopó hadával jutván hazájában,
Kevés üdő halad megnyugovásában.
-
Hogy
az praedáló chám, mondjam inkáb kánya,
Ki sok falut s várost éh gyomrában hánya,
De az olyan lévén, mint égő mészbánya,
Újabb martalékját immár is kévánja.
-
Ki
veti kérőjét erdélyi étkének,
Minthogy hamar emészt melege bélének,
Új éhsége támad telhetlenségének,
Ez vérszopó madár gyomra üregének.
-
Mond:
kell ezt tölteni a Kemény sarcával,
Azért légyen készen annak summájával,
Százezer tallérok megígért számával,
Ha tovább nem akar csörgeni vasával.
-
Nem
is hagyja könnyen, hanem erőlteti,
Ráéhezett gyomrát míg meg nem töltheti,
Mondván: ha megadja, úgy elereszteti,
Ha nem, úgy erősebb fogságban vetteti.
-
Tetszik
a szabadság, de szűkült az érték,
Kopáron maradott, a gyapját lenyérték,
Sok keserves károk mindenfelől érték,
Nem telhetik tőle ennyi ezres mérték.
-
Amiolta
szenved nehéz rabságában,
Azolta égetvén s rabolván honjában,
Ha megígérte is ép állapatjában,
Már meg nem adhatja puszta mivoltában.
-
Ezzel
menti magát Kemény, s több ilyekkel,
De a kőszívű chám nem gondol ezekkel,
Kényszeríti gyakor fenyegetésekkel,
Akarhonnét légyen, lenni annak meg kell.
-
Nehéz
ennek bírni kősziklás szívével,
Aki Marpésusnak keményült ércével,
Erős Boreásnak hidegült derével,
Ravaszult a csaló syrén erkölcsével.
-
Mindazáltal
ez is győzeték végtére,
A törekedőknek gyakor kérelmére,
Noha tett céljátúl nem méne messzére,
De ez is Keménynek lén könnyebbségére.
-
.Elhagyja
az húszat, nyolcvanezerre lép,
Aki tovább vigye, nincs könyörgés oly szép;
Kemény is, minthogy únt nála a tatár pép,
Megígéri, noha nehezen ütő csép.
-
Ha
Anna kész erre mindenét veszteni,
Ő sem akar azért semmit kímélleni,
Csak magát a chámtúl lehessen menteni,
Kedves Annájával örömét tölteni.
-
Azért
mind Annának szép segítségébűl,
Mind arra kelendő maga értékébűl,
Szabadulására vett reménségébűl,
Megalkuszik, s bízik, kikél ínségébűl.
-
.Nyolcvanezer
ugyan, kit ígír a chámnak,
De múlja summáját a százezer számnak,
Azzal együtt, kit ád más sok fő tatárnak,
Szabadulásában kik eszközül járnak.
-
Végre
mikor ezek így végben mennének,
A sarc állapotján már megegyezének,
Elegendő kezest Keménytűl kérének,
Az ígért ezerek míg letétetnének.
Ugrás
az elejére
|