- Ady Endre -
Fellépése a magyar líra egész történetének leglátványosabb s alighanem legradikálisabb fordulatát hozta. Harmadik kötetétől kezdve, amelyik ugyanabban az évben és ugyanazzal a - nálunk félreérthetetlenül kihívó - címmel jelent meg, mint a Monarchia költészetének másik nagy szimbolista áttörése, Rilke versgyűjteménye - tehát az Új Versektől kezdve (1906) személye is, pályája is, sőt szinte minden egyes megnyilatkozása önnönmagánál nagyobb jelentőséget kapott, életének és életművének saját súlyát egy - máig is szuggesztív - gesztus ereje sokszorozta meg, az újszerűség lázadó gesztusáé, helyét, szerepét, sőt jellegét, sajátosságait megérteni kevés az oeuvre szokásos fogalma, lényegéhez, minden sorát átható esztétikai lényegéhez is hozzátartozik, hogy Ady neve, verseivel, cikkeivel, utazásaival és szerelmeivel egy valóságos Ady-jelenséget, vagy akár Ady-mítoszt jelent a magyar irodalomban; nem csoda hát, hogy talán Petőfi kivételével nincs még egy magyar költő, akiről életében és halála után csak közel annyit írtak volna, mint róla.
A cikkek és tanulmányok, pontosabban szólva a rajongások és kiátkozások áradata teljes erővel a hamar elkövetkező újabb kötet után (Vér és arany, 1907) indult meg, amikor az irodalmi és irodalmon kívüli közvélemény ráeszmélt az „Új idők új dalainak” tökéletes lázadására. Verseiben a sokféle, s minden irányban megtorpant, midnen irányban elfojtott feszültségektől terhelt ország valamennyi reprezentatív törekvése önnönmagát illetve ellenségét ismerhette fel: a magyar szimbolizmus első igazi áttörése, igen jellemzően az irányzat nálunk sok vonatkozásban sajátos jellegére és szerepére, a megszólaltatás, a kimondás erejével keltett vihart.
Stílusának radikális forradalma ugyanis egy egész - amennyire steril, annyira homogén - képzetrendszert rendített meg. Verseiben, romantikus szenvedéllyel, vad és brutáis igazságokat mondott ki, „a finom remegések”, „a szűz borzongások” lázító erejű felismeréseit, metaforikusan - de csak félig metaforikusan - úgy fogalmazhatnánk, egyszerre botránkoztatta meg olvasóit Baudelaire és Freud, Heine és Nietzsche, sőt némiképp Marx igazságaival; a tárgyaknak és reáliáknak, érzéseknek és helyzeteknek olyan végletesen új tömegét zúdította be képeibe és költeményeibe, hogy még látomásos kombinációi nélkül is, már maguk a primér tények gyökeresen változtatták meg a lírai tematikának, a versben megfogalmazható, illetve megfogalmazandó tartalomnak zárt, akkoriban kivált zárt kánonját.
(...)
Megírt azonban addig több száz újságcikket is, mert szenvedélyes újságíró volt és szenvedélyes politikai érdeklődés élt benne. Bizonyos, hogy nála radikálisabban nemigen gondolkodott akkor senki Magyarországon; akármiről cikkezett is, színházi előadásokról vagy az ultramontanizmusról, a kisváros eseményeiről vagy a fiatalság újatakarásáról - és valóban minden érdekelte -, épp az ellentétek, a meglevő és lehetséges konfliktusok lekerekítésének konszenzusát nem volt hajlandó elfogadni. Publicista kortársai közül a legmerészebbek a liberalizmus relativizmusát, akár úgy mondhatnánk, világnéezt értékű szemtelenségét szegezték szembe a konzervativizmus uralmával. Ő a feszültség publicisztikáját teremtette meg; cikkeiben kiélezett, sőt gyakran nagybetűs ellentéteket állított szembe, szeszélyes ritmikájú pátoszuk végképp nem az újságírás logikáját követte, de nem is csupán egy gondolat hatásos, végletes kifejezésére törekedett. Tónusváltásokon, elliptikus fordulatokon vagy nyílt felkiáltásokon át, a téma valóságos fontosságát mindig túllépő indulattal, intenzitással valamennyire fogalom, sőt jelenségszerűvé teszi azt az eseményt, embert, helyzetet, amiről a cikke szól, illetve a másik oldalról, azt az embert is - saját magát -, akinek jelenlétét és látásmódját agresszív erővel hangsúlyozza, s aki a cikknek nemcsak írója, hanem inkább kimondva, mint kimondatlanul főszereplője is. Ismétlem: ragyogó politikai érzék vezérelte, s cikkei fontos, néha nagyon fontos felismerésekről szólnak - mégis, csaknem kivétel nélkül, témájuknál nagyobb, s valamennyire tárgytalan feszültséget árasztanak. Éppenséggel nem is köznapi stílusban íródtak, sőt nagyon távol attól; prózájuk akár Huysmans vagy Jules Laforgue zsúfolt prózáját juttathatná eszünkbe, de szemben velük határozottan nem statikus karakterű, tematikusan erősen kötött és célratörő, alig van benne öntetszelgés és játék. Irását mindig témája valamilyen aspektusának, illetve még inkább már önnön reakciója valamilyen vetületének kinagyításával, túlexponálásával kezdi, majd a hamar, s mintegy tömbszerűen kirajzolt - kimondott ellentéteket kifejezetten dinamikus hatású trópusok, elsősorban igék és metaforák során át közelíti a látványos poenhez. Igy éri el, hogy súlyos politikai tartalmuk ellenére, az olvasó figyelmét mégis az azt megszólaltató s drámai színezetű személyiség vonzza, amely viszont - hasonlatosan ahhoz, amit megírt - szintén valamennyire absztrahálódik, jelenségszerűvé válik - s annál inkább, mert nemcsak erősen hangsúlyozott alkotója és főszereplője a cikknek, hanem agresszív szubjektivitásával kicsit magához hasonlít, vagyis kicsit a maga reakciójából vetít ki mindent, amit leír. Valóság és fikció, tárgyiasság és irrealitás, személy és külvilág között fellazultak a szilárd határok. A téma közvetlen társadalmi célzatának, érdekességének és ennek a fajta megfogalmazásnak, illetve inkább: látás- és láttatásmódnak találkozása viszont az irányzat magyarországi formájának, Ady egész költészetének alapvető sajátossága és kettőssége; mert ha van politikai publicisztika, amelynek kapcsán jogos a szimbolizmus irányába mutató vonásokról beszélni, úgy ez az erősen stilizált próza feltétlenül az.
(...)
Baudelaire példája, úgy tetszik, mindenekelőtt ezt jelentette a számára: egy másfajta megszólalás lehetőségével - és persze konkrét formájával - azt a költészetfelfogást változtatta meg, amely mintegy hátterükben, a korszak minden magyar versét eleve lebéklyózta. Nemcsak azért, mert a személyiség igazabb önkifejezésére törekedve számos tematikai tabut rögtön feloldott; hanem mert a művészetet mint a kifejezés teljességét egyszersmind a személyiség körébe vonta, sőt úgy tekintette, mint a személyiség megélésének, megvalósításának egyetlen igazi lehetőségét. Az alkotás ennek az önmegvalósításnak, vagy mondjuk így: az önmegvalósítás küzdelmének lett feszültségekkel teli színtere, a művészet pedig elkülönült a köznapi dolgok világától, külön-létet, privilégizált külön-létet nyert, mivel külön-létet nyert az a belső univerzum is, amelynek terében a műalkotás létrejön, lejátszódik, és amelynek „kapcsolatai”, törvényei, igazságai keresik és kapják megfogalmazásukat az egyetlen igazi entitásban, a Szépségben. Állítsuk ezt szembe a kor magyar kánonjával, a prekoncepcionált eszmeiség és a tárgyi-tapasztalati valóság arc poeticájával - e koordináták a műalkotás genezisét, értékét és érvényét egyaránt hivatottak meghatározni -, s nyilvánvaló a Les fleurs du mal és a Hotel Pimodan példájának jelentősége.
Egy ilyen szembeállítás persze jogtalannak is tetszhet, annyira leegyszerűsítette fogalmait. Hiszen a szimbolizmusnak akár ideál-képzete is lényegesen összetettebb jelenség, s Ady még az itt felvett modell-karakterisztikumok mindegyikének sem felel meg egyenlő mértékben, a Szépség kultuszát például csak meglehetősen távolról visszhangozta; amellett nem tekintettük sem azokat a kezdeményeket és a több, mint kezdeményeket, amelyek a magyar lírát már Ady előtt a szimbolizmus felé közlítették, sem magának Adynak - a publicisztika vonatkozásában például az előbb jelzett - természetes törekvését az új kifejezésmód felé. Ám egyelőre a hatás irányát kívánnánk csak jellemezni, és nem a létrejött életművet. Ez utóbbinak sokan vitatják szimbolista karakterét. Állapítsunk meg tehát most csak annyit, hogy ha szimbolizmuson nem csupán szűk iskolát, illetve stíluseszközök halmazát, hanem az európai költészetnek Baudelaire-től Rilkéig terjedő vonulatát értjük, azt a váltást, amely a lírai történés színhelyét teljes egészében a belső térbe helyezte, kiinduló helyzetét és témáját, s így a benne megfogalmazott tárgyi elemeket is hangsúlyozottan fiktívvé tette, az értelmi közlés és a hangulati érzékeltetés arányát az utóbbi javára megváltoztatta, nyelvét a képi-jelképi fogalmazásmód jegyében nagymértékben újraformálta, a költeményben - és a költészetben - pedig a romantika univerzális érvényű mítoszának felbomlása után, individuális mítoszt kívánt teremteni és megszólaltatni, ismétlem, ha szimbolizmuson ezt a - tágabb körben költészetfilozófiai, sőt történetfilozófiai értelmű - váltást és ezt a költői magatartást értjük, így Ady fordulata egyértelműen az európai szimbolizmus körébe tartozik.
(...)
Ady szimbolizmusa a lelkiállapot forradalmának és a forradalom lelkiállapotának lírájában született meg. Új élményvilágának minden eleme, szerelmes verseinek fantomizált nőképzetétől a felismerésig, amely múltjával és jelenével veszendőnek és elkárhozottnak vizionálta magát az egész országot, ezért hordozta magában egyként a lázadás meghatározó gesztusát; így tért vissza egy kifejezetten líraiatlan indulatát-vesztett korszak után a magyar lírába teljes érvényével a lírai érzelem.
Egyértelműen érzelmi, sőt egyértelműen élmény-költészet ez - de e fogalmak, illetve e magatartás dimenzióit Ady a végletekig tágította. A versek centrumában nemcsak hogy tematikusan, de agresszív hangsúllyal megnevezetten maga a költő áll, már csupán a kimondás elhivatottságának transzcendenciája révén ez időben Ady igen távol került a személyiség válságának, illetve az elszemélytelenedésnek vele kortárs irányzataitól.
Legtágabb keretük, vers-helyzetük gyakran életképszerű, majdnem hogy valamilyen cselekményt, illetve történést is kirajzolnak, de az életképnek határoztotan a balladába áthajló, erősen feszített s feltétlenül sötét, tragikus tónusú formációját alkojta meg. Vidám verse egyébként jószerint egész pályáján nincs egyetlenegy sem, költészete minden könnyedséget nélkülöz, úgy tetszik, még a fogalmazás, a szépség öröméről sem tud - amiről pedig még a tragikus hangzású Baudelaire sem volt hajlandó lemondani -, mivel mindig s kivétel nélkül nehéz fajsúlyút, jelentőségteljeset kívánt közölni; verseit meg is terheli valamennyire a nagyotmondás állandó kényszere.
A vers témája, valamelyest leegyszerűsítésben, az Én és a külvilág kollíziója, vagyis annak a folyamatnak a csúcspontján íródik, tör ki, amelyben az életérzés a világra rávetődik: költeményei mintha monológoknak lennének a betetőzései, építésük erősen drámai színezetű, ihletüknek és hatásuknak legfeltűnőbb vonása a kompozíció - minden síkot áthatoló - dinamikus, egzaltáltan dinamikus jellege.
(...)
Világképében minden lényhez és minden tárgyhoz titok, s több: fátum tartozik, amely valósággal belerobban a szimbólumokba. A hajnal a vágyak feszülésének és elfulladásának vibráló birodalma, az asszony képében egy sötéthatalmú és sötétbánatú indiai istennő rejlik, s a kert, ahol megpillantja őt, az is mágikus és bódító illatok fájdalmát árasztja; az utazás a Gare de’l Est az önhalál gyakran kísértő képébe vált át, Párizs a rejtelmek és az elrejtőzés birodalma, és egy ivászaton a költészet szellemével vív halálos párbajt. Örökös szereplíra; jelképteremtő erejének pedig sem extenzív, sem intenzív fegyelmező vagy gátló korlátai nincsenek. A táj, az ország: elátkozott föld, amelyben minden és mindenki pusztulni kárhoztatott; önmagát viszont egyszer gyermeknek, másszor saját - képzelt vagy valóban létezett - ősének éli meg, egyik költeményében az Úr kiválasztottja, Illés próféta, akit tüzes szekér repít a mennybe, a másikban komor arcú, egyszerű breton halászok süllyesztik koporsóját a vizek mélyeibe - de kész arra is, hogy személyének bármilyen gesztusát, tekintetét, csókját, álmát, ihletét tegye alkotása tárgyává és jelképévé. Szimbólumait ezért lehetetlen akárcsak megközelítőleg is felsorolni, (- ahogy az említettek is egy-egy versnek a vezérjelképei -); alkotómódszerének lényege, hogy minden költeményében autonóm jelképeket teremt, s ennek jegyében minden egyes - tárgyi és nem tárgyi - elemet oly mértékben túldimenzionál, hogy már nemcsak a jelzőkkel övezett névszók, de végül még maguk a szokatlanul érzékletes igék is, sőt alkalmasint bármilyen trópus és bármilyen nyelvtani elem jelképes értékűvé válhat.
A szimbolista költő-Én képzet köré, versmodelljének másik gyújtópontjában, a külvilágéban ily módon határozottan az irányzatra jellmező, tehát jelkép-értékű, személyre-vonatkoztatott, fiktív és spiritualizált képrendszer épül. Az alkotásaiban lezajló dráma, vagyis az egész versfolyamat így kerül át lelkének színterébe; minden stilizáció mindig is individualizál, ez pedig tökéletesen stilizált, nyíltan szubjektivizált világ: folyamatait, látomásait, küzdelmeit ez a stilizáció fordítja át, interiorizálja a lélek belső színpadára.
Maga az életanyag azonban, a konfliktus, amely ezeknek a verseknek nem is csak a mélyén rejlik, hanem valósággal kikiált belőlük erősen kötött, reális, és semmi esetre sem korlátozódik a belső színpadra, amelyen megjeleníttetik.
(1974)
