- Ady Endre -
(...) Ady ma már nagyobb kultúrértéke minden gondolkodó magyarnak, mint azok túlnyomó többsége együttvéve, kik most közéletet és politikát csinálnak.
De Ady Endre nemcsak új szavak, új formák és új ritmusok kovácsolója, nemcsak az életlendület nagy átértékelője, szóval nemcsak esztétikai narkotikum és hevítőszer: az ő költészete művészeti ragyogása mellett mint tömegmozgalom, mint szociális erő válik az Új-Magyarország egyik legizgatóbb és legtöbbet ígérő kultúrproblémájává. Miként Petőfi tisztábban szimbolizálja a 48-as nemzedék forradalmi magyarságának egész érzésskáláját és célkitűzéseit, mint Kossuth vagy bárki más a vezető politikusok közül: azonképpen Adyt fogja tanulmányozni a jövő történetírója, ha a huszadik szézad Magyarországa nagy lelki krízisét megérteni törekszik. Miként Petőfi, úgy Ady egyetlen kora költői erőkifejtésében azért, mert náluk a legszélesebben és legmélyebben társadalmi a legizzóbban és legátéltebben egyénivé válik. Célkitűzőkké, sőt propagandistákká lesznek anélkül, hogy szónokokká vagy politikusokká válnának. Új társadalmi eszményt és közéleti moralitást hirdetnek anélkül, hogy a fórumra kiállnának. Nem a l’art pour l’art-t tagadják meg, hanem nagy lelkük tüzében egyetlenné, egyénivé, tehát művészivé égetik, ami másokban cak kölcsönkért érzs vagy elmélet. (...)
Az Ady múzsája mindenekelőtt forradalmat jelent azzal a reakciós tespedéssel szemben, melybe 67 után jutott az ország, s mely a kilencvenes években kulminált. A nagybirtokos hazafiság szelleme borította el az egész közéletet, mely a haza elleni merényletnek denunciálta a birtoktalanoknak és az elégedetleneknek minden megmozdulását... Kínos szélcsend nehezedett a magyar szellemi életre, mely a nacionalista jelszavak csépelésében merült ki. S aki nem üvöltött velük, azt egyszerűen kimarták, labunkózták vagy agyonhallgatták... A szocializmust rendőrileg kezelték, a nemzetiségi kérdést szolgabíráikkal elnyomták, s a fajmagyar politika nagyobb dicsőségére fegyverrel és középkori ízű törvényekkel tiporták le az alföldi nincstelenek szabadságharcát. Közben egy rejtett antiszemitizmust neveltek nagyra, mely kegyesen szemet hunyt a gazdag zsidók panamái előtt... (...) Ezzel a közhangulattal szemben az irodalom ízlésesebb és kényesebb része a káváházakba vonult vissza. Egy-két bátrabb felkelő (például Vajda János és Thury Zoltán) szomorú sorsa óvatosságra intette a megélni akarókat. (...)
Ezzel a latifundiumos kínai fallal és ezzel a kávéházas álforradalommal szemben Ady költészete a falu hadüzenete volt. Valódi paraszt- és valódi proletárérzelmek viharzottak itt fel a grófok, uzsorások és kitartottjaik ellen. Az igazi forradalom szele süvöltött itt, nagy, szent, zsoltáros komolysággal... A parasztkérdés szelleme dübörög itt a maga félelmetességében, a Dózsa György lelkéből lelkezetten, nem pedig zsúrhasználatra. (...)
De Petőfin is túlmegy ennek a költészetnek nagyszerű humanitása és liberalizmusa, mikor fölfedezi nemzetiségi mostohatestvéreinket, s újra született jakobinuslendülettel megérzi, hogy a magára hagyott magyar ügy elveszett az idegen fajúak bajtársi támogatása nélkül. A paraszt, a proletár lírikus fölfedezése mellett ez az Ady harmadik nagy társadalmi meglátása.
Persze istentelennek és hazaárulónak kiáltották ki a húsosfazekak egyházi és nemzeti őrei. Pedig e költészet két legbecsesebb vonása épp egy új vallásosság és egy új hazafiság megalkotásában áll... Miközben lerombolta a kiskirályok, a szolgabírák és az uzsorások hazának csúfolt érdekszövetkezetét: nagyszerűen káprázatos látomásokkal újra alkotta a munkások, a parasztok, a dolgos emberek hazáját. Ha a magyar forradalom ma nem toporzékol tehetetlen dühvel a kizsákmányoló haza ellen, ha kezdjük érezni e földnek melegét és a benne szunnyadó csírák vigasztalásos fakadását, ha nem a haza ellen, hanem a haza megváltásáért küzd a kitagadottak serege: azt elsősorban ennek a kevély, magyar nemzetrombolónak köszönjük.
(1914)