- Ady Endre -
(...)
Nemcsak a maga érzékletes valóságában, de az eltévedés tája volt az itt megjelenített áttételesen, közvetetten is. Érvényesült a jellegzetesen adys, transzpozíciós, többsíkú szerkesztés. Nemcsak egyfajta konkrét, reális táj volt a versben ábrázolt, de számos hangulatteremtő, poétikai és nyelvi elem révén egyben az emberi létezés időtlen tája is. Egzisztenciális táj. S mint ilyenhez is az otthontalanság, a veszélyeztetettség tartozott hozzá központi ismérvként. Azt konretizálón, a belső emberi, egzisztenciális eltévedést lehetővé tevőn: 1. az abszurditás, 2. a rémek, 3. a nihil világában járt a versben ábrázolt hős.
Az abszurditás hírhozójaként mindenekelőtt kísértetiesség jellemezte a vers belső hangulati terét. Nemcsak a szavak vonzása („Kísértetes nálunk az Ősz”; „csupa titok”) vitt ebbe az irányba, de errefelé vittek egyes képi mozzanatok is. A kísértetiesség, a sejtelmesség fokozója volt már egymagában az alapvető képi megjelenítési mód: a látomásos allegória, a sajátosan adys vízió. Mert éppúgy, mint hajdan Az ős Kaján vagy a Harc a Nagyúrral című költeményekben, a látomás tett itt is egy esetleges képet jelentéssel telítetté, egzisztenciális érvényűvé. Kibontakozott a látomás hangulati, poétikai kisugárzása. Éppúgy, mint az álomban, a képtelenségek, az ész ellenőrzése alól kisikló dolgok világa idéződött meg. Mint például Blake vagy Yeats versei, Kafka írásai tanúskodtak erről: egy kísérteties, abszurd valóság megjelenítésére volt alkalmas elsősorban mindig a vízió. S ez a hatása érvényesült itt is. Rémmesék legköre varázsolódott elő. Oly világ tűnt fel, hol hajdani eszelősök jártak, s rohantak mesébe illőn, különös epitheton ornansszal ellátva a nagymérgü medvék.
A kísértetiessel egy irányba hatott, a látomás jelleget erősítette fel az uralkodón jelenlevő stiláris alakzat: a megszemélyesítés. Lehetővé vált ennek segítségével a lehetetlen is. Múltat álmodva, dideregve aludtak itt a falvak, volt erdők és ó nádasok láncolt lelkei riadoztak, süket volt a köd, pőrén bújt el a sík, ködgubában járt a november. Kioldott a megszemélyesítés a megszokott, elautomatizált összefüggésekből, rejtélyes káosszá változtatta mintegy a világot. Az abszurditás tája lett a versben felmutatott.
A sejtelmességet, a kísértetiességet növelték a képi megjelenítésen túl oly poétikai elemek, mint például az indítás hangsúlyozottan akusztikai jellege: a hangzó vak ügetés. Ahol csak hang van, s a látvány hiányzik, elővarázsolódik ott a kísértetiesség. S ezt növelte az akart, szándékolt elszemélytelenítés: az indító hallani főnévi igenév, a nőtteti, ez a műveltető ige, a „Csupa vérzés, csupa titok, - Csupa nyomások, csupa ősök”-féle nominális mondatszerkesztés. Egy irányba hatottak ezek a nyelvi jegyek mind: elillegalizálták a cselekvő alanyt, sugallták a titokzatosságot.
Végül, de nem utolsósorban ezt fokozta a szaggatott, jelzéses előadásmód, az akart művészi homály. A kiszigetelés. Eltűnt az oksági lánc. Hiányzott a kellő számú információ. S innen eredőn nem egy esetben megjelent a polivalencia, a többértelműség. Igy például rögtön az első versszaknál bizonytalanná vált, van-e okozati összefüggés „az eltévedt lovas” ügetésének zaja és a „láncolt lelkek” riadozása közt, hogy vajon a lovas ébreszti-e az erdők „láncolt lelkét”, vagy egymástól független, párhuzamos folyamat a kettő. Nem véletlen, hogy oly gyakoriak voltak a vers egyes mozzanatai kapcsán az eltérő, nemegyszer ellentétes magyarázatok. Ha az egyik értelmező a falusi szegénységgel kapcsolta össze például a „köd-guba” kifejezést, a másik méltóságteljes lassúságot, tempósságot asszociált hozzá: nagygazdavonást. Az egyik a magyarugar-motívum hajdani szánnivló, „kipányvázott lelkeivel”, lemetszett szárnyú embereivel - ezekkel a hagyományos adys képekkel - azonosította a „láncolt lelkeket”, a másik a nemléthez kötött szörnyűségeket érezte feltörni bennük. Az egyik virágzónak, bújtatónak, a másik rémtelinek ítélte a versben ábrázolt múltat. Az egyik „szent eszelősökként”, az új hőseiként pozitív hangsúllyal, a másik negatívan, a téboly megszállotjaként könyvelte el a versben feltűnő „eszelősöket”. Stb. Hiányos adalékok folytán ingóvá változott minden jelentés. S művészi eszköz volt ez. Művészi homály. Éppúgy, mint az áradó, mindent egybemosó köd, sodorta magával a kísértetiességet, a titokzatosat. Megjelenítette az abszurd világot.
A veszélyeztetettség, az otthontalanság másik hírhozójaként rémekkel telt meg az ábrázolt miliő. Nem véletlenül kapott külön verstani hangsúlyt egy birtokos jelzős szerkezetet megbontó enjambement révén a Rém szó. („Most hirtelen téli mesék - Rémei kielevenednek.”) Hangsúlyt kapott ez általában is. Tárgytalan félelmet, szorongást sugalló rémvilágnak tűnt a versben ábrázolt. Fő jellemzője volt az emberellenesség. Igaz: nyíltan, közvetlenül csak egyetlen esetben, egy de-vel kezdődő ellentétező mondat révén („De nincsen fény...”) állította szembe egymással a művészi formálás a környzetet és a vers hősét, rejtetten, lappangva végigvonult azonban ez az ellentét a költemény egészén.
„Fogyatkozott számú” volt itt az ember. Eltűnt, elveszett. Ha metonimiává váltan, falu-ként jelen volt is, akkor is aludt. Az eltévedt lovast az ember felől nézve magány vette körül. Grasszáltak viszont a különféle emberellenes erők. Komorlott a rémvilág jellegzetes képi mozzanata: a zsarnokmotívum. Az emberrel rímként is szembeállítva, mint gazda járt a maga óriás udvarán, ezen a „domb-kerítéses síkon” a ködgubás November. Látszott az ellenotthon. S a zsarnoki uralom egyéb jelképe, láncoltság, vérzés, nyomás jelent meg. A szorongást keltő rémvilág - az ellenotthon - másik jellegzetes képi hírhozójaként feltűnt a vad-kép. Mint Grunding, Kubin, Filla, Lohmar huszadik századi léthelyzetet idéző képein: szörnyetegek, vadak törtek elő. A „köd-bozótból” kirohant: ordas, bölény, nagymérgü medve. A zsarnoki lét s a vadak árnyékában szükségszerűen megsokasodtak a félelem szavai: riadoz, lapul, búj, didereg követte egymást. A látomás így jellegzetesn huszadik századi veretet kapott. A veszélyérzésnek, az élet irracionalitásának, kiismerhetetlenségének híreit hozta. Rettegés és szorongás áradt belőle. Negatív misztika.
Ugyanezt a hangulatot erősítette fel a verset átható, cselekménybeli és nyelvi elemekkel szuggerált katasztrófaérzet. Hirtelen elevenedtek ki itt a „téli mesék rémei”, hirtelen nőttette be magát a „pőre sík”. A félelem adott légkörében a katasztrófaérzés hírhozója volt a cselekményformálás hangsúlyozott hirtelensége. Mint ahogy az adott kontextusban ebbe az irányba vittek a különféle szintaktikai és lexikai szokatlanságok is. Viszonylagosan sűrűbben tűntek fel például inverziók, szórendmegbontások. Hol az állítmány emelődött ki („Alusznak némán a faluk”), hol a határozó („Erdővel, náddal pőre sík - Benőttetti hirtelen, újra”), hol a birtokos jelző dobódott hátra („Vak ügetését hallani - Eltévedt, hajdani lovasnak”); hol az igekötő (Hajdani, eltévedt utas - Vág neki új hínárú útnak”), hol pedig a mellékmondat került az élre („Hol foltokban imitt-amott - Ős sűrűből bozót rekedt meg”). A gyakoriság révén poétikai jelentést kaptak ezek a mondattani rendellenességek. Érzékeltették a váratlanságot, a szokatlanságot.
Hasonló okokból, mint az inverziók, váltak poétikailag is jelentőssé a szokatlan szóösszetételek és szóképzések: a neologizmusok. Az adott összefüggésben ezek is a katasztrófaérzést mélyítették el. Együtt járt velük hangulatilag a meglepetésszerű, a kiszámíthatatlan. Oly újonnan képzett szavak tűntek fel, mint kielevenednek, novemberes, hínárú, s oly nem mindnnapi összetételek, mint köd-bozót, nagymérgü, domb-kerítéses, köd-guba. Hogy mennyire poétikaialg szándékolt volt ez a nyelvi sajátság, meggyőzően mutatta az első változat: a Nyugatban közölt szövegben még ily szó is akadt: sűr („Ősi sűrből bozót rekedt meg”). A hirtelen veszélyek, a rontó katasztrófák rémvilágához illettek a szokottból kitépő, váratlan szavak. Rajtuk keresztül is megfogalmazódott az idegenségérzés, az elveszett otthonosságtudat.
Végül az egzisztenciális tájat, az otthontalanság táját konkretizálóan a nihil jelent meg. Az áradt a ködben. „De nincsen fény, nincs lámpa-láng - És hírük sincsen a faluknak” - halmozódtak tartalmat közlőn a tagadó elemek. A Nincs világa volt ez. Ennek ismérveként 1. perspektívátlanság, 2. negativitás volt itt uralkodó. A hiányzó fény („nincsen fény”) éppúgy mutatta a távlat elvesztését, mint az idő- vagy térkezelés. Az idő síkján egybeolvadt, egymásba ment át a múlt és jelen, eltűnt közöttük a választóvonal, a jövő felé hiányzott viszont minden utalás, minden átjárás. Megszakadt a folyamatosság. A múltat magába szívó jelen mintegy börtönként zárt. Hangsúlyozódott a rögzítő most, itt. („Most téli mesék...”; „Itt van a sűrű”; „Itt van a régi, tompa nóta”). A cselekvést elnyújtón gyakorító ige tűnt fel (riadoz). Elhagyódott nem egy esetben az igekötő, tartósságot sugallva ezzel is („láncolt lelkei”; „fogyatkozott számú”; „múlt századok”). Állítmányként szerepelt az időjelzésre képtelen főnévi igenév (hallani). Szuggerálta mindez a mozdulatlanságot, az időnkívüliséget. Paradox módon folytonossághiány fogta körül a folytonosság hősét. Mint ahogy ebbe az irányba hatott a visszatérő szerkesztésmód is, az AXA versképlet. Az utolsó strófa hajszálnyi változtatással az elsőt ismételte meg. Kompozíciós meghatározó lett a perspektívátlanság történetfilozófiája: az örök körforgás.
Nemcsak az időkezelés érzékeltette a tűnt perspektívát, de a térkezelés is. Az is zártságot s ugyanakkor változatlanságot sugallt. Kerítés, domb, erdő, nádas, bozót, sűrű fogta a láthatárt, és kínálta ugyanazt az egyhangúságot. S a perspektívátlanság érzését vitték át az adott kontextusban a befogadóba oly jellegzetes - ellentmondásosságot szuggeráló - nyelvi elemek, mint például a szinesztéziák. A hallást jelentő főnévhez látási vagy tapintási képzetet tartalmazó jelző társult és viszont. Vak ügetés-ről, süket köd-ről, tompa nóták-ról beszélt a költemény. Összekuszálódtak mind az érzékszervek. Formát kapott az eltévedés tája: a labirintusvilág.
A távlattalanság mellett a nihilt érzékeltetendő a negativitás volt adott mint másik jellegzetes formai meghatározó. Negativitás az ember szempontjából. A vak, a süket, a néma tűnt fel a miliő jellemzése során: az érzékszervektől való megfosztottság. Még a „sima” helyett is a negativitás irányába húzó, a nincstelenségre, a kiraboltságra utaló pőre állott („pőre sík”). A táj tulajdonságait felidéző versszak („Csupa vérzés, csupa titok...”) jobbára negatív irányba húzó, az embertől, az ember munkájától nem befolyásolt - dehumanizáló - ismérveket sorolt (vérzés, titok, nyomás, ős, erdő, nádas, eszelős). Menekülő jellegűek, negatív irányúak voltak a cselekvésformák is (alszik, didereg, búj, lapul). A távlattalanságot a negativitás, a benne felnyíló negatív távlat tette teljessé. Igy konkretizálódott az ábrázolt egzisztenciális tájnak egyik legfőbb jellemző jegye: a nihil, a Semmi. Az otthontalanság tájához, az abszurditás és a rémek világához ez tartozott hozzá mint harmadik ismérv.
(1982)