- Ady Endre -
(...)
I.
Ady Endre ... ha csak róla lenne szó, minden egyszerűbb lenne. Szinte csak variálni kellene az ő szavait: „Míg nem jöttem, koldusok voltak, Még sírni sem sírhattak szépen. Én siratom magam s a népem.” Nem volna túlzás ezt modani: ha Ady Endre nem volna, ki kellene találni. Nem lenne ... mert megtették már (nem kell neveket írni, úgyis tudja őket mindenki). Mert hiába minden, Ady mégis a magyar versek Adyja elsősorban, a forradalom néküli magyar forradalmárok poétája. Siratnivalóan groteszk ez az Ady Endre publikuma. Olyan emberekből áll, akik úgy érzik: nincsen segítség, csak a forradalom. Akik ezt látják: ami van, az nem volt új és jó sohasem, csak elnyelője mindig minden újnak és jónak; rossz, amin nem lehet toldani, amit el kell pusztítani, hogy helyet adjon új lehetőségeknek. Forradalom kellene, de még megkísérelésének távoli lehetőségeit sem lehet remélni. Csak vezetők lennének; olyan emberek, akiket - talán - nagy emberekké tehetne egy csak álmokban létező forradalom és a forradalom utáni Magyarország.
És mindenben így van. Mindenütt a magyarok a „legmodernebbek”. Sírnivalóan groteszkül járnak elöl a legradikálisabban minden új művészi és filozófiai mozgalomban; minél becsületesebbek és minél magyarabbak, annál inkább. Mert nincs magyar kultúra, ahová bekapcsolódni lehetne, és mert a régi európai ilyen szempontból semmit sem jelent, csak a messze jövő hozhatja meg a megálmodott közösséget számukra. Ilyen az orosz entellektüelek helyzete is, de azoknak legalább van forradalmuk, és így van miben formát találnia a kultúra után való vágyódásaiknak, és ez a „teljesülés” formát és súlyt ad minden, nem direkt szociális és politikai alkotásuknak is; a magyarok vágyódásai meddők kell hogy maradjanak örökre. Mert Magyarországon a forradalom csak lelkiállapot, csak az egyetlen pozitív, formai lehetősége annak, hogy a végtelen izoláltság okozta kétségbeesés csak kifejezést is bírjon kapni. Csak lelkiállapot, csak vágyódás, és annyira és oly kizárólag az, hogy nemcsak nem felel meg neki a valóságban semmi, de még mint képzelődésben sincsen benne semmi igazán megfogható, semmi egy bár utópisztikus realitásba belekapcsolódó.
Ennek a forradalomtól megfosztott forradalmiságnak világából valók az Ady Endre magyar versei. Már egy régebbi versében (Vízió a lápon az Új versek-ben) tiszta kifejezést kap ezen érzés: kell a forradalom neki, Ady Endrének, a mai magyar embernek. Kell, nem mert megjött az ideje, nem mert hasznos volna, mert új értékeket hozna és elpusztítana régi hitványságokat, de mert neki kell, neki, hogy tovább bírjon élni, hogy gyökértelen szeretetét legyen hol elültetnie, hogy benne elpusztuló gazdagságait legyen kinek és hová adnia. Kell hogy élete formát találjon valahol.
Sokáig lesz, sokáig tart még
A régi sors, a régi átok?
Késlekedő, tunya, vörös Nap
Hozzád kiáltok.
Nem akarok dühvel meghalni,
Ajzott és visszatartott ívvel
Remény nélkül, fekete gyásszal,
Fekete szívvel.
Kelj föl, óh, kelj föl, szent, vörös Nap,
Ez az Ady Endre (és minden magyar entellektüel) helyzete a proletársághoz; még konkrétabb, még kézzelfoghatóbb formát nyerése a leglégiesebb, a leggyávább, leghalkabb és alig tudatossá tehető vágyódásoknak. Ha egy Gorkij szocialista lesz: egy nagy vágyódás kap egész teljesülést; ha egy Shaw vagy Anatole France: egy gondolkodó levonja társadalomfilozófiájának minden konzekvenciáját. Az Ady Endre szocializmusa: vallás (kisebbeknél csak narkotikum); kiáltó szó a pusztában, segélyért ordítása egy megfulladónak, görcsös belekapaszkodás az egyetlen lehetőségbe, ami még van, csak imádva (vagy néha káromolva) azt; ismeretlennek, titokzatosnak és mégis közelinek, mégis az egyetlen igazán reálisnak érezvén azt.
Nyakatokon vad, úri tatárok
S mégis büszke a ti fejetek.
Frissek a vérben, nagyok a hitben,
Csák Máté földjén ti vagytok az Isten.
Előre, magyar proletárok.
Meddő dolog arról beszélni, milyen viszonyban van Ady a szocializmussal; a szocializmus csak forma itt, amelyben érzései formára találnak. Ha ezeknek a forradalmi daloknak vannak stílusban rokonaik, akkor a Baudelaire blaszfémiái azok, vagy a Verlaine Mária-versei és leginkább talán Brentano katolikus litániái. Nem is kell olyan versekre hivatkozni, ahol összeolvad vallás és forradalom (pl. Az Isten harsonája), vagy csak olyanok számára, akiknek az Isten nevet kell látniok, hogy valamiben felismerjék a vallásosat; Adynak minden verse vallásos vers. Ha egész röviden akarnám formulázni azt, ami a legmélyebben közös valamennyiben, azt kellene mondanom: vallásos versek, egy nagy, misztikus, vallásos érzés kiáradása mindenfelé és mindenhová. Egy olyan erős vallásos potencia, egy oly végtelenül heves megkívánása a vallásnak van itt, hogy mitológia lesz ezeknek a verseknek világában mindenből, Isten vagy ördög az élet minden megnyilvánulásából, zsoltár minden versből, ami róluk íródott. (És itt is - felesleges dokumentumnak - rendelkezésünkre állanak az ő szavai: „Korcs hegyi-beszéd minden dalom”.)
Mitológia lesz az egész életből Ady verseiben. Egy egészen új magyar mitológia jött létre már a magyar versekben is. A messze-távolban Párizs, a csábító, a gyönyörű, a mindennek anyja, az új Heszperidák szigete, és a közelben a Magyar Ugar, a purgatórium és az inferno sok, válogatott kínokat termő köre és odúja. És félelmes árnyékokat vető erőt kapnak itt Pusztaszer és Dévény, Csák Máté és Debrecen város. És megindul ellenük a küzdelem: a kurucok régi küzdelme, a Dózsa Györgyök örök harca és a Vazulok és a Szent Margitok megölt lelkei sírnak kíséretet a nagy viadalhoz.
És a még nagyobbak, a még mélyebbek: az ős Kaján mítosza és az Ond vezéré és még sok másé. És egy lépést se kell kifelé tenni ebből a világból, és ott vannak a Baál isten himnuszai, a Pénz isten litániái, a rejtelmekkel teli bihari legendák Csönd-hercegről, a Nyár elégiái és a nagy körtánc a Léda arany-szobra körül. És csak nyílt kifejezést kapott, csak egészen tiszta kifejezést, minden közbeeső állomás, minden „élmény” és „szimbólum” elhagyásával ez a mindig meglevő érzés a legújabb versekben, az Isten-versekben.
Ady Endre misztikus, mi az értelme ennek a kifejezésnek? Talán ez: a misztikusnak (csak az érzésformát veszem, és nem megnyilvánulásait) nincsen distancia-problémája. Tehát ezt: a misztikus számára nincsenek ellentmondások, nincsen különbség a „nézetek” között; ő minden, és mindennek az ellenkezője is egyszersmind. Ezt: a misztikus számára nincsenek nagy dolgok, és nincsenek kicsinyek; nincsenek szent dolgok, és nincsenek profánok; nincsenek „valóságok”, és nincsenek álmok; és nem léteznek azok a különbségek, amelyeket mi a konkrét és az absztrakt, a szubjektív és az objektív között meg szoktunk tenni. Ez a középkorban igen egyszerű és igen könnyen átlátható volt: a misztikus az volt, akiben minden vallássá lett, vagy talán így inkább: akiben a vallás, a vallásnak érzés-esszenciája a mindenné lett. De ez ma éppen ilyen egyszerű, ha talán nem is olyan könnyen átlátható, és az egész különbség egy régi és egy mai misztikus között csak az, hogy a réginek voltak formái, és a mainak már nincsenek. A réginek biztos és megingathatatlan formákat adott az egyház, a hivatalos vallás, a Biblia, formákat, amelyeknek szilárd falai közé bátran ömölhettek az eksztázisok forró lávapatakjai. A mai misztikusnak nincs hol formát találnia, neki magának kell magából megteremtenie mindent: az Istent és az ördögöt, a földet és a túlvilágot, a Megváltót és az Antikrisztust, a szenteket és az elkárhozottakat; neki magának kell megírnia a Bibliát, és mindazt, aminek kedvéért aztán elolvasná. Így a lényeg minden azonossága mellett elveszti a típus tisztaságát: költészetnek látszik csupán. Mert felületes látás számára nincs különbség a költői „motívum” vagy „tárgy” és a misztikus élet-exegézis között; ami egészen tisztán elválasztotta őket egymástól akkor, az egyiknek játék-, a másiknak pozitív, igazság-jellege, ma megszűnt már, és ma csak mint érzésforma létezik a misztikusság mindenütt és mindenfelé elszóródva. Ma így minden igazi költő többé-kevésbé misztikus, sokkal inkább és sokkal erősebben, mint a középkorban; talán azért, mert ma - kényszerűségből - költő lesz a misztikusok legnagyobb részéből.
Próbáljuk meg most már innen meghatározni Ady stílusát. Talán legegyszerűbben a végletek által lehetne. Mondhatnám: Ady lírája a legtisztábban fogalmi líra; és ezt: Ady lírája a legérzékibb líra valamennyi között. És összefoglalásképpen: Ady lírájában nincsen különbség közel és távol között. Nem abban az értelemben, mintha a distanciálás művészi problémája lenne megoldva, közel és távol artisztikusan kiegyenlítve (ez midnen jó versben így van), de egészen szó szerint. Úgy, hogy nincsen különbség közel és távol, konkrét és absztrakt, én és világ, élmény és szimbólum között (és ezt a párhuzamossági sort a végtelenig lehetne folytatni). Ady versei alig személyesek már. Nem a szemeink előtt nő egy élmény a szimbólumig, a végtelenségig, a mindent-magába-foglalásig, de úgy hat valahogy, mintha a két legszélső pólus, az, ami a dolgok és ami a lélek legmélyén szunnyad, amit mind a kettőnél mindig eltakar az, amit egyéniségnek vagy hangulatnak, vagy pillanatnyiságnak szoktunk nevezni, mintha csak ezek a végső ponton léteznének, és pattannának össze oly vehemenciával, hogy eggyé-válásuk tüze elválaszthatatlan egységgé olvasztja őket. Ady képeinek érzékisége szinte fájdalmasan erős és közvetlen, de az, ami képpé válik bennük, a leghidegebb biztonsággal és a legcélbatalálóbb absztraktsággal fogalmi, megállapító, minden csak-egyénin messze túl levő. Csak egypár példát írok ide: „Ilyen bánat-folt nincsen fölvarrva E kerek földön senkire, Csak fajából kinőtt magyarra.” Vagy: „Éreztem az Isten-szagot S kerestem akkor valakit.” Vagy: „Két rohanó lábam egykoron Térdig gázolt a vérben S most nézd, Uram, nincs nekem lábam, Csak térdem van, csak térdem.” Minden Ady-vers villámgyors precizitással világít meg, és végleges erővel fejez ki egy helyzetet; mindenütt a hatás legfőbb titka talán abban a semmi más módon meg sem közelíthető, súlyos és tömör pontosságban van, amivel egy-egy definíció (hiába, nincs más szó erre!) magába foglal mindent. Ilyenekre gondolok főleg: „Rossz a világ itt, dacos Hunnia Álmodva vívja a régi csatát. Veri a Jövőt ...” Talán így van: az Ady-versekben minden kérdés metafizikává lesz, minden hang valahonnan túlról, a dolgokon túlról jön; minél érzékenyebb és fájóbb közelségből hangzik el, annál erősebben. Ezért lehet mitológiát alkotó az ő költői látása; mert szimbólumai a legmegfoghatóbb érzéki erővel élnek, és mégis olyan mélyről megfogottak, olyan „általánosak”, hogy semmi egyéni, semmi, még a legjobb értelemben vett mesteremberi megcsináltságnak sem látszik rajtuk nyoma. Úgy hatnak még a legvadabb fantáziák is, mintha valahonnan a földből nőttek volna ki, eredet nélkül, ősök nélkül, alkotó nélkül.
Mondottuk: Ady versei szinte személytelenek már, pedig alig írtak mélyebb és tisztább konfessziókat náluknál; és mégsem lehetne belőlük az Ady „imaginary portrait”-ját megrajzolni. Ady minden, és mindennek az ellenkezője; az ő lírája minden hangulatnak örökkévalósággá merevítése. Úgy hat a verseinek összessége, mintha a lelke egy nagy tükör lenne csak, amelyben tökéletes szépséggel és mélységben tükröződik minden, de minden tükröződik, amit a pillanatok hoznak. Ady misztikus, és a misztikus számára nincsen különbség nagy dolog és kicsiny, pillanat és örökkévalóság között, még annyi sem, mintha az egyik emanációja lenne a másiknak. Mindent ki lehetne olvasni ezekből a versekből, de minden egyes dolognak vagy nézőpontnak az ellenkezőjét is egyszersmind. A misztikusnak minden egyformán nagy, és csak a vallás volt az, ami formát adott a régieknek; a mainak csak pillanatai vannak, a mainak megnyilvánulásai millió külön, magában befejezett és egymásnak ellentmondó hangulat-atom egymásmellettiségéből állanak. Csak mint ilyen versek kaphatnak formát, de egy misztikusnak sohasem lehet elég, ha megírt egypár vagy akár egy egész nagy sor „szép” verset.
Itt van a magyar versek jelentősége Ady számára: bennük találnak először formát misztikus vágyódásai, verseken, esztétikai hatásokon túlmenő jelentőséget; beleérnek az életbe, belenőnek abba, formálják, átgyúrják, újrateremtik azt; szavakat találnak ezrek még dadogásig sem érett panaszai és fájdalmai számára, imakönyveket adnak istenkeresőknek, és harci zsoltárokkal ráznak fel álmaikból évszázadok óta szunnyadókat. Adynak kellettek a magyar versek, hogy ne csak poéta legyen, mert ő mint poéta nem bírta volna el soha az életet, mert neki nem lehetett volna formája az, hogy költő legyen, akinek verseit finom kezek tapogatják körül, mintha karcsú vázák lennének, vagy akinek halk szavait szégyenlős lelkűek suttogják csendes szobákban, hogy maguk elől is elrejtsék, amit éreznek.
Rám néznek és minden rendben van:
„Nagy valaki ez, vagy nagy senki”.
Csupán azt nem kérdi senki sem:
Gyűlölni kell-e vagy szeretni?
Úgy bánnak velem, mint kisdeddel,
Hol elaltatnak, hol fölráznak.
Minek születtem: valakinek,
Prófétának vagy zsigorásnak?
Itt találkozik az Ady centrális élménye az Adyt olvasók centrális élményével. Mert bizonyos: ez az ő igazi jelentősége a mai Magyarország számára; a lelkiismeret, a harci dal, a harsona, a lobogó, amely köré minden csoportosulhat, ha harc lesz valamikor, a jelszó, amelyet este a tábortüzeknél virrasztók váltanak. De szinte azt lehetne mondani: véletlen így az Ady hatása, mert nála mégis csak epizódok a magyar versek; az ő lelke mindent egyformán és egyforma erővel tükröz, hát tükrözi ezt is, ezt, éppen azt, ami mai magyaroknak olyan nagyon, olyan pótolhatatlan mélységgel kell. És ezt kellene mondanunk, ha csak költőt látnánk Adyban; ha az ő abnormisan intenzív, mély és spontán átélőképességét tipikusan költőinek, eolhárfaszerűnek látnók, olyannak, melyet minden szél egyformán bír szólaltatni. A magyar versekben egyfelől fúj a szél, csak egy lehetőség van, és nincs annak ellenkezője; itt ki vannak osztva a szerepek előre és örök időkre, szigorú kizárólagossággal van elválasztva a jó a gonosztól, és kemény, rikító, plakátszerűen éles színezéssel vakító fehérre festve az egyik, és ragyogó feketére a másik. Igaz: a régi misztikus nem tesz különbségeket, de azért nem tesz, mert a vallás megteszi helyette; Adynak itt magának kell megteremtenie a kereteket, és ezen belül minden úgy alakul aztán, mint bárhol másutt.
Mindez már csodálatos gazdagsággal és sokszínűséggel ígérkezett, és részben meg is volt a régi kötetekben, de a legtisztább stílust mégiscsak az újban találta meg. Ady Endre nyelve folyton zengőbben egyszerű, nagyobb vonalú és többet átfogó lesz. Miután a Vér és arany egypár versében elérte az „érdekesség”, a sok színben ragyogás tetőpontját, most mindig egyszerűbb, kevés nagy folttal és egypár erős vonallal dolgozó lesz; közelebb ahhoz az egyszerűség felé menő fejlődéshez, amin a mai festők legjobbjai és egypár igen nagy költő (Kipling, Verhaeren, Stefan George stb.) dolgoznak. Nem veszt ezáltal érzéki erejéből, de tüze, ha talán hevesebb is, mint volt, most már fékezettebb, színei, ha ragyogóbbak is a régieknél, mégis erősebb kompozíciókba szigorúbb erővel belefoglaltak.
Az Isten-versekben szublimálódik ez az érzés a legerősebben, a metafizikának kézzel tapintható kizárólagosságában, a csak végső érzéseket, csak a végső pontokon való megállásokat kifejező, sziklaszerű súlyossággal gördülő szavakban. Ady lírája egy szép és nagy, az egyetlen igaz értelemben folyton primitívebb lesz. Minden vágyról, minden gondolatról, minden látásról mindig erősebben foszlik le minden véletlen, minden kísérő, minden impresszionisztikus, és egypár nagy érzés kizárólagos és felséges monotóniájával hömpölyögnek a legutolsó versek áradatai. Régebben minden vers egy tájék, vagy egy ember, vagy egy nagy szituáció volt, ma mindegyik csak egy nagy, egyszerű, mindent magába foglaló nagyvonalú gesztus.
Így áll a harmincesztendős Ady Endre a mai magyar lírában, mint a fiatalok legfiatalabbika. Valamikor megcsinálta az első nagy felfordulást a magyar lírában, színeket és hangokat adván az utána jövőknek, és bátorságot, lehetőségeket és utakat az újhoz, merészhez, színeshez és érdekeshez. Ma azon a ponton van, hogy megcsinálja az új átalakulást: a küzdelmet az „érdekes” ellen, azt, ami ma még csak a képzőművészekben vált tudatossá, ami ellen a leghevesebben tiltakoznék, és fog is tiltakozni, a hivatalosan „új” magyar irodalom, ami - írók között - csak egypár egészen fiatal íróban kezd, a legtöbbször alig tudatosan, megszólalni, ami talán csak egypár év múlva fog (ha fog) teljes erővel megnyilatkozni ott.
Így áll előttünk a harmincéves Ady Endre, mint a legerősebben, legbiztosabban a jövőbe mutató magyar író valamennyi között. Az ő - a legmélyén - egészen időtlen lírája, mint szociális hatásaiban az egyedül számba jövő, mint az emberileg legmélyebben megrázó, mint a formailag legizgatóbban aktuális mai magyar költészet.
(1909)