- Ady Endre -
Ő volt az, akiben teljes lett az idő, akinek elébe jutottak az előfutárok, aki kimondta a szót, amit ki kellett mondani. Az egész nemzedék köréje csoportosult, olyannyira, hogy ha a régi egyéniségtisztelő iskola hívei lennénk, Ady Endre koráról kellene beszélni. Adyban volt valami prófetikus, volt benne valami a „jelből, amelynek ellentmondatik”. Az első pillanattól kezdve, amint feltűnt, egyszerre formát kapott az addig kaotikus irodalmi tudat: Ady neve két ellenséges táborra osztotta az embereket, egyszerre mindenki pontosan tudta a helyét. Olyan volt Ady, mint a kő Jókai regényében, mely belehull az olvadt kristály tavába, és egyszerre bazaltoszlopok sorakoznak égfelé. Jelentősége messze elhagyta az irodalom határait, és a pro vagy kontra Ady-állásfoglalás politikai és világnézeti felfogások elkeseredett szembenállását váltotta ki. A pro-Ady táborban most tudatosodott és vált mondhatóvá a század egész új tartalma, és az új tartalom által felébredt a kedélyesen alvó magyar élet - itt volt a harc, amiért harcolni lehetett. A nemzedék többi íróját is Ady Endre magyarázza meg - nem mintha Ady hatása nagyobb kortársaira jelentékeny lett volna, hanem, mert nem lettek volna azok, akik, Ady Endre aurája nélkül, az Ady körüli harcok, az Ady által megindított nagy áttörés, az Ady mögé csoportosuló társadalom lendülete nélkül.
(...)
Szülőföldje, melyet haláláig szívében hordott, szintén átmeneti terület a „vén Szilágyság” az egykori Partium része, évszázadokon át beékelve török és magyar, erdélyi és magyarországi magyar közé. Örökölte a táj, az országrész tradícióit: Kelet-Magyarország nagyobb Európa-közelségét, amit politikai, nevelési és felekezeti hagyományok fenntartottak a reformáció ideje óta - és Kelet-Magyarország nagyobb Kelet-közelségét: ősei nem keveredtek vér szerint germán és szláv fajtákkal, mint a dunántúli és északi magyarok. Emberföldrajzi hovatartozásában is átmeneti ember volt, két kultúra ütközője, Kelet és Nyugat olyan intezitással találkozott benne, mint talán csak az oroszokban.
Hídszerű Ady vallása is, a magyar kálvinizmus. A kálvinizmus, az alapvonásokat megőrizve, mindig változik, fejlődik, idomul, és ezer árnyalata még mindig kálvinizmus marad. Csak a kálvinizmus belső rugalmassága, egyéniségtisztelete termelhette ki az Isten-kereső Adyt, azt az Adyt, aki világnézeti forradalmat idézett fel. Ha katolikus ember került azoknak az áramlatoknak a sodrába, amelyek Adyt ragadták Isten-kereső útjain, kénytelen volt katolicizmusától elszakadni - de Ady a legnagyobb istentávolság korszakaiban is megmaradhaatott hű kálvinistának, mindig úgy foghatta fel magát, mint a kálvinizmus egy újabb fázisának megvalósítóját, mindig elmondhatta magáról őszintén:
Protestáns harcos vérmezőn
Lelkem a kor Gusztáv-Adolfja.
(...)
Az Új Versek és a közvetlen utána megjelent Vér és Arany indítják meg Ady romantikus korszakát. Ady, aki a magyar irodalom legtudatosabb költője volt, köteteinek a címét nem ötletszerűen, nem a jóhangzás szerint választotta, hanem a cím is éppoly tervszerűen hozzátartozott az önkifejezés funkciójához, mint a ciklusokra való beosztás. Legtöbb címe csodálatos rálátás, az egész kötet hangulatát és Ady akkori korszakának az alaptónusát kifejezi.
Első korszaka „vér és arany”. Tárgyban uralkodik Ady legmerészebb tematikus újítása, a szerelem testi oldalának és általában a modern élet anyagi részének, a pénzgondoknak, a prózának költészetté tétele - formában pedig az erős, rikító színek, a vér és arany. A versek a maximális átütőerő elve szerint komponálódnak: általában igen rövidek a sorok és a mondatok is, és ebbe a tömör építménybe annyi szokatlanság, új szó, új kép van elhelyezve, amennyit csak megbír a vers. A legtöbb vers magját egy-egy kép alkotja, egy verssé nőtt hasonlat, amint a versek címe is mutatja. Midász király sarja, Búgnak a tárnák, Vörös szekér a tengeren stb. - vagy pedig egy fel nem oldható mitikus szimbólum: Harc a Nagyúrral, Az ős Kaján, A vár fehér asszonya. Mítoszalkotó fantáziája ebben az időben még teljes, töretlen. Minden nagy probléma megleli a maga vízióját, a maga kísértetét vagy szörnyetegét, mely oly igazul hat, mint hogyha évszázadok óta élne már a nép képzeletében, mint a hétfejű sárkány. Az ember kénytelen azt gondolni, hogy Ady a magyarság kollektív tudatalattijából merített, és kimondta azokat a mítoszokat, melyek szótlanul kísértettek évezrede már, a nem létező magyar mitológiát.
Ady első korszakának a stílusát a későbbitől az különbözteti meg, hogy itt-ott, rejtve-lopva, olyankor, mikor az ember legkevésbé sincs felkészülve ellene, szentimentális formulák vannak elhelyezve a verseibe, gondosan eltakart vermek, melyekbe a gyanútlan olvasó belehull, és meghatódik. Ekkor Ady még nem tudott teljesen lemondani arról, hogy „költői” legyen a szó régi, holdvilágos értelmében. Tartani kell tőle, hogy ezek a szentimentális formulák nagymértékben hozzájárultak Ady sikeréhez, mint Wagner népszerűségéhez azok a részletek, melyeket az olasz iskolának tett koncesszióképpen szerzett. Mondják, hogy mikor Ignotus elolvasta az Egyedül a tengerrel c. verset, elragadtatottan kiáltott fel: „Ez a vers, amit Farkas Imre egész életében szeretett volna megírni!”
(...)
A magunk szerelme és a Ki látott engem magaslatán születik meg a késői Ady hangja. A rövid mondatokat hosszú, bonyolult, egész strófákon átkígyózó mondatok váltják fel. A gondolat, amely itt kifejezésért küzd, mélyről jött és komplikált, nem férne el plasztikus képekben és rövid mondatokban. Elmarad minden lágyság, minden poentírozás és minden szép latinos-franciás hang. A biblia és a XVI. századi kálvinista költészet az egyetlen irodalmi hatás, ami megmarad. A késői Ady stílusa komor és fenséges, mint Miltoné, mintha a zsoltáros századok küzdelme újulna ki, és nyom nélkül vonultak volna el a kisszerű, racionalista és érzelmes századok.
Ez a stílusa a késői Ady két kötetének, a Halottak élén-nek és a posztumusz Utolsó hajók kötetnek. A világháború kitörése kiváltja a testileg-lelkileg összetört Adyból azt a nagy fordulatot, ami minden nagy alkotó életében bekövetkezik, a fausti megoldást: a hazatalálást a kollektívumhoz. Önszerelme a magyarságra hulló iszonyat alatt annyira kiszélesedik, hogy önmagát szinte már el is felejti, és csak egy gyötrő fókusz marad meg a tudatban: „a fajtám sorsa”. Adynak egy pillanatig sem volt illúziója a háborúról. Nem tekintette a magyarság háborújának - a mesebeli János nekigyürkőzött, mert azt mondták neki, hogy bajban van a messzi város. Körülötte a győzelmi jelentések megtévesztő boldogságában úszott az ország, és ő Kasszandra-sorssal, nem kételkedve a végső tragédiában, lovagolt a halottak élén. A halottak és a halni készülők, a vérző magyarság volt az a kollektivitás, ahová Ady hazatalált, és amelynek szolgálatában írta utolsó és legnagyobb verseit. Ezek a versek egészen másképp voltak érthetetlenek, mint azok, amelyeket a régiek nyelvi újításuk miatt nem értettek - ezek érthetetlenek voltak, mert a költő divinációja a próféták homályosságával beszélt jövendő ismeretlen dolgokról. Utolsó korszakának versei csak a nagy összeomlás után, Ady sírja fölött nyerték el igazi értelmüket.
(...)
Talán semmiben sem volt Ady Magyarországon annyira újító és annyira európai, mint ahogy a szerelmet felfogta. Jöttéig a szerelem magyar költő számára még mindig a biedermeier hagyományok Petőfi által szentesített idillikus érzése volt. A szőke, kékszemű „kislány” meg nem kísértett tisztaságának kultusza, a reménytelen és az enyelgő szerelem rekvizítiumaival felszerelve. Csak Vajda János, akit Ady ősének vallott, ismerte a másik szerelmet.
Nyugaton a kékszemű, szőke kislány már csak az alsóbb irodalomban élt és él tovább, talán örökké. Az egykori lírai hősnő ma az amerikai filmek örök-ártatlan angyala. De a magasabb irodalomban éppen Ady korában nagy reakció állt be a szőke kislányok hegemóniája ellen. Ibsen, Hauptmann, Gorkij és főképp Strindberg egy más, ellentétes nőtípust állított be a változó irodalmi érdeklődés középpontjába: a démoni, veszedelmes, kiismerhetetlen nőt. (Ma már ez a típus még elavultabb, mint a szőke kislány.) A szerelem, mellyel a férfi e felé a nőtípus felé fordul, szintén más, mint a régi szerelem: az idilli, gyengéd és felemelő érzés helyét a vad, kegyetlen és leküzdhetetlen szenvedély foglalja el - egy új érzés, melyben ugyanannyi a gyűlölet, mint a szeretet, „Mindenki öl, aki szeret”, mondja az akkoriban legdivatosabb költő, Oscar Wilde.
A szerelem végzet. Ezt az attitűdöt Ady készen kapta az aszketikus Baudelaire-től, és csatlakozik a nyugati költők nagy táborához, kik, mint ő, a szerelemt gyógyíthatatlan betegségnek érzik, vétkes szenvedélynek, mint az ópiumot, ellene küzdeni mindhiába.
Ha összehasonlítjuk Ady szerelmes verseit pl. Petőfiével, az első, ami feltűnik, Ady verseinek komorsága. Minden nyájasság hiányzik ezekből a versekből, valami sötét, vallásias atmoszférába kerültünk, ahol véres előre-elrendelések teljesülnek. A szerelmesek sosem mosolyognak egymásra, szerelmük örök harc, „héja-nász az avaron”. Szerelem és halál megint oly közeli rokonok, mint Vörösmartynál.
Másik feltűnő nagy különbség, hogy Ady szakított a magyar költészet hagyományos szemérmességével. Előtte magyar költő nemigen írt a szerelem testi oldaláról és a vágyakról, melyek nem elégszenek meg az enyelgéssel. Ez a tartózkodás a magyar líra egyik legerősebb tradíciója, és mélyen összeforrt a magyar idealizmus természetével. Káros következménye az volt, hogy a nyomtatot szerelmi líra mellett mindig volt egy másik, kéziratban terjedő, pornografikus líra, a Vásárhelyi daloskönyv óta, és ez a hivatalos líránál sokkal olvasottabb volt. Utolsó képviselője, Réthy László, túlélte népszerűségben az Ady-kor viharait is.
Ady fejlődésének hármas ritmusát szerelmi lírájában is meg lehet találni. Első korszakában a Léda-zsoltárok a végzetes, nagy szerelem változatait hozzák. Nincs pszichológiai regény, mely teljesebben feljegyezné ezeket a változatokat, mint Ady lírája. Az egymást gyötrés boldogsága, a meddőség kínjai, az időnkénti közöny és a közönyösség fájdalma, az elvágyódás és az el nem menekülhetés, a szerelem elmúlásától való rettegés, az öregedés átka, a szerelem goethés visszaemlékezése születés-előtti dolgokra:
Valamikor lyányom voltál,
Az én biztos lyányom voltál.
Lyányom avagy feleségem?
halálvágy a szerelemben, csók az ájulásig, gyötrő önismerés: „híven sohase szerettem”, és az örök kielégületlenség Hágár-oltára - mind-mind a modern szerelem egész haláltánca benne van ezekben a versekben.
A hármas ritmus második tételét, az antitézist, a Magunk szerelme és a Ki látott engem kötet képviseli. Ady Lédát az Elbocsátó szép üzenettel (kegyetlenebb verset még Heine sem írt) kikapcsolta életéből, és felfedező útra indult. Megábrázolója lett a szerelem nélküli szerelemnek, a hazudott és felfújt érzés belső gyötrelmeinek, és annak a kicsi, de fájdalmasan igaz érzésnek, ami ott van a hazudott szerelmek alján is. Ki tudja a testet a lélektől elválasztani? - kis senkikhez, kis női csukákhoz írt verseiben a mélység, a humánum sokszor még nagyobb, mint a Léda-zsoltárokban. Mert Lédája nincs mindenkinek, de a kis senkik dicséretével Ady az egész kor szerelmi mondanivalóját fejezi ki.
A harmadik korszak az utolsó, és a posztumusz-kötetben meghozza a szintézist, a bölcsek késő derűjét, a rezignációt. A Csinszkához írt versek meghittek, bensőségesek, éjszaki-fényes boldogsággal áradók. Amint kibékült a halállal, kibékült a szerelemmel is. Most már nem végzet-küldötte harc a szerelem, hanem megbékélés, összebúvás a megindult világban, csöndes hazaérkezés.
Mi volt a démon, ami Adyt asszonytól asszonyig űzte, mikor már összetört testét alig vonszolta tovább, hogy csak a halála előtt találjon pihenésre (és akkor is csak a versekben, mert a valóságban megmaradt a réginek)? Az, hogy Ady tulajdonképpen nem tudott szeretni. Minden asszonyt szeretett - abban akit karjai közt tartott, egyúttal az emlékeit is szerette, és azt az asszonyt is, kit még nem ismert, akit várt -, de sosem szerette azt az asszonyt, akit éppen szeretett. Mindig csak önmagát szerette, asszonyokban tükröződve; az asszony szerelme is csak az önszerelem formája volt. „Nem a némbert, én magamat csókolom”, mondja. Innen az örökös kielégítetlenség, ezért Lázár a csókok lakomáján.
(1934)