- Petőfi Sándor -
Alig tudnék egyhamar fiatal magyar költőt nevezni, kit olvasóközönségünk és journalisticánk oly hirtelen, hogy ugy mondjam, egyszerre tenyerére vett volna, mint P. urat; s nem is egészen ok nélkül, mert pár év alatt elszórva megjelent költeményei közül nem egyben elvitázhatatlan jeleit adá kitünő költői hivatásának, nem mindennapi költőtehetségének. Azonban mig egyfelől e jeles tehetségeket szivünkből méltányoljuk: annál kevésbé lehetünk baráti, de sőt ellenei vagyunk mindennemü irodalmi elbecéztetéseknek, s habár nőkkel szemben a bókokbani kis bőkezüséget nem tartjuk is mi lelkiismeretsértő dolognak: véteknek tartanók aláirni mindazon dicsőitő phrasiseket, P. urat illetőket, miket némely lapokban olvasni alkalmunk vala. Véteknek tartanók pedig az iró érdekében. P. úr hivatva van koszorusaink elsői közt egykor helyet foglalni, minek zárnók el előtte az oda vezető utat gyöngéi palástolgatásával? Ennyit tán nem ártott előlegesen megjegyezni elmondandó őszinte szavaimnak – hogy ugy mondjam – motivatiójául – Két könyv fekszik előttem. Együtt szólok a kettőrül, mert nem annyira a munkákrul, mint inkább az azokat teremtett tehetségről, P. úr költői erejéről, s annak kifejlődési irányárul fogok röviden s átalában pár szót mondani.
(...)
Annál erősb azonban a költő a népköltészet terén, s itt valóban számos jeles darabjai vannak, némely versei ittott a legegésségesb, ép humortul pezsgőek, s több ily darabjai kétségkivül a legjobb ilynemüek közé számittathatnak. Azonban amily örömmel méltánylom e jeles tehetséget P. úrban, annál nagyobb sajnálattal, de kénytelen vagyok kimondani, mikép e népköltői tehetség álirányban kezd indulni s hogy kimondjam himezés nélkül, a pórias verselés alant regiójába kezd mindinkább alásülyedezni. Szomorú példája ennek a Helység kalapácsa főleg, s a Versek-ben számos helyek. Ama könnyüség könnyelmüséggé kezd válni, s ahelyett hogy leereszkednék költő a néphez, melynek nyelvén szól, lealjasul a pórhoz, hogy sületlen viceivel azt megkacagtassa. Avagy vegyük elő a Helység kalapácsá-t. Szerző egy humoristicus hőskölteményt akar adni, melyhez tárgyat az alsóbb népélet nyujtanda. Nincs itt sem tér sem idő az ily költemények céljáról, s általában a népköltő hivatásáról beszélni. De kérdem egyszerüen: van-e a Helység kalapácsá-ban valami magasb cél, mit költőnek minden művénél kitüznie kell. Tesz-e nevetségessé valamely előitéletet, vagy bármi ferdeséget, a nép közt uralkodót, tehát van-e erkölcsi célja? Nincs. S ha tárgya már szerencsétlen, olyan-e a kivitel, hogy a tárgyhiányt, vagy mondanók inkább, a pórias tárgyat, a költői népnyelv feledtetné olvasóval, hogy kellemesen mulatoznánk a humordús előadáson? Erre pár idézettel felelek a kérdéses hőskölteményből. A 48-49. lapon ez áll:
„Igazolni fogom magamat,
Nem, mintha remegnék
A kend fenyegetéseitől,
Jobban felkösse gatyáját,
Akitől meg kelljen ijednem.
Érti-e kend ezt? –
Mind igaz amit kántor uram szólt,
Aki úgy mellesleg mondva,
Gyáva haszontalan ember,
Hogy oly pimaszul rám vallott.
Én bujtogatám őt,
Hogy csapja el a kelmed keziről
A szemérmetes Erzsókot,
Mert én kendet utálom,
Mint a kukorica-gölödint.”
„Ugyan ugy-e?”
„Biz ugy ám!”
„Hát kend azt gondolja talán,
Hogy én kendet szeretem
Avval a macskapofájával?”
„Macskapofámmal?
Hát te süldisznó stb. stb.
Itéljen olvasó, kemény valék-e, midőn ily verselést „pórias”-nak neveztem fönebb: s pedig ez idézett hellyel többé kevésbbé egyenlő régióban jár az egész hősköltemény. Szolgál-e ily olvasmány mulatságul művelt olvasónak, s izlésnemesitésére, müvelésére a népnek? Nyer-e általában az irodalom ily müvekkel valamit? szóval: megfelel-e ily mű azon igényeknek, miket tekintélyes műbirák a népköltés, népköltészet eszméjéhez mindenha s mindenhol kötének, s miket kétségkivül P. úr is igen jól ismerend? Bizonnyal nem.
És e magasb kivánatokat kielégíteni, a költői fensőbb igényeknek megfelelni P. úrnak oly dús vena, oly jeles tehetség s hivatás mellett, nem lesz nehéz. És az eszköz, a mód, mely által az elérhető, szerintem nem fekszik egyébben, mint költő izlése nemesbítésében. P. úr még igen fiatal költő, s igy megbocsátható, ha izlése még eddig nem oly tiszta, nem oly művelt, minőt költőtül igénylünk, mi nélkül minden hivatás, minden tehetség köszörületlen gyémánt, nem egyéb. Nem tisztem e fölött leckét tartani P. úrnak, ő fogja ismerni az eszközöket, izlése nemesbítésére szolgálandókat, szabadjon csupán megjegyeznünk, mikép egyike, s P. úrnál tán nem leghatálytalanabbja lenne ezeknek, elismert classicitásu müvek olvasása. – S ha P. úr tanulni fogja megkülönböztetni a népiest a póriastól, s átalában költő ügyekvendik lenni, s nem verselő, ha nem annyira a mennyi-, mint inkább a minő-re lesz tekintettel, ha tárgyai választásában kissé finnyásb leend, teljes biztossággal hiszem, mikép e mostani munkákat követendő művei ismertetésénél nem lesz azok birálójának annyi gáncsolni valója, mint mennyire alkalmat nyujta e mostani két kötet, s könnyebb, s egyszersmind édesb is leend biráló tiszte. Mi hogy oly kiváló tehetségek mellett, minők P. úréi, nem sokára bekövetkezendik, hiszem és óhajtom.
(1844)
352.motivatiójául:indítékaként.
353.alant:alantas.
354.kivánatokat:kívánalmakat.
355.classicitásu:minőségű.