- Petőfi Sándor -

Szakirodalom

Erdélyi János: Népköltészetről
Poór Jenő: Könyvismertetés
Nádaskay Lajos: Versek 1842-1844. A helység kalapácsa. Írta Petőfi Sándor
Eötvös József: Petőfi költeményeiről
Erdélyi János: Petőfi
Erdélyi János: Petőfi
Erdélyi János: A legújabb magyar líra (részletek)
Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk
Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk
Babits Mihály: Petőfi és Arany
Babits Mihály: Petőfi és Arany
Horváth János: Petőfi Sándor
Szerb Antal: Petőfi Sándor
Illyés Gyula: Petőfi

Pándi Pál: Petőfi

(részletek)

A népdalok petőfisége nemcsak az egyénítéssel közvetve-közvetlenül összefüggő jelenségekben mutatkozik meg, hanem áthatja az egész dalt, annak minden ízét. Jellemző például, ahogy Petőfi a természeti képeket kezeli, vagy – hogy dal-szerkezeti példát említsünk – ahogy népdalait zárja. Ezek a sajátosságok is hozzájárulnak – a szó tágabb értelmében – a dal egyénítéséhez, ha nem is olyan közvetlenül, mint például a kérdezve kezdés. De a Petőfi-dalok lírai karakterét aligha érthetjük meg e sajátosságoknak tüzetesebb vizsgálata nélkül. Kezdjük a természeti képeken. Az eredeti népdalnak egyik szembetűnő jellegzetessége a dalkezdő természeti kép, s általában a természet körében mozgó hasonlatteremtő, képalkotó fantázia. Petőfinek 1844 végéig írott mintegy ötven népdala közül alig tizenötnél találjuk meg a kezdő természeti képet, de még ezek között is számos a „szabálytalan” megoldás. Petőfi tehát e tekintetben sem alkalmazkodik mereven az eredeti népdalformulákhoz. Igaz, a kezdő természeti kép korántsem kötelező érvényű szabálya az eredeti népdalnak. Az Erdélyi-féle népdalgyűjtemény is arról győz meg, hogy az általa közölt népdaloknak nem sokkal nagyobb százaléka kezdődik természeti képpel, mint a Petőfi-daloknak, viszont a korabeli divatos műnépdal-szerzők úgyszólván a népdal sine qua non-jának tekintették a kezdő természeti képet. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy a természeti kép lényeges és jellegzetes eleme a népdalköltészetnek, olyan elem, amelyet a nép életének környezete kínál a dalnak. Jellemző egyébként, hogy Petőfinek a legkorábbi, általunk ismert népdal-kezdeményei kivétel nélkül természeti képpel indulnak (Vándordalok, Vendég, Erdő szélén..., mindhárom 1841-ből) s csak később, 1843-33-ben ritkul meg az effajta verskezdés. Viszont később, 1844 után, amikor a népdal már nem játszik jelentősebb szerepet Petőfi lírájában, újra gyakorivá lesz nála a természeti képpel való verskezdés. Az is kétségtelen, hogy a népdalnak Petőfire gyakorolt hatását jelzi a versindító természeti kép alkalmazása – nem népdalszerű költeményekben. Most azonban csak az 1844 végéig írott népdalokat vizsgáljuk.

Riedl Frigyes Az initiális a népdalban és Petőfi költészetében című tanulmányában a verskezdő természeti képnek és a verstartalomnak négyféle kapcsolattípusát mutatja ki az eredeti népdalok alapján. Ezek: helybeli, lokális; időbeli; ok és okozati; végül pedig analógiás kapcsolatok. Ez utóbbi a puszta hasonlóságon alapszik „azért tűnik fel a második gondolat, azért merül fel mintegy a semmiből, mert hasonlít az elsőhöz.” Riedl arra az eredményre jut, hogy „Leggyakoribb kapcsolati módja az initiálisnak Petőfinél az analógia. Mindazon költeményei között, melyekben népdalszerű megindító bekezdései vannak, 90 százalék analógiás szerkezetű”. Találunk nála párhuzamos (Érik a gabona...) és ellentétes analógiákat (Virít a kikirics...). Rímjáték, s némi lappangó ellentétesség jellemzi a verskezdés és tartalom kapcsolatát az Ezrivel terem a fán a meggy... című dalban. Tréfás analógiát példáz az Esik, esik, esik... kezdetű vers. Riedl kiemeli, hogy Petőfi későbbi nagy verseiben is ott lappang helyenként ez az analógiás kapcsolat, „de már nagy költői szárnyalással átalakítva”. Idézzük példáit a világosság kedvéért:

Rózsabokor a domboldalon,
Borúlj a vállamra, angyalom...

Itt a hasonlat közbülső fázisait elnyeli a tömör kifejezés, anélkül azonban, hogy megszüntetné a hasonlat két eleme közötti lírai viszonyt. Vagy egy más jellegű kezdés:

Kemény szél fúj, lángra kap a szikra,
Vigyázzatok a házaitokra,
Hátha mire a nap lehanyatlik,
Tűzben állunk már tetőtül-talpig.

Toldjuk meg Riedl példáit még egy költői remekléssel:

Teli van a Duna,
Tán még ki is szalad.
Szivemben is alig
Fér meg az indulat.

Itt nem rejtett az analógia, sőt pedánsan kidalolt a kis vers mindhárom strófájában. A Reszket a bokor, mert... (1846) első két szakaszában dinamikus, mozgalmas a kezdő természeti kép és a kifejezett lelkiállapot kapcsolata, a hasonlat finom műköltői érzékkel megválasztott, s lírailag magasabbrendű a statikus, esetleges analógiánál (pl. Árvalányhaj a süvegem bokrétája...)

Mindezeknek a későbbi költői remekléseknek csírái már megmozdulnak az 1845 előtt írott népdalokban, mindenekelőtt abban a szuverén lírai biztonságban, mellyel a természeti képet Petőfi már ekkor kezeli.

(...)

Az eredeti népdalokban általában a természeti kép az indító elem, amelyhez helyi, oksági, időbeli kapcsolat fűzi a dal tartalmát, vagy egyszerű analógia, s olykor még rímkényszer is szerepet játszhat a társításban. Mint láttuk, ilyen típusú kapcsolatok Petőfinél is előfordulnak, de leggyakrabban lelkiállapotot festő analógiákkal találkozunk népdalaiban. A fent idézett példák arról vallanak, hogy Petőfi már az 1845 előtt írott népdalokban meghaladja a természeti kép és a daloló szokványosabb kapcsolattípusait. A népdalaiban használt természettel asszociáló hasonlatanyag egy részében már nem a természeti képről kapcsol a hasonlat logikája a dalolóra, hanem a költő asszociál valamilyen természeti képet a maga lelkiállapotához. Itt tehát már az én-től indul a hasonlat a természeti kép – s nem a természeti képtől a daloló felé. Gyakran metaforás megoldásokban sűrűsödik össze ez a hasonlatalkotó eljárás („Fa vagyok én”... stb.), de akkor is világos az én, az egyéniség primátusa. Ritkán ugyan, de eredeti népdalokban is előfordulnak ilyen hasonlattípusok. De Petőfi többször is él ezzel a megoldással, nála ez az egyéniség dinamizmusának, a népdal-konvenciók szuverén kezelésének és meghaladásának igényéből következik, s szoros egységben hat mindazokkal a tényezőkkel, amelyek a Petőfi-dalok lüktetését eredményezik.

Ezt a költői egyéniségből fakadó s dalainak minden ízét átjáró dinamizmust, drámaiságot érezhette meg már Erdélyi János is, amikor egyik naplójegyzetében – 1845. február 15-én! – arról ír, hogy a „Népköltészetben nálunk (dalokban): Czuczor az idillinél maradt, Vörösmartyt a komikum, a vicces elem ragadta meg, Garayt az elbeszélő, Petőfit a szilaj elem.” Érthető, hogy Erdélyi ekkor még nem differenciál lényeg szerint a kor népdalai között, így kerülhet közös nevezőre Czuczor, s különösen Garay a népdalíró Petőfivel. Azt is tudjuk ma már, hogy Petőfi dalainak az a bizonyos „szilajsága” nem egyszerűen népdalból vett sajátosság, hanem a költő egyéniségével kikevert eredeti lírai jellemvonás. De mindez nem halványítja el Erdélyi kitűnő és korai találatát: a „szilaj elem” felfedezését Petőfi népdalaiban.

Ez az egyéniségből táplálkozó drámaiság, a dinamikusan jelentkező egyéniség és a népdal személytelensége közti sajátos diszharmónia nem mond ellent annak, hogy Petőfi népdalai lírai értelemben harmonikusabbak az eredeti népdaloknál. Ez a harmónia a műköltő zseniális arányérzékének, komponáló erejének, kerek egészre törő igényének az eredménye. Ebben a harmóniában megőrződnek a népdalok eredeti ízei, benne áramlik a népdal szelleme, de más is, mint az eredeti népdal: klasszikus műköltészet. Az eredeti népdalokat az egyszerűségnek, a népélet természetes naivitásának, a képzettársítások sajátos rendszerének, az esztétikai hatású tömörségnek, a lírai gondolatmenetek ugrásainak, s gyakran a végső lírai zártság hiányának olyan gazdag és bonyolult komplexuma jellemzi, mely csakis a naiv dalszerzés folyamatában jöhet létre. A műdal írója több-kevesebb motívumot magáévá élhet az eredeti népdalból, de az egész komplexumot, mely sajátosan naiv termék, nem sajátíthatja el. Petőfi sem. Kisfaludy Károlyról, Vörösmartyról és Czuczorról szólván, Arany János megjegyzi, hogy „Fel akarván emelni (a néplyrát), letörlék hímporát.” És: a népdalnak „Petőfi lett corypheusa: de ő is legjobb dalaiban csak eléré, nem múlja felül magát a népet”. Más helyen pedig arról ír, hogy „Petőfi, mikép többször hallám nyilatkozni, nagy részt od’adott volna költeményeiből csak hogy eredeti népdalaink szebbjeinek ő lehetne a szerzője”. A lehetetlent Petőfi sem valósíthatta meg, az eredeti népdalok legrejtettebb, naivitásban gyökerező motívumait ő sem élhette magáévá, még ha magáévá tette is a népdal szellemét. Amit mi a Petőfi-népdalok sajátos harmóniájának nevezünk, az éppen annak a jó értelemben vett műköltői fölénynek az eredménye, amellyel Petőfi az eredeti népdalt felfogta. Petőfinek minden dala kerek egész – az eredeti népdaloknak csak legsikerültebbjei vetekednek ezzel a lírai zártsággal. Megfigyelhetjük a népdalok egy részénél, hogy a szerzői folyamat még nincs befejezve, s vagy több egyenrangú megoldás versenyez egymással, vagy hiányzik az a megnyugtató verszárás, mely késszé, véglegessé teszi a szöveget.

(...)

János vitéz világgá megy, mint ősidők óta a népmesék hősei, vagy mint a klasszikus bolyongók, Odüsszeusz és Aeneas. Ez a boldogsághoz vezető tradicionális kerülőút voltaképpen próba, az ember próbája. Megérdemli-e hősünk a rá váró boldogságot? Méltó-e arra, amire rendeltetett? A szó, a fogadkozás itt nem elég. Tettek bizonyságát követeli évezredek közvéleménye, erkölcsi felfogása. Ezek a mesei és műköltői kerülőutak a meghatározhatatlan idejű népi bölcsesség sajátos tükrözői, s valamiképpen az élet banális, mert széles érvényű igazságainak hordozói. Az ember boldogságra termett, az ember és a boldogság közé ékelődnek a gonosz erők; az embernek le kell küzdenie a gonoszt, hogy elérhesse a boldogságot.

Jancsi világgá ment, elkergette a házból gazdája, s elbúcsúzott Iluskájától – mesén túlnövő, megindító jelenet szól erről. A világgá ment: népmesei fordulat, lényege a céltalanság, a térben és időben való meghatározatlanság. Ezt a mesei céltalanságot és meghatározatlanságot Petőfi sokoldalúan teremti újjá a műköltő eszközeivel; Jancsi lelkiállapota itt a domináló tényező, melyet elfelhőzött a bánat, s mely vakká tette hősünket a külvilág felé, érzéketlenné az idő iránt. Igy indul ez a paraszti odüsszeia, s egyre hatalmasabb méretekben vetítődnek rá erre az útra a Jancsi boldogtalanságának eredeti okai. Mindazok az akadályok, amelyek a történet folyamán János vitéz elé tornyosulnak (zsiványok, pusztító vihar, óriások, sötétség országa stb.) egyre meseibb jellegű és méretű újjászületései a falubeli gonosz erőknek. Ám Kukoricza Jancsit új és új harcokba szólítja előbb az élet ösztöne, aztán Iluska visszanyerésének megcsillanó lehetősége, majd pedig a János vitéz-i jellem, amely nem tűrheti, hogy óriások kukoricázzanak vele, s azt sem, hogy boszorkányok keresztezzék az útját. A népmesei hármas szám varázsa Jancsi kalandos útján is érvényesül, hiszen ehhez igazodnak a szerkezet csomópontjai: három nagy kaland után tér vissza Jancsi szülőfalujába (zsiványok, franciaországi harcok, menekülés a viharból); három nagy akadályt győz le, amíg elérkezik Tündérország kapujához (óriások, boszorkányok, Óperenciás tenger); s végül háromszor kell megküzdenie a Tündérország három kapuját őrző három medvével, három oroszlánnal és egy sárkánnyal, míg végre beléphet a boldogság birodalmába. Hősünknek egyre nagyobb erőket kell legyűrnie, s a növekvő nehézségek megnövelik Jancsi képességeit is – anélkül hogy a változást „tetten érhetnénk” jellemében vagy viselkedésében. A mese erkölcsi igazságszolgáltatása hibátlanul működik: aki legyőzi a zsiványokat és a szép királylány csábítását, aki elég vakmerő ahhoz, hogy meglovagolja a griffmadarat, az – immár János vitéz – eséllyel küzdhet meg az óriásokkal, s a maga erejét összeadva az óriásokéval, legyőzheti a sötétség országát, átkelhet a tengeren, sőt: sikerrel ostromolhatja meg Tündérország bejáratát. Mindezeket a diadalokat pedig méltó jutalommal koronázza a mese: Jancsi, anélkül hogy tudta volna, erőt vett a halálon is, s amikor az Iluska sírjáról szakított rózsát beledobja az élet tavába, „látta Iluskává válni a virágot”, visszanyerte meghalt szerelmesét. János vitéz harcainak betetőzője ez a csodás győzelem – csodás, mégsem váratlan, mégsem hat „természetellenesen”, hiszen gyökerei mélyen visszanyúlnak a történet korábbi fordulataihoz, erkölcsi értelemben is hangsúlyozva – az epikai kapcsolat mellett – a két világ „összetartozását”. Radikális a mese végkifejlése, hiszen Jancsi kiharcolta magának és Iluskának az örök boldogságot, miután legyőzte az ellenséges világ ártó erőit. Ez a boldogság azonban nem abban a világban valósult meg, amely a két parasztgyerek boldogtalanságát okozta, hanem egy másik világban, a boldogság országában. Itt aztán uralkodó pár lett Jancsi és Iluska; így is van ez rendjén a mesében, hiszen ők ketten tudták egész Tündérországban a legjobban, mit ér a boldogság, mit kell szenvedni érte. Ebben a befejezésben nemcsak egy elvont, irrealitásban ködlő mesei igazság győzelmét érezzük, hanem földi igazság vágyát is: a lenyomottaknak, boldogságtól megfosztottaknak győzelmi óhaját. Ez a végső eszmei mondanivalója ennek a csodálatos mesének, melynek népmesei formája, nyelve, „naiv” tónusa is a népi tartalom erejét, gazdagságát tükrözi. A Kukoricza Jancsiból lett János vitéz eleven-cselekvő mesei képe a népi felemelkedés tettekké szilárduló vágyának.

(1961)

Szegedy-Maszák Mihály: Világkép és stílus Petőfi költészetében
Karinthy Frigyes stílusparódiája

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv

Jegyzetek

372.... tanulmányában:ItK 1937. – A tanulmányt Riedl a Beöthy-emlékkönyv (1908) részére készítette, de életében kiadatlan maradt. Az ItK-ban Kozocsa Sándor tette közzé. (Pándi Pál saját jegyzete)(Vissza)

373.„Népköltészetben nálunk...:Erdélyi János Útinaplója és úti levelei. 59. o. (Sajtó alá rendezte: T. Erdélyi Ilona. 1951) Erdélyi ekkor még a megtévesztésig hűen utánzott népdalt tekinti eszményének. Naplójegyzete így folytatódik: „Az igazi népköltészet, mely testesebb, mint a bölcseleti axiómák, tapasztaltabb, mint a szentimentális érzések, mely az volna a népnek, mi Byron, Schiller, Béranger a művelteknek, talán csak Horváth Ádámban lelte s veszté el mesterét.” (Pándi Pál saját jegyzete)(Vissza)

374.Fel akarván emelni...:Arany János: Népiességünk a költészetben. (A. J. Összes Prózai Művei 428. o.)(Vissza)

375.Petőfi, mikép többször...:Arany János: A magyar népdal az irodalomban. I. m. f. 407. o.(Vissza)