- Petőfi Sándor -

Szakirodalom

Erdélyi János: Népköltészetről
Poór Jenő: Könyvismertetés
Nádaskay Lajos: Versek 1842-1844. A helység kalapácsa. Írta Petőfi Sándor
Eötvös József: Petőfi költeményeiről
Erdélyi János: Petőfi
Erdélyi János: Petőfi

Erdélyi János: A legújabb magyar líra (részletek)

V.

(...)

„Kölcsey nekem egyszer”, írja Kazinczy, „azt mondá, hogy a hexameter fecsegővé teszi az embert.” Igen jól értem, mit gondolt, ezt mondván Kölcsey, de azt még inkább, hogy nem a hexameter az oka, hanem más. A mi nyelvünk hajlékonysága fölötte könnyűvé tette a hexameter csinálását; éppen olyan könnyűvé, mint most népiesen írni. A korszerűség már azt hozná magával, hogy én is ahhoz hasonlóan mondanám: a népiesség fecsegővé teszi az embert. Ki-ki átlátja: sem a hexameter nem ok, sem a népiesség. Mindkettőt a külső formák begyakorlottsága, a könnyű siker szerencséje eszközli; mikor a formának mint külsőnek felfogása miatt elzüllik a tartalom, s a költői eszme hevenyészetben oszlik fel. Imé ez az ok, és nem a hexameter vagy a népiesség.

(...)

VI.

Lisznyai Kálmán valóságos költői tehetség, a tehetség minden árnyoldalaival. Példa vagy elmélet, tapasztalás vagy tanulmányozás egyikét sem törlé el ezeknek, hogy nélkülök mindazt fölfedezhetnők, amit Isten adott. Nála a költészetnek erős ösztöne dolgozik inkább, mint művésziessége, úgy értvén e kifejezést, hogy az ösztön minden hajlandóságot föltesz ugyan, de nem a hozzávaló kiművelést, pallérozottságot is. Viszonya magához a kültermészethez igen erőszakos, sőt amennyiben ő sokat megfigyelt a lég, föld tüneményeiből, s ezeket, épp oly nagyra becsüli költészetében, mint például Vajda Péter a napot, Kölcsey a szellőt, de mindezeknél merészebb, a ráfogásig hűtlen módon használja fel: versei gyakran szemrehányás a szellem ellen. A természetnek ez a megdúlása több, mint amennyit a költészet kíván, mennyit a poétai gondolat, hogy kifejeztessék, elégnek tart. Van is dolga aranynak, gyöngynek, gyémántnak, színméznek, szivárványnak. Igaz, hogy a nép az ilyenekben nem tudja magát tartóztatni, de Lisznyai nem bírja, s mi amannál nem gyakran megjárja, költőnek nem ritkán sok. Színméz angyal, selyemlelkű jelző neki vajmi könnyen foly, sőt a bor aranytej, a könny lélek kiontott vére, a sejtelem szellemi árny, a kedve szellemi puskapor, a könny a szeretet vére, a remény arany buborék, a holdfény megtestesült ábránd, a hegedű hangjai fából arany karikák. Meg lehetünk továbbá győződve, hogy ő mihelyt nagyot vagy talán jelentest akar mondani, azonnal fölveszi Isten nevét, a szent képzetét; mikor a falusi szegény együgyü ember módjára, ki bút, bajt Istenre, mint végső okra tűnődés nélkül visz föl, neki hasonlóul Isten csinált mindent, isteni és szent minden, ami nem az is. Úristen nézi magát a magyar rónában, mint tükörben; Isten beszéde a vihar. Isten ajka a lant; Tyutyu Istentől lopá a nótát, meg búbánattól és szerelemtől is; a vendég Isten madara, Isten vágta ide a világot, Istent iszik a borban, mert ő jelen van mindenütt, így a borban is stb. (...)

(...)

VII.

A kelmeiség, a vidékiesség költészete mint olyan, azaz magában véve nem sokáig maradt egyedül, Lisznyai utód nélkül. A dunántúli szép magyarság kebeléből, hol Berzsenyi és Kisfaludy Sándor éltek és munkáltak az ó és új költői népek nyomain, szakadt ki a kemenesalji költészet képviselőjéül Szelestey László, tele tűzzel, tele szívvel az irodalom és nemzetiség virágzása iránt, nagy reményekkel és gondolatokkal a magyar költészet újjászületése felől. (...)

Határozottan is mondhatni, hogy verseiben sok szép részlet van, fénylő csillogó a vakításig, de alig találni egy-kettőt, mely avagy csak halvány zöld színnel is, minő az olajfáé, enyhítené a szemet, s kibékítvén az ellentétek élesen szúró fényét, a gondolatmenetében összefolyó egységet adna. Nála sohasem is egészből (gondolat, eszme) telnek ki a részek (azaz mit mondjon fölvett tárgyáról), hanem ezekből, amelyek egyenként s nem ugyanazon körülmények között jók, állíttatik össze az egész; innen a színek, alakok, képek s gondolatok egymást tagadó, rontó érülközése, találkozása. Ö belészeret szóba, képbe, hangba (sunáj, sunáj!), szólamba s rájok vetvén magát, verset csinál értök és belülök: törik, szakad. Ezért ellenállhatlan vonzalommal ragadtatik az eredeti kifejezésekhez, táji hangok- és szólamokhoz, melyek gyakorta első jelentésök elkoptával, sokszor átvitt értelemben, leginkább szülemlő alkalmaik nélkül és elemi elszaggatottságban, mint csaknem puszta állati hang, fordulnak elé a nép között. Holmi „kukoricakákón pille, haj regürejtem, bakkom azt a hét aranyát, láncos miliom, hejedárum hejeha, diri dom, heje hüm, hej sáláj-dáláj-dom, hej sánáj, sánáj, sánáj, hejerintom, kanyarintom” stb. szólásformák nem sokat vetnek a latba, s azon lelki szegénységre emlékeztető ereklyéi s önként folyó találmányai a nyelvnek, mikor a nem tanult, de szóra szorult nép indulatainak kifejezésére nem ugyan értelmes hangot, azaz szót, hanem csak hangot ösmer, használ olykoron. Nekünk a hang nem elég. Abba értelem és tűz, gondolat és élet szükséges. A képírás nem pusztán színek, a költészet nem pusztán hangok mestersége. És válasszam Szelesteynek akár ideál, akár reál költészetét, egyiken sem találok szeretni, méltányolni valót. Eszményisége oly szembántó, mint Lybia sárga homokán a déli napfény; realizmusa oly kényelmetlen, mintha tulipános ládán ülnék. (...)

(1859)

Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk
Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk
Babits Mihály: Petőfi és Arany
Babits Mihály: Petőfi és Arany
Horváth János: Petőfi Sándor
Szerb Antal: Petőfi Sándor
Illyés Gyula: Petőfi
Pándi Pál: Petőfi
Szegedy-Maszák Mihály: Világkép és stílus Petőfi költészetében
Karinthy Frigyes stílusparódiája

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv

Jegyzetek

358.... ami nem az is:Vidékünkön, jól-e vagy nem jól, egy hangszerzemény jár isteni csárdás név alatt. (Erdélyi János saját jegyzete)(Vissza)