- Petőfi Sándor -
Petőfi neve a magyar tudatban egyértelmű a költővel. Ő az a költő, akinek a képe a legerősebben és a legigazibb vonásokban él bennünk, akit nem kell a könyvszerű feledésből kiásni, akinek értékeit nem kell revízió alá venni. Petőfi eleven volta a legszebb bizonyítéka annak az egyébként sokszor tagadott ténynek, hogy a magyarság meg tudja becsülni irodalmi nagyjait.
(...)
Kétségtelen, hogy Petőfi döntő fordulat a magyar irodalomban, olyan fordulat, mint a Felújulás vagy a Nyugat-mozgalom. Ezt jelenti a kritika konsternációja. Valami olyan újat hozott, ami az előzményekből egyáltalán nem következett, ami szakítás volt a múlttal és elölről kezdés. Ez a valami az, amit lírai realizmusnak szoktak nevezni.
A szellemtörténeti előzmények messzire nyúlnak vissza időben és térben: az angol Tó-vidékig és a XVIII. század végéig. Az angol „tó-iskola” tagjai, Wordsworth, Coleridge és Southey elhatározták, hogy szakítani fognak a klasszicista angol irodalom merev, stilizált „poétai dikciójával”, és a költészet közelebb fogják hozni a mindennapi nyelvhez és általában a mindennaphoz. Wordsworth vállalkozott arra, hogy megmutatja a mindennapi dolgokban az örököt, ami átcsillog rajtuk, Coleridge pedig ellenkezőleg, a nem-mindennapi, a misztikus élményeket fogja realisztikusan, élményszerűen feldolgozni.
Programjuk legfontosabb pontjait legádázabb ellenfelük valósította meg, Lord Byron. Byron megdöntötte a költői dolgok sok évszázados hierarchiáját. Főúri arroganciával összevissza dobálta a szavakat: komoly főnevek mellé komolytalan jelzőket tett, mozdulatlannak tartott alany mellé mozgékony állítmányt, a rímet, amely a strófa harmóniáját volt hivatva megadni, arra használta fel, hogy a legtávolabb eső, legváratlanabb szavakat házasítsa össze, a strófa arra való lett, hogy az utolsó két sor teljesen elrontsa az előző hat sor hangulatát. Ily módon megszüntette a „poétai dikciót”, a költészet ünnepélyes egyenruháját, a „fentebb stílt”. Költészetébe belefértek a legprózaibb dolgok, amelyek költőivé váltak, ugyanakkor, amikor a költői dolgok prózaivá. A kritika halálsápadtan tántorgott ki a teremből, a közönség pedig lelkesedett: Byron költészetében végre-végre polgári magára ismert, polgári életformájának az apoteózisát látta az angol főúr költészetében.
Amit Byron kezdett, a kontinensen Heinrich Heine folytatta és teljesítette. Heinét zsidó faji adottságai különösen alkalmassá tették a nagy kőtábla-rombolásra: szentimentalizmusnak és gyilkos iróniának az állandó keverése Byron számára különcség volt, Heine számára természetes önkifejezés, mert szentimentalizmus és irónia minden zsidóban közvetlen szomszédok. Mikor így megtalálta a sémát az önmaga kifejezésére, az egész költészetet közvetlen önkifejezésnek használta fel. A versei többé nem szerelemről és tavaszról szóltak, mint a klasszicista versek, hanem egyszerűen Heinrich Heinéről és semmi másról. A kifejezésbeli közvetlenség szintén zsidó faji adottság: a zsidó lélek sarkalatos ellentéte mindennek, ami egyenruha, ami koturnus, ami ünnepélyesség, ami szigorú forma. A zsidóság általános formabontó hatása részben ebből az iszonyodásból származik.
Byron már a harmincas években is erősen hat Magyarországon; le is fordítják, de inkább a világfájdalom gőgjét tanulják el belőle, mint Széchenyi is ifjúkorában. A formabontás főképp Heine hatásának tulajdonítható, akit 1837 óta szorgalmasan fordítanak magyarra, ismertetik és ódákat írnak hozzá.
Természetesen Petőfi költészete éppoly kevéssé hasonlít Heinéére, mint Heinéé Byronéra. Ha filológiai értelemben vett hatásról lenne szó, nem foglakoznánk vele ilyen hosszasan. Itt csak az elvről van szó, melynek a követésében Byron és Heine példát adtak Petőfinek, többet, mint példát, bátorítást: megmutatták, hogy lehetséges a költészetben közvetlen és egyszerű önkifejezés.
A közvetlen kifejezésre azután rávezette Petőfit társadalmi helyzete és költői alkotásmódjának sajátossága. Petőfi irodalmi szegénylegény volt a nemesi Magyarországon, szívében daccal és forradalmi szándékkal tele. Egy olyan ízig-vérig költői költőben, mint Petőfi, a belső mondanivaló feltétlenül megnyilvánul a formában, sőt ott a legerősebben. Petőfi formabontása, az emelkedett hang elvetése, a látszólagos pongyolaság és hétköznapiság, a vers metrumának az elhanyagolása, a heinés stíluskeverés, mindmegannyi tiltakozás az úri nemesi költészet merev szabálytana és konvenciói ellen, küzdelem a világszabadságért, öntudatlan formai forradalom.
Alkotási módszere részben előidézője, részben talán már következménye lírai realizmusának. Petőfi életrajzi költő. Költészetében nincsen törés élmény és költői feldolgozás között: az élmény olyan egyenesen lesz irodalommá, mint a nagy naplóírók naplóiban. Ezért van, hogy a filológia életrajzát oly pontosan, napról napra és óráról órára haladva ismeri, mint Goethéét, és ezért fontos, hogy ismerje: mert költészet és életrajz náluk szervesen kiegészíti egymást egy nagyszerű egésszé, egy maradandó emberalakká. Petőfi emberalakja természetesen nem olyan egyetemes és tanúságteljes, mint Goethéé – de olyan vonzó, mint az ifjúság.
Petőfi, amint Riedl mondja, „mindenestül beleugrik a költészet ritmikusan lebegő sajkájába”. Megy hazafelé szekéren, és azon gondolkozik, hogyan köszöntse anyját... Az élményből közvetlenül, úgy nyersen, ahogy van, vers lesz, csak éppen egy hasonlattal cifrázza meg: „Mint a gyümölcs a fán”. Vagy egy másik szekéren megy a leánnyal, akibe pillanatnyilag szerelmes, és játékosan csillagot választanak. Az egyszerű tény, egyszerűen elmondva, tökéletes verssé lesz:
„Ne válasszunk magunknak csillagot?”
Szólék én ábrándozva Erzsikéhez,
„A csillag vissza fog vezetni majd
A mult időknek boldog emlékéhez,
Ha elszakaszt a sors egymástól minket.”
S választottunk magunknak csillagot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
A tény, az élmény olyan egyszerűen van előadva, hogy prózának is színtelen volna – a költőiséget egyetlen mondat adja meg az egész hosszú versben: „S választottunk magunknak csillagot” ... és az elhallgatás, amit ez a sor involvál. Ebben áll Petőfi megdöbbentő művészete: hogy amikor látszólag teljesen hétköznapivá, prózai élményelmondóvá válik, egy sorral, egy képpel, talán csak egy szóval fel tudja lendíteni az egész költeményt a művészet magasabb síkjába. Pedig az a sor nem is patetikus, nem színes, nem stilizált... Ez az ő titka.
Ezért olyan veszedelmes út Petőfi költői módszere. Néha még vele is előfordul, hogy a vers lenn marad, nem lesz belőle műalkotás, csak lírai ténymegállapítás. A követőinél mindig így történt. Eltanulták Petőfi közvetlenségét, egyszerűségét, prózaiságát, de elfelejtették azt az egy sort, elfelejtették a szezám táruljt, amit nem is lehet megtanulni.
(...)
A költő, aki szakít a romantika ünnepélyességével, és a hétköznapokhoz közelít, tematikájában is realisztikusabb lesz, mint elődei voltak. A legmagasabb költői mondanivalók, a mulandóság, élet és halál, a kozmikus erők harca, Berzsenyi, Vörösmarty és Ady világa, őt kevéssé vonzzák; – ha fel is merülnek élményáramában, egyszerűen elmondja az élményt, és nem keresi a nagy összefüggések vízióit. Az ő világa a minden ember érzelemvilága, és népszerűségének a titka, hogy azt fejezte ki, ami mindenkiben hallgat, és várja a költőt, aki el tudja mondani.
A családi élet melege, a gyermek szeretete szülei iránt, a férj szeretete felesége iránt, ez a jellegzetes Petőfi-tematika. Szüleihez írt versei ellenállhatatlanok érzületük közvetlensége által. A feleségéhez írt versek annál csodálatosabbak, mert a legritkább eset a világköltészetben, hogy valaki jó verseket írjon a saját feleségéhez, többek közt Himfy is itt mondott csődöt. A szerelemes vers a vágy feszültségéből származik, és az ember nem szokott az után vágyódni, aki mellette van... de Petőfi nem a vágyakozás költője volt, hanem a lelki jelenvalóságé: minden percnek meg tudja találni és ki tudja mondani költői örökkévalóságát.
Gyermeki szeretet, házi béke, a kis dolgok művészete, élj a jelennek, szőke és kékszemű kislányok, akik hamisak, fia bölcsője fölé hajoló apa, ez a nagy európai biedermeier. Nagy háborúk és a romantika belső hadmenete után a csendes pihenés kora.
(...)
Különösen biedermeier jellegű Petőfi szerelmi költészete. A szőke fürtök gyermeke, a leány, tiszta és ártatlan, gyermeki lélek, aki csak enyhe sóhajtásokból táplálkozik, nem ismeri a földi lét és a földi szerelem nyerseségeit. Etelke annyira szelíd, hogy meg is hal, mielőtt a költőnek ideje lenne beleszeretni. A lánykák szeméből általában jóság és vidámság, e kedves két égi gyermek szól.
És maga a költő? A költő mindig szerelmes. Szerelme oly ártatlan, mint a lánykák, akikbe szerelmes:
Szerelmes vagyok én;
Megmondjam-e kibe?
Egy barna kis leány
Hófehér lelkibe!
Hófehér a lelke
Ennek a kislyánynak,
Liliomszála ő
Az ártatlanságnak.
Ennél jámborabb szerelmest a nagymamák sem kívánhatnak. A szerelmesek kertekben ülnek, és különböző természeti jelenségekben gyönyörködnek. Néha beszámol egy csókról is, de inkább csak olyan kis pajzánság az egész, távolról sem erotikus tény.
Ebben a szerelemben is gyülekeznek olykor felhők: főképp zordon apák képében, de néha a lányka is hamis – nem hűtlen, csak éppen hamis, amennyire ártatlansága engedi. Játszik, játszadozik a költő szívével, de azért alapjában véve szereti a költőt, miért is ne szeretné? Igaz, hogy nem szép fiú, de oly tüzes, az egész természetet csak arra használja fel, hogy kedvesével és a saját szívével összehasonlítsa, a mély Duna vize nem mélyebb szerelménél, a nagy Szentgellérthegy nem nagyobb keservénél.
Az ironikus hang, amit megütöttünk, talán igazságtalan lenne, ha nem lett volna Petőfi szerelemtana következményeiben olyan pusztító a magyar lírára nézve. Utána a biedermeier-szerelem költők számára kötelezővé lett; több mint fél évszázadon keresztül csak ártatlanul volt szabad szeretni ártatlan szüzeket a magyar lírában, és aki szakítani mert ezzel a költői hazugsággal, erkölcstelen volt, és hivatalosan erkölcstelen még ma is.
(...)
Ilyesmi, mint a János Vitéz, a legnagyobbaknak is csak egyszer sikerül. A népi tartalom igazán csak a János Vitézben van meg Petőfi művei közül. Amikor lírai költeményeiben is a nép világképét akarta rajzolni, egy különös kisiklás történt. A János Vitéz megírásánál nagy segítség volt a népmese. A népmesében megtalálta a népi világképet, csak fel kellett dolgoznia. De honnan merítsen népi világképet lírájához? A régi népdalokat nem ismerte, a romantikusok által gyűjtött és költött népdalok mind a romantikus nemesség világképét fejezték ki. Petőfi nem fordulhatott máshoz, mint ahová a lírai költő amúgy is természettől fogva fordul: önmagához. Mint Napóleon, aki saját fejére tette a koronát, Petőfi kinevezte önmagát néppé, a saját világképét népi világképpé.
Petőfi, amikor népköltő volt, erőszakot követett el magán. Lírai mondanivalóit kénytelen volt leegyszerűsíteni, elszínteleníteni, hogy beleférjenek egy szűk formába. Igazán szép versei nem is azok, amelyeket mint népköltő írt. Ebben az egyben hasonlít Vörösmartyhoz: legszebb sorait ő is a malgré lui, költői szándéka ellenére és megcáfolásaképpen írta.
A másik paralogizmus az, hogy a népköltő végeredményben mégsem a nép számára írt. Igaz, hogy Petőfi költeményeinek egy része csakugyan a „nép ajkára” került, különböző zeneszerzők érdeméből, igaz, hogy a magyar nép, amennyiben olvas verseket, legnagyobb gyönyörűségét az ő verseiben találja. De nagy általában a nép nem olvas verseket, más dolga van, akkor és most és mindörökre. A vers az úri osztály luxusa.
A két önellentmondást így lehetne egy paradoxonba sűríteni: a Petőfi-népdal olyan vers, amelyet egy nem-népi valaki írt a nem-nép számára. Végeredményben tehát az egész népies-nemzeti iskola a romantikus kor álorcáskodó hajlamának a végső és legextenzívebb hajtása, nagyszabású szerepjátszás, lírai pásztorjáték, ahol a pásztorok titokban hercegek, és a néző a királynő.
Egészen más volt a helyzet Nyugaton, ahonnan a liberális, népi irodalomfelfogás hozzánk jött. Nyugaton a nép már a XIX. században is az ipari munkásságot jelentette, mely akkor még alig különbözött belsőleg a kispolgárságtól, csak éppen hogy szegényebb volt. Az írónak, aki róluk vagy hozzájuk írt, nem kellett kimennie önmagából, a hangján, a gondolkozásán nem kellett változtatnia, nem kellett leegyszerűsítenie magát, a népért és népnek való irodalom legfeljebb bizonyos témabeli és tendenciabeli megkötöttséget jelentett. De Magyarországon a nép a parasztság volt, külön világképével és teljes kulturálatlanságával – az úri írótól világok választották el, amit a jóakarat és a zsenialitás sem tudott áthidalni. A népies-nemzeti irány két óriása, Petőfi és Arany valószínűleg maga is érezte iránya paradox voltát. Bizonyára ez az oka, hogy később mind a kettő eltért a népies kezdetektől, és haladt egyéni útján tovább.
(...)
Ha nem tudná az ember, hogy Petőfi nem volt vallásos, feltétlenül azt kellene gondolnia, hogy nagyon vallásos volt. Abból a társadalmi rétegből származott, melynek a primitív vallásosságát a Felvilágosodás és indifferentizmus egyáltalán nem érintette: szülei áldozatot is hoztak, hogy ha tőlük távol is, de felekezetének megfelelő nevelésben részesüljön. Anyjától, a szlovák asszonytól örökölnie kellett valamit a szlovákság misztikus hajlamaiból. Egy annyira nyílt lírai természet, mint Petőfi, lehetetlen, hogy ne lett volna fogékony a „halhatatlanság intimációi” iránt, melyet a költők a természetből szoktak kiolvasni. És egy ember, aki annyira csordultig tele volt szívvel, emberi jósággal és a tisztaság kultuszával, feltétlenül meg kellett hogy érezze a transzcendenset az erkölcs és humánum belső útmutatásaiban.
Hogy Petőfi nem volt vallásos a szó általános értelmében, annak csak az lehet a magyarázata, hogy vallási energiáit transzponálta valami másra, vagyis hogy a maga módján volt vallásos. Petőfi vallásossága a szabadság imádata volt. Azt az áhítatot, rajongást, önfeláldozási vágyat, amit a hívő Isten lábához helyez, ő a szabadságnak szentelte. Amint a hívő lélek mindent vallásán keresztül él meg, és vallásának értékrendszeréhez mér, hasonlóképpen Petőfi is a világot a szabadság jegyében éli át. Az a tájék szép, amely a szabadságra emlékeztet, az az irodalmi alkotás jó, amely a szabadság ihletését érezteti, az a tett jó, amely szabad és a világszabadság felé vezet.
Szabadságvallása nem volt elszigetelt jelenség a korban. Sőt ez a szabadságvallás a XIX. század közepén a miszticizmusnak a korszerű formája. Ezt hirdeti Lamennais abbé rendkívül széles hatású művében, ennek a költője az angol Shelley, akit Petőfi jól ismert és szeretett; magyar földön Kossuth beszédei és hírlapi cikkei szintén vallásos bibliai pátosszal beszélnek szabadságról és függetlenségről. De Kossuth nem misztikus, és a függetlenség számára fontosabb a szabadságnál. A misztikus liberalizmusnak Petőfi az egyedülálló képviselője, nem számítva a későbbi Petőfi-utánzókat, akiknél séma lett, ami Petőfi számára vallási élmény volt.
(1934)