- Petőfi Sándor -

Szakirodalom

Erdélyi János: Népköltészetről

(részletek)

Hol a történetírás elhallgat, s mintegy szürkületbe vész a régiségbúvárok vizsgálódása, még nem esett ki egészen a vezérfonál kezünkből, még van egy szövétnek, mely azon túl is világot vet az életre s az idő szellemére. Itt többé nem a történetírás szól, hanem maga a történetek komoly múzsája; nem az adatok bizonyítanak, hanem az élet áll elő legsajátosb másvilágában, a költészetben, mely bűvös tükör gyanánt akkor is híven mutatja az életet, mikor már lejárta idejét. Igy minden népnek előbb van költészete, mint históriája, vagy inkább a költészet minden história, mely hagyományok-, énekek- és dalokban száll firól fira, időrül időre, mint szent örökség.

(...)

A népköltészet meghatározásában legtöbb zavart okoz a nép szó értelme és némely rokon fogalmak. A nép, talán mióta Rómában senatus populusque romanust írtak, alsóbb osztályát teszi, minek? a népnek. Tehát a szó vétetik szélesebb és szorosabb értelemben. Azonban ezen osztályozásra itt semmi szükség, az statisztikába való, ha csak azon együgyű néposztályt nem vesszük annak, mely földet mível, egy héten egyszer vesz tisztát s vasárnap kétszer megy istenházába, ez pedig köznép. A szélesebb és szorosabb értelem oda megy ki, mit már említék, hogy a műveltség, fejlődési viszonyok és polgárisodás szükségei szorítják összébb a népköltészetet, de nem a fogalmát is. Az országok megalapítása után vagy, általánosan szólva, előbb-utóbb kilép a nemzet a családéletből és némelyek lesznek bírák, némelyek katonák, papok, tudósok stb., majd később a köznép is hovatovább mindig több nevelésben részesül, iskolát jár, könyvekhöz szegődik és olvas, és élvezi a művelődés jótéteményeit, egyszersmind veszti hitét a hagyományok, csodás és mesés iránt; innen van, hogy a polgárisodás nyíltabb korában az eposz – valódi népköltemény – nem csinál nagy szerencsét; hibázik a hit.

A népköltészet mindig a nemzet családéletére emlékeztet vissza, vagyis azon időkre, mikor még a státusélet a családéletben rejtezett; nemesség nem volt, vagy ha volt is, koronája, színe volt a népnek: különben hol venné magát a régi románcok- és balladákban azon adat, mikor előkelő rangúak úgy elvegyültek közötte, mint övéi, sőt királyleány s pásztorfiú és megfordítva hányszor nem állnak szerelmi viszonyban egymással?

(...)

Legkönnyebben össze lehet téveszteni a népköltészetet a nemzetivel. Itt azon alapvonások teszik a különbséget, melyeket akkor vesz föl a népjellem, mikor nemzet lesz a népből. Bárminő szerződések, alkotmány és uralkodási forma íratnak is a nemzet oklevelébe, mindez a nép szellemén nem változtat, hanem csak új vonásokat tesz ahhoz. Igy vesz föl némely sajátságot a nemzet külső jelekben is, minő a zászló, címer, színek, öltözet, viselet; de ezek is tagadhatlanul oly formát és jellemet fognak ölteni, melynek első eszméje a néptömeg kedélyéletében gyökerezik. Innen van aztán ama bűbájos ragaszkodás a nemzeti színekhez, zászlókhoz a csatában; innen az öltözet és viselet iránti nem előszeretet, hanem tősgyökeres hajlandóság.

E szempontból véve a nemzeti költészet is a nép kedélyéletének kifolyása, de különbség a kettő között, igenis, van, megjegyezvén, hogy a népköltészetnek már vannak saját esztétikai eszméi, melyeket a nép magával hozott a világra, midőn az emberiségből kiszakadt, melyek viszont a népet az emberiséggel kötik össze. Ezen eszmék a hit, szerelem és hősiesség. E három tárgyon forog a népköltészet az emberiség és nemzetiség között; nincs is oly félig-meddig eszmélkedő nép, mely ezt a három tárgyat meg ne énekelné; kivevén, ha ugyan utazóknak hihetni, a szegény írokézeket, kik vizet isznak s egy bordaluk sincs, a szerelmet megénekelni pedig köztük egynek sem jutott eszébe.

A nemzeti költészet jelleme időszerinti. Eszméit többnyire a korszerűség fejti ki s állapítja meg; de valamint a kor szellem változik, s mi ezelőtt korszerű volt, ma már az lenni megszűnt: úgy jőnek elő uralkodó, az egész kor lelkét teljesen elfoglaló nézletek, vágyak a nemzeti költészetben is, a nemzetnek mintegy házi dolgaira vonatkozók, például néhány év óta nálunk a legerősebb hazafiúi érzések tolmácslata. Tehát a nemzeti költészet bizonyos szöglet alatt úgy is nézhető mint alkalmi, melynek most van ideje; de az alkalom nem egyes név- vagy születésnap, hanem rendszerint nemzeti ünnep, újjászületés; s ezért a költészet minden ága, faja közt az édes nemzetinek, az édes miénknek van legerősebb, gyakran erőszakos hatása kedélyünkre. Ellenben a népköltészet mindig a tisztán emberi felé irányul, világát a családéletben leli föl, melynek viszonyai egész földön ugyanazok, s ugyanazért a tisztán emberinek is a családéletben kell föltaláltatni; mivel itt van úgy a kedély, mint fejlett, itt látszik az ember minden álság nélkül embernek; aminthogy a művészet örök idők óta innen vette remekeit. (...)

Mit a kettőről mondék, röviden ide megy ki: a népköltészet tárgya a tisztán emberi, a nemzetié a hazaszeretet; mindkettő zománcozva a nép sajátságával, megjegyezvén, hogy a nemzeti költészet idővel átmegy a népbe s lesz népdal, mint az angol nemzeti ének, s ez legszebb diadala. Egyébiránt nemzeti költészet szélesebb értelemben mindazon művek összessége, melyek valamely nemzet nyelvén írattak, vagy ha nem írattak is szó szerint, de a népnél ének szárnyain s közajkon forognak, befoglalva német, magyar, angol szépirodalom nevezete alatt.

(...)

Mondatott: a műveltség árt a népköltészetnek, s ez igaz, de miért átkoznók a napot, hogy a hajnalt elűzi egünkről. Az anya fogy, a gyermek növekszik; amaz meghal, ez életben marad; s a nem fenntartja magát fajában. A természet örök rendén jár a szellem fejlődése is. Miképp mondatik, hogy Isten az embert önképére s hasonlatára teremté, úgy kell a művelt költészetnek is a népi hasonlatát viselni, azaz fölvenni a népi elemet; különben nem igazi, hanem korcs, fattyú, sehonnai.

Miben áll hát a népköltészet ereje? Áll főleg a nyelvben, az átlátszó tiszta nemes előadásban, melyet minden józan eszű és egészséges velejű ember megérthet, élvezhet kénye, kedve szerint. Tehát vegye föl a művelt költészet a népinek tisztaságát, minden törvénytől független merész szókötéseit, szólásmódjait, életvonásait, melyeket szintaxis, grammatika soha nem igazol, lefordítni pedig szórul szóra fonákság, másként lehetlen. Ilyes kifejezések és szólásmódokkal tömve minden nyelv, annál tömvébb pedig, mennél épebb s egészségesebb szerkezetű organizmusa. Ezek nem figurák, nem tropusok, hanem a nyelv állócsillagai vagy ha tetszik gyöngyei, sajátságai, miket az iskola graecismus, gallicisme stb. nevek alatt ismér. Ezekben fekszik a népi elem. Költő csak az lehet, ki ezeket tudja használni és mozaikképpen összeilleszteni; valamint ezek okai annak is, hogy költő csak egy nyelven írhat isten igazában, azon, melyet az édesanyatej szivárogtatott életerébe. Nyelv nélkül nincs költő, miért a nyelv örök tanulmánya volt minden nagy költőnek; s én azt hiszem, a gondolat, mint gondolat, benn a lélek fenekén ruhátlan gyermek, sem több, sem kevesebb, mint hiú álomkép, nem kerül több fáradságba, mint akármely bohó ötlet, mivel magától jő; hanem azt megőrizni az életnek, húst és vért adni belé, s a gyermeket nevén nevezni: ez már a szó, a nyelv dicsősége. Költőnek az a nyelv, mi Prometheusnak az anyag, hogy embert teremtsen az isteni szikrának befogadására.

Most jön a forma. Itt esik jól kimondanom, hogy a népköltészetnek egyik jellemvonása, minél fogva az éneket vele kell gondolni. (...)

(1842)

Poór Jenő: Könyvismertetés
Nádaskay Lajos: Versek 1842-1844. A helység kalapácsa. Írta Petőfi Sándor
Eötvös József: Petőfi költeményeiről
Erdélyi János: Petőfi
Erdélyi János: Petőfi
Erdélyi János: A legújabb magyar líra (részletek)
Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk
Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk
Babits Mihály: Petőfi és Arany
Babits Mihály: Petőfi és Arany
Horváth János: Petőfi Sándor
Szerb Antal: Petőfi Sándor
Illyés Gyula: Petőfi
Pándi Pál: Petőfi
Szegedy-Maszák Mihály: Világkép és stílus Petőfi költészetében
Karinthy Frigyes stílusparódiája

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv

Jegyzetek

332.senatus populusque romanust:a római szenátust és népet.(Vissza)

333.organizmusa:szervezete.(Vissza)

334.graecismus, gallicisme:sajátosan görög, illetve francia szólásmód.(Vissza)