- Petőfi Sándor -
Az a fiatal költő, ki első felléptével egyszerre a közönség kegyence lőn, s hat rövid év alatt irodalmunkban eddig hallatlan hatást idézett elő, nincs többé a magyar írók sorában. Minden adatot összevetve biztosan állíthatni, hogy ő már az irodalomtörténet személye, a magyar irodalomtörténeté, mely tulajdonképpen még nincs megírva.
Másutt kevésbé jeles költő is, mint aminő Petőfi volt, nagy figyelem tárgya. A legapróbb részletekig terjedő életrajza készült meg, s műveinek széptani méltatása gyakran felmerül az irodalmi kérdések közt. S míg a közönség előtt mint jellem és költő egyaránt illő világításban áll, addig a történetíró nemcsak kész adatokat talál róla, hanem többé-kevésbé kifejlett nézeteket is.
Ime, az ok, mi arra készt, hogy közzétegyem töredékes jegyzeteimet, melyeket Petőfi életéről, műveiről s lírai költészetünkben még folytonosan tartó hatásáról összeírtam.
(...)
Petőfi Sándor Kiskőrösön 1823. január 1-jén született. Atyja mészáros volt, ki, úgy látszik, Magyarország felső vidékéről költözött az alföldi síkra, s mindvégig megtartá Petrovics családnevét. A jámbor férfiú, noha többnemű szerencsétlenségek következtében nagyon elszegényült, mindent megtőn, hogy fiának némi nevelést adhasson. Elébb az aszódi, majd a szentlőrinci evangélikus gimnáziumba küldötte; később Selmecre az ottani evangélikus liceumba.
A tüzes és makacs ifjonc lelkéből megutálta az iskolai életet. Nyugtalan természete és függetlenségi vágya, mi egész életén átvonul, korán a nagy világba sodorta. Selmecről Pestre szökött. Tetszett neki a fővárosi élet, s űzte az első ifjúság könnyelmű kalandjait. Legboldogabb estvéje volt, ha a színházba beszökhetett. A színészet iránt már gyermeksége óta nagy hajlammal viseltetett. Már tanuló korában Selmecen is színészkedett, s éppen az vonta maga után kiutasíttatását az iskolából. Részint ez okból, részint mert nagy nyomorban élt s nem mert haza menni, beszegődött a színházhoz.
A színészek ruháit hordta fel esténként, és előadás alatt székeket, asztalokat rakott ki a színpadra. Vidor utcagyerek-életet élt. Bolondja volt a csínyeknek és tréfáknak. Néha rossz cimborák közé is keveredett, anélkül hogy megromoljék. Éppen mint Shakespeare, kiről életírói hasonlót beszélnek.
Mindketten korán tusára szállottak az élettel és önmagokkal, s diadallal emelkedtek ki belőle. Fenékig kiüríték a szenvedélyek poharát, s mély pillantást vethettek az emberi szívbe. Rakoncátlanságban tört ki bennök a géniusz első mozzanata, lábbal tapodták a hétköznapi erkölcsök- és kötelességeket, mert óriási tetterejük még nem találta meg körét, és sejtelmök nagy és új pálya körül borongott.
Shakespeare a világ első drámaköltője lőn; Petőfi a legnagyobb magyar lírai költő. Ifjúsági élményeik nélkül talán egyik sem válik azzá, mert legnagyobb költői tanulmánynak mindig az élet marad, szenvedés, tévely és csalódások árán.
Szerencsés, ki győzelmesen állva meg fölöttük, a költői lelkesedés számára zsákmányolhatja ki.
Petőfi még ekkor nagyon ifjú volt, alig tizennégy éves. Csak küszöbén állott élete viharos korszakának. Atyja, ki meghallá, hol barangol, Pestre jött, s erővel vitte haza, s mivel útközben többször vissza akart szökni, szigorúan bánt vele. Anyja szeretete egész szenvedélyességével ölelte körül. Innen költeményeiben iránta a leggyöngédebb fiúi szeretet, mit valaha költő énekelt. Semmi negédlés (affektáció), költői szeszély, mibe Petőfi néha belé esik. Igaz, mély, gyermeteg érzés. Minden gondolatnak egy-egy jelenet felel meg, mi az életben megtörtént.
Atyját rendesen humoros alakként tünteti föl, ki nem sokat ad arra, hogy fia költő, haragszik reá csínyeiért, s csak nagy későre békül ki vele. A háttérben mindig ott áll anyja szelíd arca, kinek csak könnyei és csókjai vannak számára.
Mindvégig szerette szülőit, s míg költeményeiben örökíti, kedvezőbb körülményei közt ápolja és segéllyel fordul hozzájok. Atyjára később büszke is lesz, és egyik szép költeményét írja róla. Atyja és anyja nemsokára egymás után haltak meg 1849-ben. Egy szép elégiában siratja meg őket – kevéssel saját halála előtt.
Petőfi keveset időzött az atyai háznál, atyja mindenáron embert akart belőle alkotni, lelkészt, ügyvédet, mérnököt, hivatalbelit. A fiúnak egyikhez sem volt kedve, tulajdonképpen semmihez sem volt, de azt érezte, hogy lesz belőle valami. Szülői Sopron megyébe küldék egy rokonukhoz, honnan az iskolai év kezdetével a soproni líceumba volt belépendő.
Sopronba érkezve egyenesen a laktanyának tartott, s katonának csapott föl (1839). Tudós katonának gúnyolták, mert verseket írt s néha olvasgatott. A tanulók jól ismerték, sokszor bepillantott az iskolába. Ekkor kötött futó ismeretséget, mely később barátsággá erősödött Pákh Alberttel, ki líceumi tanuló volt. Ő beszéli róla, mint firkálta be az őrállomás melletti faköpenyegeket versekkel, s midőn egy hideg éjjel az őrhelyen kérdé tőle: „Mit csinál?”, mily komoly pátosszal felelte: „Verset.”
Még selmeci tanuló korában kezdett verset írni. Senki sem tagadta meg tőle, hogy társai közt legjobb verset ír, csak tanítója. Egy alkalommal, midőn versét felolvasta, tanítója kételkedett, mintha ő írta volna. Dühbe jött, új feladatot kért, s tanítója szemei előtt megírta. Oly vonások a gyermek életéből, melyek a költő irodalmi pályáján ismétlődnek. Midőn föllépett, csak egyetlenegy kritikus, ki maga igen rossz verseket írt, nem hitte, hogy jó költő, s ki volt a vélemények irányában mindvégig makacsabb, szenvedélyesebb, mint Petőfi?
A katonaságra csakhamar reá unt. Könnyelműség- és politikai rajongásból lőn katona. Irtózott az iskolai élettől, családi körülményei is nyomták, s azt hivé, hogy ezrede Tirolban fog állomásozni, honnan könnyen átszökhetik Svájcba. Az akkori ingerült politikai viszonyok mélyen hatottak a korán érett gyermek kedélyére. Az iskolából, hol inkább csak a régi klasszikusokat tanulta, a római és görög respublikák álmait hozta az életbe. Már mint gyermek politikai ábrándokkal tépelődött, s mint ifjú légvárakat alkotva Svájcba vágyott.
Csalódott reményében. Ezrede Horvátországba rendeltetett. Majdnem két évig katonáskodott. Független és makacs szelleme kevésbé tűrhette a katonai fegyelmet, mint az iskolait. Belépését megbánva gondolt jövendőjére, sokat szenvedett, s beteg lőn. Az ezred orvosa elbocsáttatását eszközlé. Ekkor (1841) Pápára ment az ottani tanodában tanulmányait folytatni. Itt ismerkedett meg Jókaival, s barátja lőn. Ez erős baráti viszony később, 1848-ban Petőfi szenvedélyessége miatt felbomlott. Ő hű, áldozó barát volt, de barátjain uralkodni szeretett. Heves véralkata és rögeszméi sokszor sodorták összeütközésekre. Nem gyűlölte, kit megsértett, de sokkal büszkébb volt, mintsem megbánja, mi talán szívének is fájt.
Pápán egy darabig meglehetős szorgalommal tanult, de legtöbb idejét az iskolai képzőtársulat vette igénybe. Ez tanuló ifjak egyesülete volt, kik a magyar irodalomban akarták kiképezni magokat, dolgozatokat olvastak föl s egymást bírálták. Divat volt ez akkortájt, kivált a protestáns tanodákban, s nem egy, később híres író került ki soraikból. Petőfi egy költeményéért két arany jutalmat nyert, de művei nem tettek valami feltűnő hatást. Sokáig küzdött a formával, s azon költők, kiket mintául vett, nem voltak olyanok, hogy segéljék eredetisége fejlődését. Még nem volt eléggé bátor, még nem sejté erejét.
Nem is annyira a költészet-, mint a színészeten csüngött szenvedéllyel. Orlai Petrics és Jókai voltak itt legjobb barátai. Mind a három barát művészi pályájára készült. Jókai festész akart lenni, Orlai költő, Petőfi színész. Az élet kicserélteté velök a pályákat: Orlai festő lőn, Jókai költő, csak Petőfi nem akart lemondani választott pályájáról. Oda hagyta az iskolát, s tagja lett egy vidéki színtársulatnak. Színész barátjához írt költői levelében humoros kedéllyel írja le, mint avatták Thália papjává.
Kóborolt a hazában, s legtöbbet Kecskeméten tanyázott. Iskolai élete vég- és színészi pályája elsőbb napjaiban írta azon költeményeit, melyekkel először föllépett. 1842-ben az Athenaeum-ban három költemény jelent meg tőle. Némi figyelmet ébresztettek, de senki sem sejté, hogy hatalmas szellem közeledik. E korszakban írt költeményeinek néhánya, melyeket összes gyűjteményében nem vőn föl, a pápai ifjúság által kiadott zsebkönyvben olvashatók.
Rossz színész volt, s nagy nyomorban élt. 1843-ban Pestre jött, s néhány költeményt vitt el Bajzához; s magát meg sem nevezve, úgy adta át, mintha általa Petőfi küldötte volna, kit ő nem ismer. Mindenki azt hitte, hogy a Petőfi név álnév, s kíváncsiak voltak rá: ki rejtezik alatta. Vörösmarty és Bajza jeles költőt jósoltak belőle.
Ő minderről mit sem tudva Pozsonyba ment színészi pályáját folytatandó. Neve ismertebb lesz, de nem mint színészé, hanem költőé. Az 1843-iki Athenaeum, Regélő, Életképek, Szivárvány már számos költeményeket közölnek tőle.
Csodálatos! eleinte népdalait, melyekben már föllépése kezdetén legzseniálisabb volt, csak Pönögei Kiss Pál álnév alatt merte közleni. Akkortájt még nemigen becsülték a népies hangot, a naiv felfogást, egyszerű, de erős kompozíciót. A retorika volt fő a költészetben. Legtöbb költeményeink keveset különböztek a Pesti Hírlap vezércikkeitől. Költőink közül többen írtak ugyan népdalt, de érzett rajtok a tudós szag, az úri leereszkedés, a mesterkéltség, vagy ha jelesebbjeink valamelyikének sikerült is, a magyar nép még nem találta meg költőjét, ki egészen az övé legyen. A népnemzeti elem még nem jelent meg teljes tisztaságában, erejében. A jelenségek oda mutattak, hogy közeledik.
Az újabb kritikus már egy-egy eltévedt szót hallatott ügyében. Erdélyi elméletileg és gyakorlatilag határozottan melléje nyilatkozott, s megkezdé széptani kutatásait a népköltészet körül. A Kisfaludy Társaság jutalomkérdésül tűzte ki: mi a költészetben a népies? A magyar népszínmű csírájában volt. Színmű- és novellaköltők a magyar élet külsőségein kapkodtak. A közönség kedélye is el volt készülve reá. Közszellem 1841-től fogva, bár lassan, de határozottan a demokrat eszmék felé kezdett hajlani. Még a ruhadivaton is mutatkozott. Miképp a politikában készült az átalakulás, úgy az irodalomban is. Egyik a másikra hatott és készíté elő. Nem volt már messze a fordulópont. A jelen meghasonlott a múlttal. Im, költője föllépett, s álnév alatt közlött népdalai idéztek elő legnagyobb hatást.
Petőfinek a pozsonyi színtársulatnál sem ment jól dolga, noha ez legnagyobb volt mindazok közt, hol eddig működött, s Pozsonyban éppen országgyűlés lévén, meglehetős pártfogolásban részesült. Ő itt is szegénységben élt, s majd színész, majd írnok volt, ki országgyűlési tudósítások által kereste kenyerét, majd pedig az iskolák termeibe is benézett.
(...)
Petőfit Pesten baráti karok fogadták. Vörösmarty indítványára az akkori Nemzeti Kör, melynek egyik célja volt az irodalom fölsegélése is, megvette költeményeinek kész füzetét, s előlegezé a kiadási költségeket.
Nemsokára, 1844 nyarán szerkesztősegéd lőn a Pesti Divatlap mellett. Szerkesztője, Vahot Imre nagy örömmel fogadta a már hírre kapott fiatal költőt. Segédsége annyiból állott, hogy verseket írt a lapba, s javítnoka volt. Egyébbel foglalkozni restellett. Egészen a költészetre adta magát, de itt aztán roppant munkásságot fejtett ki.
Ekkor kezdődik nagyobbszerű föllépése s kifogyhatlan termékenysége. Minden héten két-három költeményt olvasott tőle a közönség. 1845-ben már költeményeinek második füzetét is kiadhatta. Ezután A helység kalapácsa, János vitéz, Cipruslombok Etelke sírjáról, Szerelem gyöngyei két rövid év alatt egymás után jelentek meg.
Egy reggel csak arra ébredt föl, hogy Magyarország legnépszerűbb költője. Dalait kunyhóban, palotában éneklik. Esténként dalai mellett alszik el, amelyeket az utcákon énekelnek. Minden héten egy újabb üdvözletet vesz költőtársaitól. Az ifjúság és nők kedvence, s körüle egy egész fiatal irodalom képződik.
Költészetén kívül sokat tesz népszerűségére egyénisége is. Költeményeiben egész keblét, egész életét tárta föl. Kalandor élete közszájon forgott. Mindenki tudott róla egy mulatságos adomát. Eszménye volt a szilaj magyar ifjúságnak, mely tettszomjtól pezsgett, s hazáját nagy- és hatalmasnak álmodta. Ő pengette mindezen húrokat, dalait visszhangzá az ország.
Mindez teljes mértékben felkölté önérzetét, becsszomját. Magyarország legbüszkébb emberét azon sötét zugszobában kellett keresni, hol egy borzas hajú, barnás halvány, ingerlékeny és különc ifjú lakott, ki verseket írt, korhelykedett, világmegvetést negédlett, s teli volt becsszomj-, önbizalom- és merészséggel.
A népből szakadt ki, sokat hányódott a társaság alsóbb rétegei közt. Ösztöne-, hajlamai- s élményeinél fogva demokrata volt. Ide járult még költői hóbortja, mely szerette a bizarrt, szertelen becsszomja, mely untalan sarkallta, hogy feltűnjék. Mindez sok tekintetben különccé tette.
Nemcsak az irodalom-, hanem az élet- és társaságban is szerepet vágyott volna játszani, azonban talán viszonyai és formái közt nem tudván eléggé mozogni, megvetni látszék azt, s különcségeivel akart hatni. Meglehet, eleinte öntudatlan, de később a negédlés nem hiányzott; aztán sokkal inkább volt szabad költő s természeties kebel, mintsem élvet találjon a legtöbb illedékes körök ürességeiben.
Lelkesült és szeszélyes természete magányt vagy oly társaságot keresett, hol nem korlátoztatik. Barátjai közt mulatott legtöbbet, kik majd mind írók, művészek voltak. Csak egypár irodalmi körbe, szín- és kávéházba járt el. Régi magyar szabású öltönyt csináltatott magának, magyar nadrágot viselt, s térdig érő csizmát s kerek kalapot. Ujjal mutattak rá az utcán. Az elméncek peleskei nótáriusnak gúnyolták.
Csokonait utánozta, de Petőfi volt. Meglehetős gorombán bánt azokkal, kik hozzá tolakodtak, s éppen dühbe jött, ha holmi pártfogói modorral közeledtek feléje. A költők közül is gyűlölte Horatiust, mert verseket írt Maecenashoz, s hasonló okból nemigen becsülte Goethét. Széptani nézetei szoros összefüggésben voltak politikai és erkölcsi elveivel, s ő magát igen sokszor nem annyira költőnek, mint a század, az eszmék katonájának hivé, ki valaha nagy napok hőse lesz.
Az arisztokráciát és nemességet sohasem nézte jó szemmel, s előjogaik összeomlását senki sem óhajtá jobban a két hazában, mint ő. Éppen oly büszke volt nemtelen származására, mint lángesze címerére. A hűbéri intézmények romjain egy új világról álmodozott, új elvek hatalmáról, s ő saját életének legalkalmibb költője, a világ minden kincseért sem adta volna lantját a hatalmasok zsoldjába. Ez volt fő büszkesége. Egyetlen hatalmas embert sem énekelt meg, kitől pártfogást remélhetett volna, még a népszerű szónokokat sem, csak barátait, eszméit és kedvesét. A népet választá Maecenásának, s lantja csakugyan hatalommá kezdett emelkedni.
Kik nem ismerték s némely verseiből ítélték meg, azt hivék, hogy korhely, részeges és pazar, kit szüntelen hitelezői kergetnek. Pedig csak jó cimbora volt, kit a bor inkább csak lelkesít, mint részeggé tesz. Volt ugyan néha idő, midőn kitörő kedve és bizarr szeszélyei nem ismertek korlátokat, s végletekre ragadták, de ezek csak kivételes percek voltak.
Az 1844-iki tél volt az ő legvígabb korszaka, midőn majd minden estét vidám cimborák közt töltött. De az estélyek nem voltak orgiák. Néhány fiatal író és művész gyűlt össze valamely vendéglőben vagy magánháznál, hogy kifújják magokat, mulassanak s bor mellett tréfa és dal közt virradjanak meg. E korszakban írta legtöbb bordalát. Később visszavonultabb életet élt, s mindig inkább csak a társaságért kereste a mulatságot.
Pénzével tudott gazdálkodni, s a kölcsön visszafizetésében a pedánsságig pontos volt. Egypár könyvét adta el, hogy visszafizethessen néhány forintot, ha a kölcsönadó éppen nem sürgette is. Természetes: oly önbecsérző és független jellem, mint ő volt, irtózott bárki irányában függő alanti helyzetbe jutni.
Gyermekies tréfái mellett alapjában igen komoly ember volt, sőt néha komor és világfájdalmas, melyből egészséges természeténél fogva hamar kigyógyult. Délelőttjeit rendesen szobájába zárkózva tölté, s dolgozott. Akár volt kedve, akár nem, írt: élni kellett költeményeiből. S azon könnyű versek nem éppen olyan fáradság nélkül pattantak ki fejéből, mint a nyomán induló lángészcsapat hiszi.
Igaz, ő nem faragta verseit, sohasem javított rajtok, de küzdött, vívott benne az eszme, s nemegyszer feküdt le szülési kínok közt, s álmodta meg reggelre költeményét. Különben gyorsan dolgozott. János vitéz-ét harminc nap alatt írta. Eleinte csak egypár szakaszból álló népies beszélyt akart belőle készíteni, s lassan-lassan egy nagy népmese kerekedett ki belőle.
(...)
Termete inkább alacsony, mint magas, némi kihívó hetyke magatartással. Válla vézna termetéhez képest aránytalanul széles. Arcának nem annyira a szabályos vonások, mint a szellem adott érdeket. Bajusza kicsiny volt, s szükségből spanyol szakállt viselt, mert csak álla körül vala sűrűbben benőve. Keskeny homlokára torzonborz haja borult. Villogó szemei többször voltak haragosak, mint mosolygók. Sápatag arcán lelkesült dac tükröződék, s mégis egész lényében valami gyermekies volt.
Sohasem viselt nyakkendőt, s midőn később különc öltözetét levetette, megtartá kerek kalapját, mente helyett atillát vagy ólomgombos dolmányt viselt. Félkomolyan dicsekedett, hogy soha nem viselt frakkot. Sokat, mi az illedék dolga volt, elvek kérdésének hitt.
Innen modorában kevés vala, mit a nagyvilágtól vőn. Saját elvei szerint külön alkotott magának egy mást, melyben éppen annyi volt a negédlés, mint igazi természetiesség. Később talán maga sem tudta egyiket megkülönböztetni a másiktól, s amit eleinte csak úgy felvőn, majd második természetévé vált.
Annyi bizonyos, hogy a legtöbbször egészen más volt négyszemközt, mint népes társaságban, s hol otthon találta magát, a legszeretetreméltóbb ember a világon, még a nők körül is.
Sokan vethették szemére, hogy goromba, kíméletlen, mert mindig kimondta, mit érzett, de azt senki sem mondhatta, hogy cselszövényeken töri fejét, szószegő vagy tettet. Kikelhettek szenvedélyessége ellen, de becsülniök kellett nemes szívét. Nevethettek szögletességein, de mindenkit magával ragadott, ha lelkesült. Epés gúnyai s bizarr szeszélyei nem egy embert döbbentettek vissza, de szilárd jelleme, fiúi szeretete, baráti áldozatkészsége tiszteletet parancsoltak.
Kedélyén különös vegyületben olvadt össze, mi gyöngéd és vad, magasztos és nevetséges, s ez elhúzódik költeményein is. Midőn olvassuk, mindig eszünkbe jut a költő. Egyénisége varázsként lebeg költeményein, pótolja hiányait, emeli szépségeit. Meg vagyunk bűvölve, letesszük az ítészi szigort, többet elnézünk neki, mint bárkinek, s egészen átadjuk magunkat az érzéseknek, melyeket a költő iránti részvét felköltött.
Éppen mint Byronnál, kinek élete nem kevésbé vette igénybe a világ részvétét, mint halála. S mint hasonlít egymáshoz sorsuk is! Mindketten ifjan, hírök délpontján, eszméikért küzdve szállottak sírba, halálukkal engesztelve ki ellenségeiket, s pecsételve meg azon költői kijelentést, melynek dalnokai valának.
Mély erkölcsi érzései némi cinizmussal párosultak. Gyűlölte az álszenteket, gúnyolta a kimázolt erényt, megénekelte az érzéki gyönyört, anélkül hogy epikureus legyen, vagy megtagadja azon morált, mi nem emberek csinálmánya, mit Isten írt az emberi szívbe. Szerette lerántani a tekintélyt, mit zsarnokságnak hitt, vágyott dacolni a közvéleménnyel, mely annyiszor emeli fel az ámítót, nyeglét, s dobálja sárral az érdemet.
Sokkal inkább megvetette mindennemű viszonyban a szolgaiasságot, a csinált nagyságokat, a nyílt és finom erőszakot, a nagyvilág erényét, hitványságait, mintsem túl ne becsülte volna azt a bátorságot és erőt, mellyel ellenök küzd, s ne lett volna sokszor igazságtalan és túlzó.
Kitűnő tulajdonai mellett nagy gyöngéi voltak, de e gyöngékre lángesze s nagy eszmék hintettek fényt, mert tőlük vették eredetöket, túlságai valának. Féktelenségét menté erős szabadságszeretete, nemzetiségi túlzásait az az elkorcsosulás, melyből a magyar társadalom akkortájt kezdett lábadozni. Rakoncátlanságát a költészetben kárpótolta zsenialitása, mely új tárgyak- és formákkal küzdött meg. Nyersesége csak ellenhatás volt annak a finom semmiskedő, mesterkélten üres és szabályosan unalmas költészetnek irányában, melyet a napi sajtó dicséretekkel tudott elhalmozni. Önhitt és merész kifakadásai illettek azon nagyképű és érdemetlen bókokban mégis gazdag szigor- és kacérkodó szerénykedéshez, mely némely irodalmi közlönyben annyira divatos hangulat volt. A kritika elleni, többször éretlen, mint elmés feljajdulásai természetes következményei voltak kritikusai igazságtalanságának, kik sohasem fogták fel igazán költészete szellemét. S végre minden balgaságát élet- és költészetben varázzsal vonta be azon eredeti magyar szellem, mely még egy magyar költőnél sem jelent meg oly teljes erőben, s mint nap, kiolthatatlanul szórta melegét, fényét.
S e szellem a hazaszeretet leglángolóbb tüzében ragyogott. Ő szerette hazáját, a múlt, jelen s jövő dicsőségével, fájdalmával és reményével. Hányszor énekli meg! Szerelmi és bordalaiban s másnemű költeményeiben öntudatlan reá tér. Mindjárt s észrevétlen megzendül bennök egy hang, az az édes fájó, az a sírva vigadó, mint népdallamainkban, mely oly ismerős, oly bájos, oly szent, mert a hazát jelenti.
Mintha csak azért nyerte volna a költészet égi adományát, hogy honszerelemről énekeljen.