- Petőfi Sándor -
Petőfi művészi fejlődésének a történelmi értelemben vett romantika és realizmus közötti dinamikus kölcsönhatás a mozgatóereje. Ebben a tekintetben Puskinhoz és Balzachoz fűzi a legközelebbi rokonság.
Az oszcillálás szinte a kezdetektől megmutatkozik műveiben. Legkorábbi versei még a romantika előtti időszaknak, az érzékenység korának esztétikájához kapcsolódtak: a 40-es évek első felében a költő a művészi szépet alárendelte a természetinek (A természet vadvirága, 1844). Akkor, amikor A helység kalapácsa (1844) című vígeposzában tudatosan Vörösmartynak, a magyar romantika másik nagy költőjének stílusát csúfolta ki, tulajdonképpen még egy korábbi stílus normái alapján parodizált. Voltak ennek a korábbi stílusnak a költői realizmus felé vezető összetevői is, de ahhoz, hogy beléphessen az európai fejlődésbe, később pedig korszerű szintézisbe ágyazza ezeket az elemeket, Petőfinek előbb a teljes tagadásukhoz kellett eljutnia. Erre az ellenhatásra először a János vitézben (1844) tett kísérletet, mely legjelentősebb korai műve.
(...)
Petőfi nemcsak a Felhőkben, hanem még a Tündérálomban is alapvetően statikus értelmezését adja az emberi létnek: a szabadságot állapotként, a tevékenységet eredményében mutatja be. A folyamat tényleges és nem virtuális kifejezéséhez ellentétre lenne szüksége, márpedig a 40-es évek közepén Petőfi költészetében még hiába keresnénk művészi ellentétezést: míg a János vitézben és a Tündérálomban (1846) az emberi vágyak maradéktalan beteljesülését sikerül magas szinten kifejeznie, addig a démonikus világ küldöttei, a kísértetek a Salgóban (1846) elcsépelt banalitások.
A mozdulatlan létállapot megjelenítése annyiban tételez fel folyamatot, amennyiben a fiktív hős és a lírai quasi-én között átmenetet képező beszélő egy már nem eszményi jelenből nosztalgikusan szemléli az eszményinek feltüntetett múltat, vagy kivételesen, A négyökrös szekérben (1845) a jelen idillikus léthelyzetének gyors semmibe foszlására céloz. A korai Petőfi alapvetően elégikus költő; a Tündérálom egész addigi fejlődését összegezi:
„Alkonyodék. Arany felhőkön szállott
A nap violaszín hegyek mögé.
A messzeségbe nyúló rónaságot,
E száraz tengert, halvány köd födé.
A szikla, melyen állottunk, piroslott
A végsugártól, mint bíbor párna
A trónon. De hisz trón volt ez; mi rajta
A boldogság ifjú királyi párja.”
(...)
Petőfi legnagyobb igényű költői vállalkozása, az 1848 derekán írt Az apostol a lélektani elidegenedés költeménye. Benne a költő öniróniával tekint azokra a korábbi pillanataira, amikor nem vette elég komolyan az eszményi világ létrejöttét megelőző történelmi szakasz hosszúságát és démonikusságát. A történelmet sokkal bonyolultabb, nehezebben megfejthető könyvként ábrázolja. A hős, Szilveszter, magányos forradalmár, Krisztus tudatosan deformált tükörképe. Sorsán keresztül Petőfi azt a létállapotot fejezi ki költőileg, melyet művészi prózában Rousseau jelenített meg (...)Petőfi önéletrajzi hőse azonban sokkal egyértelműbben a tragikus irónia közegében mozog, mint Rousseau-é: míg a genfi filozófus-író részben akart, addig a magyar költő teljes mértékben elszenvedett elidegenedést fejez ki. Szilveszter feláldozza magát a világért, de hiába: az egyre mélyebbre süllyed. A hős nem ismeri s egyre kevésbé érti azt az Istent, akitől megbízatását kapta. Amikor válaszúthoz ér, mindig két rossz lehetőség között kell döntenie. Prófétának mondja magát, ám szeme mind homályosabban lát. Áldozata egyre értelmetlenebbnek tűnik. Teljes magánya önmeghasonlásba kergeti: megtagadja az Istent, és ha tehetné, kiirtaná az emberiséget.
(1972)