Informatikai irodalomtudomány és hálózatpolitika
Az informatika harmadik korszakát
éljük. Kezdetben volt a gép. Forrasztópákával
és csavarhúzóval programozták, és csak egyfajta feladatot tudott megoldani.
Azokból az adatokból, amelyeket a támadó repülőgép irányáról, sebességéről és
magasságáról a lokátor a rendelkezésére bocsátott, a gép kiszámította, hogy a
légvédelmi ágyú csövét milyen szögben kell fölemelni, merre kell fordítani, s
hogy mikor kell elkezdeni a tüzelést. A gépek idővel roppant okosak és olcsók
lettek. Már nem voltam egészen fiatalember, amikor elkezdtem személyi
számítógéppel dolgozni, és még ma sem vagyok öreg. Ez a rövid idő elegendő
volt ahhoz, hogy a készülékek teljesítménye ezerszeresére növekedjék,
miközben vételáruk egytizedére csökkent. Aztán lett a program. A Neumann
János—féle számítógéppel nemcsak az adatokat kell közölni a munka megkezdése
előtt, hanem azt az utasítássort is, amelyet a gépnek végre kell hajtania,
Neumann készüléke ugyanis már nemcsak egy dologra használható, hanem
egyetemes eszköz. Ma a gépeken futó, okos programok már azt is lehetővé
teszik, hogy a gépek százmillió-számra összekapcsolódjanak – s
összekapcsoljanak még annál is több felhasználó személyt –, ám e korszerű programok
akármilyen okosak, mégsem nagyképűek, elsajátításukhoz nem kell hosszú
tanfolyamra járni, felhasználói felületük barátságos. A ‘90-es évek közepének
kitűnő operációs rendszere (a diadalmas Microsoft Windows azóta már rég legyőzte), az IBM OS/2 Warp 4, már az egérről, sőt a billentyűzetről is hajlandó
volt lemondani. A programot tartalmazó sugárlemez mellé adtak egy filléres
mikrofont is. Ha az ember – éles, magas hangon – belesüvítette, hogy
„diktésn”, akkor üstöllést megjelent egy „dictation” fölirat, s egy rögvest
megnyíló ablakban a szövegszerkesztő hívogatóan üres lappal, villogó
kurzorral máris várta a tollbamondást. Ha pedig – például – azt ordítottuk,
hogy „khanekt melvil”, akkor a számítógép rövid szöszmötölés után belépett az
Internetbe, és hozzákapcsolódott ahhoz az amerikai nagygéphez, amelyen a
Melvyl program fut (ez a kaliforniai egyetemi könyvtárak összevont
nagykatalógusa). Tökély. Végül eljött a tartalom korszaka.
Barátságos felhasználói felületű, csodás gépeinkkel hullámlovaglunk az értesüléstengeren,
széttekintünk a világhálón – és csakhamar megtapasztaljuk, hogy ott nincs
semmi. Pontosabban van minden. Tényleg meg lehet tudni, hogy mi megy a
moziban, van menetrend is, meg a Nemzeti Múzeum tájékoztatója, meg pornó,
hírverés, szekták és költészet, üzlet és egyházak, társkereső és
pártpolitika. (Szép Ernő Sok minden
című kötetének is eredetileg ez lett volna a címe: Sok semmi.) Halászunk a Világhálóval, kifogunk valami szöveget,
abba’ van egy kék szó, rákattintunk, és a hiperhivatkozás máris elröpít egy
másik képzetes helyre, ahol megint van valami kék. Miként Karinthy Automatikus készüléke: „Egyszerű
szerkezet, melyen felül, ha megnyomok egy gombot, oldalt kijön egy másik
gomb, amit szintén meg lehet nyomni.” Kevés a megbízható és észszerűen
tálalt anyag (a melvyl.ucop.edu
történetesen remek), sok a szemét, a félszemét – amiről nem tudjuk, mennyire
hagyatkozhatunk rá –, és roppant nagy a rendetlenség. Az Internet nem
válogat, ahogy a nyomdagép sem. És mégis: új humanizmus korát éljük. Ahogy a
15—16. században a kézíráson alapuló művelődés világát a humanisták áttették
a nyomtatott betű világába, úgy most a nyomtatvány adja át helyét a képzetes
könyvnek. Az irodalomtudomány a húzóágazat. Néhány nemzedék dolga átírni a
múlt teljes műveltségkincsét az új rejtjelzési módba. A tartalomínség
fölértékeli annak szakértelmét, aki tudja, mit és miként kell az Interneten
közzétenni. Most az irodalomtudós az, aki azelőtt a biológus, még régebben a
fizikus volt. Pénzben sincs hiány. A papírkönyvek országos piacának több mint
egyharmada tankönyv. Most ezek helyére is hálózati szerkesztmények kerülnek.
1998-ban a Magyar Köztársaság több milliárd forintot költött a „Sulinet” terv
berendezéseire és hálózati tankönyveire. A Wired című Internet-szemle egyik rovatcíme a Renaissance 2.0, vagyis őszerintük az informatikai forradalom
kora a reneszánsz második, javított kiadásának tekintendő. A régi reneszánsz jellegzetes alakja volt
a filológus, aki öreg kódexek olvasatait egybevetve hozta létre a klasszikus
író új, megbízható – s mindenki számára hozzáférhető, mert olcsó, nagy
példányszámú, nyomtatott –
kiadását. Klasszikusok képzetessajtó alá rendezése ma is fontos
foglalatosság, hiszen nemcsak a kutatásnak, hanem a felső-, sőt a középfokú
oktatásnak is szüksége van hálózaton hozzáférhető, nagy megbízhatósági fokú
szövegekre. Ezzel foglalkozik az, amit jobb híján
informatikai irodalomtudománynak nevezek. Az
informatikai irodalomtudomány a tartalomipar elmélete. Jómagam 1976 óta
veszek részt a tartalomgyártásban. Könyvecském harmadik részében azokról a tapasztalatokról számolok be,
amelyeket e hosszú tevékenységem során szereztem. * A testvériség harmadik korszakát
éljük. Kezdetben volt a szabadkőművesség.
Liberalizmus és szocializmus közös őse ez a társaság, mely elsőként hirdette
meg „szabadság, egyenlőség, testvériség” hármas jelszavát. Első alkotmányát a
londoni Nagypáholy megbízásából James Anderson, a skót presbiteriánus egyház
lelkipásztora (1684—1739) állította össze, s ő tette közzé 1723 januárjában.
A testvérülethez az idő tájt még nem csatlakozhattak nők, szolgák, fiatalok,
istentagadók, de legalább egyik hitvallás sem volt kötelező. Az alkotmány
1738-as módosítása még világosabbá tette, hogy – például – akár muzulmánok
vagy zsidók fölvétele elé sem szabad akadályokat gördíteni. A francia
Nagykelet páholyaiban – a mesterkamara 1877-es gyűlése óta – a vallásosság és
vallástalanság kérdése egészében magánügynek számít. Nők és férfiak együtt
tevékenykednek immár a belga alapítású, „Emberi jog” elnevezésű rend műhelyeiben.
A szabadkőművesség századokkal ezelőtt nemcsak célul tűzte ki maga elé, hanem
jórészt meg is valósította a testvériséget. A szabad, egyenjogú emberek
közvetlen, de szabályozott kapcsolattartása és önként vállalt szoros
egymásrautaltsága ez, mely többé-kevésbé áthidalja a származás, a vallás, a
nyelv, a vagyon – és lassan a nem – különbségeit, ámde nem egyetemes, hiszen
csak szabadkőművesekre terjed ki. A második korszak azoké a társadalmi
mozgalmaké, amelyek a testvériségi eszmét – pontosabban annak torzképeit –
kiterjesztették hol csupán a nemzetre, osztályra, népfajra, hol már az egész
emberiségre, a „liberté, égalité, fraternité” és a nyaktiló Franciaországától
egészen a 20. században birodalmakat alapító, teljességelvű
eszmerendszerekig. A harmadik már a mi korunk. Félő, és
remélhető, hogy most csakugyan beköszönt az az aranykor, amellyel már régóta
kecsegtetnek tudósok, jövendőmondók, bölcselők. Figyelemreméltóan mérsékelt Esther Dyson jóslata az
önkéntességen alapuló, közvetlen népuralomról – amikor a polgárok faképnél
hagyják a rosszul működő államot, akárcsak valamely ócska
Internet-szolgáltatót, és egyszerűen nem veszik többé igénybe a szolgálatait.
Mások szerint ezúttal többről van szó. Az új Világháló-szervezet több
százmillió sejtjének – egyik ember, másik gép – mindegyike kapcsolatba tud
lépni a szervezet bármely másik – akár emberi, akár gépi – sejtjével.
Csoportok, működési egységek, önkéntes társulások alakulnak ki, és sorvadnak
el, van fejlődés, van elhalás, vannak kártevők és a leküzdésükkel foglalkozó
gépi-emberi szakcsoportok. Az én szememben először akkor látszott
élő szervezetnek a számítógépes hálózat, amikor egyszer programozási hiba
folytán kezdtek zuhanni a tőzsdei árfolyamok (néhány papír áresése és a
programba beépített, túl szoros pozitív visszacsatolás vezetett a rendszer
gerjedéséhez). A dolog vagy 10–15 éve történt, jóval az Internetnek a köznapi
életben való megjelenése előtt. Az újságolvasó számára akkor derült ki, hogy
a pénzintézetek és alkuszcégek számítógépes hálózata világméretű. Azt sem
tudtuk addig, hogy e hálózat már-már önműködő, és emberi beavatkozás nélkül
is képes bizonyos döntések meghozatalára, vagy legalább arra alkalmas, hogy
az emberi mulasztásért a felelősséget át lehessen rá hárítani. Hayek azzal védelmezi a nem-termelő
pénztőkét, hogy éppen ez a fejlődés motorja. A tőzsdei spekulációnak
köszönhetjük, hogy a szabad világpiacon bárhol megjelenő ígéretes
vállalkozásba azonnal dőlni kezd a hitel. S amikor az elavuló gazdasági
tevékenységből az első baljós jelek láttán azon nyomban kimenekül a pénz,
ezzel egyúttal arról is gondoskodik, hogy a gazdaságtalan tevékenység
elsorvadjon. Akkor, a tőzsdei összeomláskor kisült, hogy a világgazdaság
éltető nedve, a pénz immár a hálózaton áramlik. Amiként az összes katonai értesülés
is. A II. világháborúban az antifasiszta szövetség bombatámadásai a
történetírás szerint nem mindig voltak hatékonyak. Olykor jelentős katonai
eredmény nélkül végeztek iszonyú tömegpusztítást – Tokióban, Drezdában,
Hirosimában és másutt –, máskor pedig a támadó légierő szenvedett el
aránytalanul nagy veszteséget. Az 1998-’99-es év Irak elleni amerikai-brit
légi hadjáratában viszont a két szövetséges egyetlen sebesülésről, sőt anyagi
veszteségről sem adott ki jelentést, miközben pontos célzással állítólag
megsemmisítették az iraki hadvezetési pontok és a hadianyag javát. Számjegyes
rejtjelzésű (digitális) a hírközlés és a zavarás, az a repülőgépek játékszerű
vezetése (a műszerrengeteg átadta helyét néhány színes képernyőnek vagy – még
inkább – az értesüléseket képernyő helyett a sisak üvegére vagy a szélvédőre
vetítik), és részben már számjegyes a háború körüli világméretű hírverés is.
A döntő változás azonban a teljesen pontos hadvezetés megjelenése. Minden
harcoló egység, sőt minden valamirevaló fegyver hálózati végpont. A Világhálóról máskor is az élő
szervezet jut az ember eszébe. Sokan egyetlen óriási emlékezetnek látják. (Ha
valamilyen könyvészeti adatra van szükségem, inkább veszem igénybe a már
említett kaliforniai számítógépet, semmint a folyosó végén elhelyezett
könyvtárat. Így gyorsabb, kényelmesebb – és különben is onnét nagyobb
valószínűséggel kapom meg a választ.) A Háló azonban nem egységes. Noha
mindegyik (emberi vagy gépi) sejtjének van saját emlékezete, egyes részei
(például a számjegyes szövegtárak) mégis inkább tekinthetők értesülések
raktárainak, mint mások. A Principia
Cybernetica Web nevű honlap (F. Heylighen szerkesztménye) azoknak a
képzetes faliújságja, akik úgy vélik: az Internet nem csupán emlékezet, hanem
egyenesen agy, mely feladatokat képes megoldani. A
Világháló élő szervezet. Ez világos. Csak azt nem tudjuk, hogy e mondatot
metaforának tekintsük-e („az Internet olyan, mint egy felsőbbrendű emberi
lény, valóságos Superman”), vagy valóságnak (pontosabban modellnek: „hasznos,
új ismeretek birtokába jutunk, ha az Internetet úgy tekintjük, mintha új, az
emberfaj után színre lépő lény lenne”). A tudomány rég fölkészült erre a
dermesztő lehetőségre. A biológus a darwinizmus alapján úgy
tanítja, hogy a fajfejlődés láncolatában a mi fajunk az egyik láncszem. Nem
szükségképpen a végső. A Hegel-követő filozófus szerint a
világszellem először az egyénben („szubjektív szellem”) ébred öntudatra,
aztán a társadalomban, az államban, a családban („objektív szellem”). A végső
fok azonban az, amikor a világszellem „abszolút szellem”-ként *ismeri föl
magát. A teológust nem fogjuk zavarba ejteni
azzal, hogy kijelentjük: „Isten létezik.” Az igaz testvériség, sőt eggyé válás,
valóságos megistenülés aranykora áll itt előttünk – itt a kaszttársadalom. A
kasztok az új Isten testrészei. A testvériség és a szabadság győzött, de az
egyenlőség ábrándjától végérvényesen búcsút kell vennünk. Az egyik kaszt félbőr kötésű, könyv
alakú holmit tart a kezében. Ezen a – képernyőre már nem is emlékeztető –
finom kis hordozható Internet-böngészőn keresztül birtokolja a képzetes
világkönyvtár valamennyi kincsét. A böngészőt, melyet még nem dobtak piacra,
Borges így írja le Bábeli könyvtár
című elbeszélésében: „Letizia Álvarez de Toledo megjegyezte, hogy a hatalmas
Könyvtár felesleges, tulajdonképpen elegendő volna egyetlen kötet szokványos formátumban, kilenc- vagy tízpontos
betűből szedve, amely kötet végtelen számú, végtelenül finom lapokból állna.
(Cavalieri a XVII. század kezdetén azt mondta, hogy minden szilárd test
végtelen számú egymásra helyezett sík.) E selymesen finom vademecum kezelése nem lenne
kényelmes; minden látható lap ugyanolyan lapokká válna szét; a felfoghatatlan
középső lapnak nem lenne hátsó oldala.” (Boglár Lajos fordítása.) A másik –
népesebb – kaszt eközben csak tévézik. Az Internet-2 sávszélességének hála
immár nem kell minduntalan leugrania a képszalag- és képlemez-kölcsönzőbe,
hanem karosszékéből válogat. A nagyfelbontású távolbalátó készülékek (HDTV)
nemzedéke után majd azok következnek, amelyek közvetlen ingerületvezérlésen
alapulnak. (Az ember korábban pusztán tétlen nézője volt a mozgóképnek. Itt
az ideje, hogy maga is részt vegyen benne.) De a harmadik kaszt a
legnépesebb. Azoké, akik mindörökre kimaradnak az Internet áldásaiból. Vajon művelődéspolitikának nevezik-e
azt, amiről most írok? Hálózatpolitikának? Mindenesetre azzal a kérdéssel
foglalkozik könyvecském második része,
hogy mi lesz ebben a világméretű égszakadás-földindulásban a nemzetekkel,
kiváltképpen velünk, magyarokkal, legkivált pedig a magyar irodalommal. Nem titkolom erkölcsi és politikai
elfogultságaimat, sőt azzal kezdem, hogy – az első részben – nyíltan bemutatom őket. A Beethoven-esszé az
egyetemes testvériség szabadkőműves ábrándjáról szól („átölellek, milliók”).
Az elkötelezetten szabadelvű Vörösmarty-elemzésben is fölbukkan hasonló
toposz („testvérim vannak, számos milliók”). Nem azokat követem, akik eleve
természetesnek tekintik, hogy másnak is ugyanaz fontos, ami nekik, és ezért
úgy beszélnek a politikáról, hogy épp a leglényegesebb dolgokról hallgatnak –
nem, én kereken megmondom, hogy milyen eszményekre függesztem tekintetemet,
hogy mi politikai meggyőződésem erkölcsi alapja – egyszerűbben: hogy mit
szeretek, mit nem –, s majd csak az elfogultságaim ismertetésére szánt írások
után pillantok rá a mai magyar hálózatpolitika kérdéseire. Az első részt
tehát bízvást átugorhatja az az Olvasó, akit csak maga a internetpolitika,
illetve az informatikai irodalomtudomány érdekel, az érvelés mögött álló
érték-egyetemesség (az értékelő személy hitelessége) nem. Annak az Olvasónak viszont egyáltalán
nem ajánlom munkám tanulmányozását, akit épp ellenkezőleg, szinte csak a
szerző személye érdekel, nem pedig az, amit mond. Ha valakinek fontos – nekem az – a
nemzet (a nyelv, a köztársaság, a hagyomány s ez utóbbiban az irodalom),
akkor Magyarországon mindjárt felbukkannak olyanok, akik rögvest az illető
őseit (a „törzset”, a „szekértábort”, amelyhez tartozik) kezdik firtatni.
Velük nem törődöm. Álláspontjuk mögött sose volt gondolat, már erejük is
elillant – mi gondom velük? És miért fogadnám el azokat az elhatárolásokat,
amelyeket épp ők ajánlanak? Nem követem azokat, akik szerint a
magyar értelmiséget megosztó, ún. „népi” és „urbánus” irányzatok jelentése
’nyilas’, ’a fasizmus eszméivel rokonszenvező’, illetőleg ’zsidó’, ’zsidó
származású’, ’zsidóbarát’.[1]
Nem követem, annak ellenére, hogy ez a leszűkítő értelmezés a
nyelvhasználatban sajnos könnyen kimutatható, aminthogy a „keresztény” és
„keresztyén” szavunk is a politikai életben gyakran csupán annyit jelent,
hogy ’nem zsidó’ (Konrád György szomorú megfigyelése). Nem adom a szavakat. A hagyományőrző
és a városias művelődéseszmény versengését (a „népi/urbánus” ellentét
előzményét) megtalálom a Mondolat-vitában,
a deákos költők és a gyöngyösisták csatájában, a Metamorphosis Transylvaniae „náj módi”-t kárhoztató szerzőjénél,
Apor Péternél, sőt még régebben is.[2]
Nem adom oda a „keresztény” szót sem, hanem ebben a jelentésben használom:
’elfogadja a Hegyi beszéd
tanítását’ – és a „magyar” szót sem adom.[3]
Tudom, hogy a szavaknak nincsen igazi,
saját, tényleges jelentésük, amelyet helyre lehetne állítani. A szó
jelentését maga a használat teszi. Ezért következetesnek mondható annak az
eljárása, aki inkább tilalom alá vonja az ilyen, úgyszólván tönkretett
kifejezéseket – amilyen a „keresztény” vagy a „magyar” –, és inkább lemond a
használatukról, semhogy a hozzájuk társult aljas szójelentésekkel cinkosságot
vállaljon. De következetes az is, aki nem hajlandó lemondani a szójelentések
által körülhatárolt szellemi birodalmakról. Nyelvhasználati háború folyik
elvetemültség és tisztesség között. Aki lemond a „keresztény”-ről és a
„magyar”-ról, értékes hadállásokból vonul vissza. Nem szégyellem, és nem tartom
értelmetlen vagy korszerűtlen dolognak nemzeti elkötelezettségemet. Ne legyen
az nyilasok kiváltsága. Az Árpád-sávos lobogót sem adom nekik, mert az volt a
középkorban a magyar zászló. Hivatásom a 16. századi magyarnyelvű költészet
kutatása. „Az én magyarságom”, ex officio, „mindennél igazabb”, mindennél
édesebb. * Ámde: hogy keveredik ide egy ilyen
ünnepélyes – tehát eleve gyanús – nemzeti hitvallás? Mit keres a csizma a desktopon?
Ha Olvasóm attól tart, hogy mindjárt előhozakodom a magyarság valamely
nagy-nagy sorskérdésével, sajnos igaza lesz. Ez az Internet-dolog szerintem
csakugyan sorskérdés. Ady a Korroboriban azt követelte, hogy ne a
zsidók hasonuljanak a magyarokhoz, hanem a magyarok a zsidókhoz (a korszerűbb
művelődési és viselkedésminták hordozóihoz), mert csak így maradhatnak fenn.
Én ebben Adyval tartok, csak persze immár nem a zsidókhoz, hanem a Világháló
népéhez való hasonulást sürgetem. Mondanivalómat a Nemzeti Színház
példájával világítom meg. Tervbe vett újjáépítését persze nem
bánom, de nem is tartom halaszthatatlan föladatnak. Mások is így vannak vele
(közadakozásból nem gyűlt össze a szükséges pénz). A színház már úgyis megvan. (Budapest,
VII., Hevesi Sándor tér 4.) És akadnak más színházak is. Ha valaki éppen azt
veszi a fejébe, hogy színházba akar menni, a feladat nem keresztülvihetetlen. A nemzeti
szó a színház nevében annak idején nem azt jelentette, hogy ott csupa
unalmas, állami díszelőadást tartanak, hanem azt, hogy az előadások nem
német, hanem magyar nyelven folynak. A mai magyar színházakban ez
rendszeresen előfordul. A magyar nyelvű színi előadások egykor
elősegítették a pesti németek, zsidók, szlávok tömeges elmagyarosodását. E
folyamat száz éve lezárult. A független állami lét megteremtésére
irányuló mozgalom jelképnek tekintette egykor a Nemzetit, ahogy a Nemzeti
Múzeumot, az Akadémiát, sőt talán a lóversenyt is. Nos a függetlenség is
megvolna. Építhetnek tehát akárhány új színházat
– mindig örvendetes az ilyesmi – de egyet sem kell okvetlenül felépíteni,
mert nem érződik a hiánya. „Változnak az idők, és mi magunk is velük
változunk.” A Nemzeti Színház egykori feladatkörét (a magyar társadalom
korszerűsítését) ma az Internet látja el. Függetlenül attól, hogy erkölcsileg
minden tekintetben kifogástalan találmány-e vagy sem, a nemzet csinosodásához
okvetlenül szükséges. Ezért azt is szükségesnek érzem, hogy az otthoni
számítógépe előtt ülő magyarnak ne legyen költségesebb eljutnia a
Világhálóig, mint az amerikaiaknak. Márpedig az Egyesült Államokban csak a
távolsági hívásokat számlázzák. A helyi hívások persze távolról sem
ingyenesek, de értük nem hívásonkénti, hanem átalánydíjat kell fizetni. Az a
városlakó, aki rákap a Világhálóra, és minden nap órákig internetez, nem fizet nagyobb távbeszélő-díjat, mint
ha ezt nem tenné. A magyar Internet – pontosabban a Matáv, amelynek egyelőre
kizárólagos távbeszélő-szolgáltatási joga van, és amelyet a különböző
kormányok nem ösztönöztek átalánydíj bevezetésére – koldusbotra juttatja azt,
aki halad a korral. Telefonszámlám akkora, mint egy kisebbfajta nyugdíj. Ez
az elviselhetetlen helyzet előbb-utóbb véget ér, de a ’90-es évek közepén
elszenvedett megtorpanást és lemaradást már soha nem tudjuk meg nem történtté
tenni. A Világháló forradalmának döntő
időszaka lényegében egybeesett az MSZP–SZDSZ-kormány négy évével. El kell
ismernünk, hogy történtek az idő tájt méltányolható kormányzati
erőfeszítések. Az akkori minisztereket, Fodor Gábort és Magyar Bálintot nem
vádolhattuk az informatika iránti érzéketlenséggel. Még szinte mulatságosnak
is találtuk a kormánynak a (verseny- és haladásellenes) mamutcégek iránti
odaadását. Azon még csak röhögtünk, amikor a Windows 95 operációs rendszer
világpremierjének nyitó ünnepségét éppen Budapesten rendezte meg Bill Gates,
Horn Gyula és Fodor Gábor társaságában, azt viszont már kevésbé találtuk
szórakoztatónak, hogy beszűkültek a lehetőségek. Már rég folyt az Egyesült
Államok kontra Microsoft per, amikor az ELTÉ-n a közbeszerzési törvény
előírta módon még mindig csakis az egyetlenegy Microsoft Word
szövegszerkesztő közül választhattuk ki a céljainknak megfelelő
szövegszerkesztő programot. A dicséretes Sulinet tervről is azt olvashattuk
annak idején, hogy a versenykiírást a Matáv lehetőségeire szabták (szűk
sávszélesség, de az ország legeldugottabb településére is villámgyorsan
megérkező szerelő). Ezek után kimondottan jól esett, hogy a Matáv végül nem
indulhatott a milliárdos pályázaton, mert egy bírói ítélet eltiltotta minden
közbeszerzési eljárásban való részvételtől. Persze ez a tiszta, szívből jövő
káröröm is rögvest elillant, amikor utóbb mondvacsinált ürügyekkel
eredménytelennek hirdették ki a Sulinet közbeszerzési pályázatát, újabb
fordulót írtak ki, amelyet az Internet-ügyekben akkor még névtelen Elender
nyert meg, szövetségben egy bizonyos Matávcommal. Semmi bajom a nemzetközi
nagyvállalatokkal (a legtöbb adóbefizetést és a legtöbb találmányt is nekik
köszönhetjük), de kétségkívül ellenőrzésre szorulnak. Elsősorban a saját
hasznuk növelésében érdekeltek, és ezért hajlamuk van arra, hogy hatalmukat a
verseny (és így a haladás) korlátozására, illetve (ugyancsak a verseny
korlátozásának céljából) politikai befolyás szerzésére használják föl. Semmi
bajom a politikusokkal (elvégre ők működtetik a népuralmat), de nekik is a
körmükre kell néznünk. Mivel hatalmuk növelésében érdekeltek, valósággal
imádják, ha nemzetközi nagyvállalatok kijárói előszobáznak náluk. Szükség van független értelmiségiekre,
nemcsak olyanokra, akiknek szavára csupán a mögöttük álló kapcsolati- vagy
pénztőke folytán figyelünk, nemcsak kijárókra, projektgazdákra,
érdekérvényesítőkre. Őket, a függetleneket látom magam előtt, mint eszményi
Olvasóimat. Szeretném, ha maradnának olyanok közöttünk, akik még mindig meg
tudják különböztetni a „jó”-t a „sikeres”-től. Aki nagyvállalatokat,
pártokat, minisztereket akar saját ügynökeivé megtenni, maga válik azok
ügynökévé. Tanulságos az az út, amelyet egy
rokonszenves, vidéki eredetű, vibráló beszédű fiatalember futott be. A ’90-es
évek elején fölemelte szavát a cigányokért meg a homoszexuálisokért, csupa jó
ügyben. Mint választópolgár, személy szerint nem helyeseltem, amikor az
MSZP–SZDSZ-támogatású „Charta” mozgalomnak (a ’94–’98-as koalíció
előzményének) érdekében ügyködött, de kifogásaim nem erkölcsi természetűek
voltak. A Horn-kormány idején a kevéssé rátermett művelődési és közoktatási
miniszter főtanácsadója lett, számos párt- és kormányközeli alap vagy
alapítvány gondnoka, tőkések kedvence, és dőlni kezdett hozzá a projektpénz.
A nagy befolyású tévétudós immár sok éve a Matáv méltán megbecsült
alkalmazottja. Továbbra sem röstelli baloldali elkötelezettségét, de
mostanában kevesebbet foglalkozik a cigányokkal meg a homoszexuálisokkal.
Internet-próféta, aki attól óvja a magyar társadalmat, amitől most épp én is:
hogy túl lassan alakul át informatikai társadalommá, hogy versenytársaihoz
képest lemarad. Ugyanazt mondjuk, de szava az én fülemben mégis hamisan
cseng, mert attól tartok, lemaradásunk egyik oka épp az ő hajlékony
természete, amellyel ügyesen teremtett kapcsolatot kenyéradó nagyvállalata és
kenyéradó kormánya között. A termékeny kapcsolat a kormány bukása után is
fönnmarad. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (Fidesz–MPP) a minap
épp barátunkat bízta meg az egyik legfontosabb internetes intézmény vezetésével.
„Hogy tartsuk a jó irányt.” Szeretném, ha fiatal Olvasóim nem az ő
útját járnák; ha meg tudnák őrizni függetlenségüket. * E kis könyv
több fejezete megjelent már itt-ott, leginkább a 2000-ben. A kötet laza szerkezetű, de szándékom szerint „van
benne rendszer”, mindenekelőtt a tárgyválasztás révén. A munka első része
csakugyan a politikai érvelés alapjával, a második hálózatpolitikával, a
harmadik pedig valóban informatikai irodalomtudománnyal foglalkozik, s a
három terület persze egymással is összefügg. A mű a maga egészében A vers című könyvem egyik fejezetének
(Bp., 1991, 188–193, Bábeli könyvtár)
gondolatmenetét folytatja. A kötetfölépítés lazaságát, a
fejezetek különállását, cikk-előéletét viszont nem takargatom, sőt
hangsúlyozni szeretném. Elláttam őket piciny előszavakkal – olykor
utószavakkal is –, amelyek az első megjelenés körülményeit ismertetik.
Szövegükön – a címeket és persze a sajtóhibákat leszámítva – nem
változtattam, még fölismert tévedéseimre is csak jegyzetben figyelmeztetem az
Olvasót, és az itt-ott előforduló önismétléseket is meghagytam. Mindenképp
meg akartam őrizni az írások történeti helyét és idejét, hogy az Olvasó most
is, s ha még előveszi, akkor később is képet kapjon ezekről a mulatságos, de
sorsdöntő esztendőkről, amikor az informatikai forradalom végigsöpört Magyarországon. * Elsősorban szellemi környezetemnek mondok köszönetet, azoknak,
akik az ELTE Bölcsészettudományi Informatika Önálló Programjában,
illetve ugyanott, a Magyar Irodalomtörténeti Intézetben működő Reneszánsz-kutatások
Posztgraduális Központjában ötleteikkel segítettek; vagy azzal, hogy
ugyanúgy látták a dolgokat, ahogy én, vagy azzal, hogy másként. Köszönöm
valamennyiüknek, de kiváltképp Balogh Endrének, Benits Péternek, Devescovi
Balázsnak, Dobolán Katalinnak, Farkas Lászlónak, Golden Dánielnek, Hegedűs
Bélának, Heleszta Évának, Horváth Takács Balázsnak, Karsai Róbertnek, Láng
Benedeknek, Molnár Mártonnak, Orlovszky Gézának, Seláf Leventének,
Szentpéteri Mártonnak, Szigeti Csabának, Szőke Katalinnak, Tóth Tündének,
Turi Lászlónak, Veres Andrásnak, hogy együtt dolgozhattunk. Intézményeknek is
köszönet jár: az OMFB „IKTA” programjának, a Soros Alapítványnak, az Oktatási
Minisztériumnak, az Országos Széchényi Könyvtárnak, hogy segítik a
műhelyünkben folyó kutatásokat. Köszönöm a JATEPress vezetőjének, Szőnyi
Etelkának, hogy vállalta e kis könyv megjelentetésével járó nagy gondokat. |
[1] Sejtem, kinek a (közvetett vagy
közvetlen) hatására alakulhatott ki a „népi/urbánus” fogalompár ilyen leszűkítő
használata. Aczél György egykori beszélgetőtársaitól hallottam (persze ennek
nincs forrásértéke, történeti hitele), hogy ő a mindenkori ellentábor
értelmiségijeit olykor egyszerűen „nyilasok”-ként, illetve „zsidók”-ként
emlegette: „Maga mit keres azok közt a nyilasok/zsidók közt?”
Ma egyébként nincsenek már számottevő „népi” írók,
de a ’20-as évek végén a Bartha Miklós Társaság, a ’30-as években pedig a Válasz köre nem volt jelentéktelen. A
„népi” eszmekörhöz egykoron közel álló Bibó István, Karácsony Sándor, Marót
Károly vagy az ifjú művészetbölcselő József Attila ma is él. Jómagam a kései
József Attilához és a Szép Szó
hagyományához állok közelebb, de nem azért, mintha az ellentáborban a „népi”
írómozgalom minden tagjának (miként Németh Lászlónak vagy Veres Péternek)
szükségképpen lett volna antiszemita korszaka. A Válasz szerkesztője éppen zsidó származása miatt szenvedett
vértanúhalált.
[2] BABITS Mihály, Magyar irodalom (1913), UŐ., Írás és olvasás. Tanulmányok, Bp.,
Athenaeun, é. n., különösen 151–153.
[3] Vö. a Ne bántsd a „magyar”-t! című cikkemet a 2000-ben.