Informatikai irodalomtudomány és hálózatpolitika

 

 

Az informatika harmadik korszakát éljük.

Kezdetben volt a gép. Forrasztópákával és csavarhúzóval programozták, és csak egyfajta feladatot tudott megoldani. Azokból az adatokból, amelyeket a támadó repülőgép irányáról, sebességéről és magasságáról a lokátor a rendelkezésére bocsátott, a gép kiszámította, hogy a légvédelmi ágyú csövét milyen szögben kell fölemelni, merre kell fordítani, s hogy mikor kell elkezdeni a tüzelést. A gépek idővel roppant okosak és olcsók lettek. Már nem voltam egészen fiatalember, amikor elkezdtem személyi számítógéppel dolgozni, és még ma sem vagyok öreg. Ez a rövid idő elegendő volt ahhoz, hogy a készülékek teljesítménye ezerszeresére növekedjék, miközben vételáruk egytizedére csökkent.

Aztán lett a program. A Neumann János—féle számítógéppel nemcsak az adatokat kell közölni a munka megkezdése előtt, hanem azt az utasítássort is, amelyet a gépnek végre kell hajtania, Neumann készüléke ugyanis már nemcsak egy dologra használható, hanem egyetemes eszköz. Ma a gépeken futó, okos programok már azt is lehetővé teszik, hogy a gépek százmillió-számra összekapcsolódjanak – s összekapcsoljanak még annál is több felhasználó személyt –, ám e korszerű programok akármilyen okosak, mégsem nagyképűek, elsajátításukhoz nem kell hosszú tanfolyamra járni, felhasználói felületük barátságos. A ‘90-es évek közepének kitűnő operációs rendszere (a diadalmas Microsoft Windows azóta már rég legyőzte), az IBM OS/2 Warp 4, már az egérről, sőt a billentyűzetről is hajlandó volt lemondani. A programot tartalmazó sugárlemez mellé adtak egy filléres mikrofont is. Ha az ember – éles, magas hangon – belesüvítette, hogy „diktésn”, akkor üstöllést megjelent egy „dictation” fölirat, s egy rögvest megnyíló ablakban a szövegszerkesztő hívogatóan üres lappal, villogó kurzorral máris várta a tollbamondást. Ha pedig – például – azt ordítottuk, hogy „khanekt melvil”, akkor a számítógép rövid szöszmötölés után belépett az Internetbe, és hozzákapcsolódott ahhoz az amerikai nagygéphez, amelyen a Melvyl program fut (ez a kaliforniai egyetemi könyvtárak összevont nagykatalógusa). Tökély.

Végül eljött a tartalom korszaka. Barátságos felhasználói felületű, csodás gépeinkkel hullámlovaglunk az értesüléstengeren, széttekintünk a világhálón – és csakhamar megtapasztaljuk, hogy ott nincs semmi. Pontosabban van minden. Tényleg meg lehet tudni, hogy mi megy a moziban, van menetrend is, meg a Nemzeti Múzeum tájékoztatója, meg pornó, hírverés, szekták és költészet, üzlet és egyházak, társkereső és pártpolitika. (Szép Ernő Sok minden című kötetének is eredetileg ez lett volna a címe: Sok semmi.) Halászunk a Világhálóval, kifogunk valami szöveget, abba’ van egy kék szó, rákattintunk, és a hiperhivatkozás máris elröpít egy másik képzetes helyre, ahol megint van valami kék. Miként Karinthy Automatikus készüléke: „Egyszerű szerkezet, melyen felül, ha megnyomok egy gombot, oldalt kijön egy másik gomb, amit szintén meg lehet nyomni.”

Kevés a megbízható és észszerűen tálalt anyag (a melvyl.ucop.edu történetesen remek), sok a szemét, a félszemét – amiről nem tudjuk, mennyire hagyatkozhatunk rá –, és roppant nagy a rendetlenség. Az Internet nem válogat, ahogy a nyomdagép sem. És mégis: új humanizmus korát éljük. Ahogy a 15—16. században a kézíráson alapuló művelődés világát a humanisták áttették a nyomtatott betű világába, úgy most a nyomtatvány adja át helyét a képzetes könyvnek. Az irodalomtudomány a húzóágazat. Néhány nemzedék dolga átírni a múlt teljes műveltségkincsét az új rejtjelzési módba. A tartalomínség fölértékeli annak szakértelmét, aki tudja, mit és miként kell az Interneten közzétenni. Most az irodalomtudós az, aki azelőtt a biológus, még régebben a fizikus volt. Pénzben sincs hiány. A papírkönyvek országos piacának több mint egyharmada tankönyv. Most ezek helyére is hálózati szerkesztmények kerülnek. 1998-ban a Magyar Köztársaság több milliárd forintot költött a „Sulinet” terv berendezéseire és hálózati tankönyveire. A Wired című Internet-szemle egyik rovatcíme a Renaissance 2.0, vagyis őszerintük az informatikai forradalom kora a reneszánsz második, javított kiadásának tekintendő.  A régi reneszánsz jellegzetes alakja volt a filológus, aki öreg kódexek olvasatait egybevetve hozta létre a klasszikus író új, megbízható – s mindenki számára hozzáférhető, mert olcsó, nagy példányszámú, nyomtatott – kiadását. Klasszikusok képzetessajtó alá rendezése ma is fontos foglalatosság, hiszen nemcsak a kutatásnak, hanem a felső-, sőt a középfokú oktatásnak is szüksége van hálózaton hozzáférhető, nagy megbízhatósági fokú szövegekre.

Ezzel foglalkozik az, amit jobb híján informatikai irodalomtudománynak nevezek. Az informatikai irodalomtudomány a tartalomipar elmélete. Jómagam 1976 óta veszek részt a tartalomgyártásban. Könyvecském harmadik részében azokról a tapasztalatokról számolok be, amelyeket e hosszú tevékenységem során szereztem.

*

A testvériség harmadik korszakát éljük.

Kezdetben volt a szabadkőművesség. Liberalizmus és szocializmus közös őse ez a társaság, mely elsőként hirdette meg „szabadság, egyenlőség, testvériség” hármas jelszavát. Első alkotmányát a londoni Nagypáholy megbízásából James Anderson, a skót presbiteriánus egyház lelkipásztora (1684—1739) állította össze, s ő tette közzé 1723 januárjában. A testvérülethez az idő tájt még nem csatlakozhattak nők, szolgák, fiatalok, istentagadók, de legalább egyik hitvallás sem volt kötelező. Az alkotmány 1738-as módosítása még világosabbá tette, hogy – például – akár muzulmánok vagy zsidók fölvétele elé sem szabad akadályokat gördíteni. A francia Nagykelet páholyaiban – a mesterkamara 1877-es gyűlése óta – a vallásosság és vallástalanság kérdése egészében magánügynek számít. Nők és férfiak együtt tevékenykednek immár a belga alapítású, „Emberi jog” elnevezésű rend műhelyeiben. A szabadkőművesség századokkal ezelőtt nemcsak célul tűzte ki maga elé, hanem jórészt meg is valósította a testvériséget. A szabad, egyenjogú emberek közvetlen, de szabályozott kapcsolattartása és önként vállalt szoros egymásrautaltsága ez, mely többé-kevésbé áthidalja a származás, a vallás, a nyelv, a vagyon – és lassan a nem – különbségeit, ámde nem egyetemes, hiszen csak szabadkőművesekre terjed ki.

A második korszak azoké a társadalmi mozgalmaké, amelyek a testvériségi eszmét – pontosabban annak torzképeit – kiterjesztették hol csupán a nemzetre, osztályra, népfajra, hol már az egész emberiségre, a „liberté, égalité, fraternité” és a nyaktiló Franciaországától egészen a 20. században birodalmakat alapító, teljességelvű eszmerendszerekig.

A harmadik már a mi korunk. Félő, és remélhető, hogy most csakugyan beköszönt az az aranykor, amellyel már régóta kecsegtetnek tudósok, jövendőmondók, bölcselők. Figyelemreméltóan mérsékelt Esther Dyson jóslata az önkéntességen alapuló, közvetlen népuralomról – amikor a polgárok faképnél hagyják a rosszul működő államot, akárcsak valamely ócska Internet-szolgáltatót, és egyszerűen nem veszik többé igénybe a szolgálatait. Mások szerint ezúttal többről van szó. Az új Világháló-szervezet több százmillió sejtjének – egyik ember, másik gép – mindegyike kapcsolatba tud lépni a szervezet bármely másik – akár emberi, akár gépi – sejtjével. Csoportok, működési egységek, önkéntes társulások alakulnak ki, és sorvadnak el, van fejlődés, van elhalás, vannak kártevők és a leküzdésükkel foglalkozó gépi-emberi szakcsoportok.

Az én szememben először akkor látszott élő szervezetnek a számítógépes hálózat, amikor egyszer programozási hiba folytán kezdtek zuhanni a tőzsdei árfolyamok (néhány papír áresése és a programba beépített, túl szoros pozitív visszacsatolás vezetett a rendszer gerjedéséhez). A dolog vagy 10–15 éve történt, jóval az Internetnek a köznapi életben való megjelenése előtt. Az újságolvasó számára akkor derült ki, hogy a pénzintézetek és alkuszcégek számítógépes hálózata világméretű. Azt sem tudtuk addig, hogy e hálózat már-már önműködő, és emberi beavatkozás nélkül is képes bizonyos döntések meghozatalára, vagy legalább arra alkalmas, hogy az emberi mulasztásért a felelősséget át lehessen rá hárítani.

Hayek azzal védelmezi a nem-termelő pénztőkét, hogy éppen ez a fejlődés motorja. A tőzsdei spekulációnak köszönhetjük, hogy a szabad világpiacon bárhol megjelenő ígéretes vállalkozásba azonnal dőlni kezd a hitel. S amikor az elavuló gazdasági tevékenységből az első baljós jelek láttán azon nyomban kimenekül a pénz, ezzel egyúttal arról is gondoskodik, hogy a gazdaságtalan tevékenység elsorvadjon. Akkor, a tőzsdei összeomláskor kisült, hogy a világgazdaság éltető nedve, a pénz immár a hálózaton áramlik.

Amiként az összes katonai értesülés is. A II. világháborúban az antifasiszta szövetség bombatámadásai a történetírás szerint nem mindig voltak hatékonyak. Olykor jelentős katonai eredmény nélkül végeztek iszonyú tömegpusztítást – Tokióban, Drezdában, Hirosimában és másutt –, máskor pedig a támadó légierő szenvedett el aránytalanul nagy veszteséget. Az 1998-’99-es év Irak elleni amerikai-brit légi hadjáratában viszont a két szövetséges egyetlen sebesülésről, sőt anyagi veszteségről sem adott ki jelentést, miközben pontos célzással állítólag megsemmisítették az iraki hadvezetési pontok és a hadianyag javát. Számjegyes rejtjelzésű (digitális) a hírközlés és a zavarás, az a repülőgépek játékszerű vezetése (a műszerrengeteg átadta helyét néhány színes képernyőnek vagy – még inkább – az értesüléseket képernyő helyett a sisak üvegére vagy a szélvédőre vetítik), és részben már számjegyes a háború körüli világméretű hírverés is. A döntő változás azonban a teljesen pontos hadvezetés megjelenése. Minden harcoló egység, sőt minden valamirevaló fegyver hálózati végpont.

A Világhálóról máskor is az élő szervezet jut az ember eszébe. Sokan egyetlen óriási emlékezetnek látják. (Ha valamilyen könyvészeti adatra van szükségem, inkább veszem igénybe a már említett kaliforniai számítógépet, semmint a folyosó végén elhelyezett könyvtárat. Így gyorsabb, kényelmesebb – és különben is onnét nagyobb valószínűséggel kapom meg a választ.) A Háló azonban nem egységes. Noha mindegyik (emberi vagy gépi) sejtjének van saját emlékezete, egyes részei (például a számjegyes szövegtárak) mégis inkább tekinthetők értesülések raktárainak, mint mások. A Principia Cyberne­tica Web nevű honlap (F. Heylighen szerkeszt­mé­nye) azoknak a képzetes faliújságja, akik úgy vélik: az Internet nem csupán emlékezet, hanem egyenesen agy, mely feladatokat képes megoldani.

A Világháló élő szervezet. Ez világos. Csak azt nem tudjuk, hogy e mondatot metaforának tekintsük-e („az Internet olyan, mint egy felsőbbrendű emberi lény, valóságos Superman”), vagy valóságnak (pontosabban modellnek: „hasznos, új ismeretek birtokába jutunk, ha az Internetet úgy tekintjük, mintha új, az emberfaj után színre lépő lény lenne”).

A tudomány rég fölkészült erre a dermesztő lehetőségre.

A biológus a darwinizmus alapján úgy tanítja, hogy a fajfejlődés láncolatában a mi fajunk az egyik láncszem. Nem szükségképpen a végső.

A Hegel-követő filozófus szerint a világszellem először az egyénben („szubjektív szellem”) ébred öntudatra, aztán a társadalomban, az államban, a családban („objektív szellem”). A végső fok azonban az, amikor a világszellem „abszolút szellem”-ként *ismeri föl magát.

A teológust nem fogjuk zavarba ejteni azzal, hogy kijelentjük: „Isten létezik.”

Az igaz testvériség, sőt eggyé válás, valóságos megistenülés aranykora áll itt előttünk – itt a kaszttársadalom. A kasztok az új Isten testrészei. A testvériség és a szabadság győzött, de az egyenlőség ábrándjától végérvényesen búcsút kell vennünk.

Az egyik kaszt félbőr kötésű, könyv alakú holmit tart a kezében. Ezen a – képernyőre már nem is emlékeztető – finom kis hordozható Internet-böngészőn keresztül birtokolja a képzetes világkönyvtár valamennyi kincsét. A böngészőt, melyet még nem dobtak piacra, Borges így írja le Bábeli könyvtár című elbeszélésében: „Letizia Álvarez de Toledo megjegyezte, hogy a hatalmas Könyvtár felesleges, tulajdonképpen elegendő volna egyetlen kötet szokványos formátumban, kilenc- vagy tízpontos betűből szedve, amely kötet végtelen számú, végtelenül finom lapokból állna. (Cavalieri a XVII. század kezdetén azt mondta, hogy minden szilárd test végtelen számú egymásra helyezett sík.) E selymesen finom vademecum kezelése nem lenne kényelmes; minden látható lap ugyanolyan lapokká válna szét; a felfoghatatlan középső lapnak nem lenne hátsó oldala.” (Boglár Lajos fordítása.) A másik – népesebb – kaszt eközben csak tévézik. Az Internet-2 sávszélességének hála immár nem kell minduntalan leugrania a képszalag- és képlemez-kölcsönzőbe, hanem karosszékéből válogat. A nagyfelbontású távolbalátó készülékek (HDTV) nemzedéke után majd azok következnek, amelyek közvetlen ingerületvezérlésen alapulnak. (Az ember korábban pusztán tétlen nézője volt a mozgóképnek. Itt az ideje, hogy maga is részt vegyen benne.) De a harmadik kaszt a legnépesebb. Azoké, akik mindörökre kimaradnak az Internet áldásaiból.

Vajon művelődéspolitikának nevezik-e azt, amiről most írok? Hálózat­po­li­ti­kának? Mindenesetre azzal a kérdéssel foglalkozik könyvecském második része, hogy mi lesz ebben a világméretű égszakadás-földindulásban a nemzetekkel, kiváltképpen velünk, magyarokkal, legkivált pedig a magyar irodalom­mal.

Nem titkolom erkölcsi és politikai elfogultságaimat, sőt azzal kezdem, hogy – az első részben – nyíltan bemutatom őket. A Beethoven-esszé az egyetemes testvériség szabadkőműves ábrándjáról szól („átölellek, milliók”). Az elkötelezetten szabadelvű Vörösmarty-elemzésben is fölbukkan hasonló toposz („testvérim vannak, számos milliók”). Nem azokat követem, akik eleve természetesnek tekintik, hogy másnak is ugyanaz fontos, ami nekik, és ezért úgy beszélnek a politikáról, hogy épp a leglényegesebb dolgokról hallgatnak – nem, én kereken megmondom, hogy milyen eszményekre függesztem tekintetemet, hogy mi politikai meggyőződésem erkölcsi alapja – egyszerűbben: hogy mit szeretek, mit nem –, s majd csak az elfogultságaim ismertetésére szánt írások után pillantok rá a mai magyar hálózatpolitika kérdéseire. Az első részt tehát bízvást átugorhatja az az Olvasó, akit csak maga a internetpolitika, illetve az informatikai irodalomtudomány érdekel, az érvelés mögött álló érték-egyetemesség (az értékelő személy hitelessége) nem.

Annak az Olvasónak viszont egyáltalán nem ajánlom munkám tanulmányozását, akit épp ellenkezőleg, szinte csak a szerző személye érdekel, nem pedig az, amit mond.

Ha valakinek fontos – nekem az – a nemzet (a nyelv, a köztársaság, a hagyomány s ez utóbbiban az irodalom), akkor Magyarországon mindjárt felbukkannak olyanok, akik rögvest az illető őseit (a „törzset”, a „szekértábort”, amelyhez tartozik) kezdik firtatni. Velük nem törődöm. Álláspontjuk mögött sose volt gondolat, már erejük is elillant – mi gondom velük? És miért fogadnám el azokat az elhatárolásokat, amelyeket épp ők ajánlanak?

Nem követem azokat, akik szerint a magyar értelmiséget megosztó, ún. „népi” és „urbánus” irányzatok jelentése ’nyilas’, ’a fasizmus eszméivel rokonszenvező’, illetőleg ’zsidó’, ’zsidó származású’, ’zsidóbarát’.[1] Nem követem, annak ellenére, hogy ez a leszűkítő értelmezés a nyelvhasználatban sajnos könnyen kimutatható, aminthogy a „keresztény” és „keresztyén” szavunk is a politikai életben gyakran csupán annyit jelent, hogy ’nem zsidó’ (Konrád György szomorú megfigyelése).

Nem adom a szavakat. A hagyományőrző és a városias művelődéseszmény versengését (a „népi/urbánus” ellentét előzményét) megtalálom a Mondolat-vitában, a deákos költők és a gyöngyösisták csatájában, a Metamorphosis Transylvaniae „náj módi”-t kárhoztató szerzőjénél, Apor Péternél, sőt még régebben is.[2] Nem adom oda a „keresztény” szót sem, hanem ebben a jelentésben használom: ’elfogadja a Hegyi beszéd tanítását’ – és a „magyar” szót sem adom.[3]

Tudom, hogy a szavaknak nincsen igazi, saját, tényleges jelentésük, amelyet helyre lehetne állítani. A szó jelentését maga a használat teszi. Ezért következetesnek mond­ható annak az eljárása, aki inkább tilalom alá vonja az ilyen, úgyszólván tönkretett kifejezéseket – amilyen a „keresztény” vagy a „magyar” –, és inkább lemond a használatukról, semhogy a hozzájuk társult aljas szójelentésekkel cinkosságot vállaljon. De következetes az is, aki nem hajlandó lemondani a szójelentések által körülhatárolt szellemi birodalmakról. Nyelvhasználati háború folyik elvetemültség és tisztesség között. Aki lemond a „keresztény”-ről és a „magyar”-ról, értékes hadállásokból vonul vissza.

Nem szégyellem, és nem tartom értelmetlen vagy korszerűtlen dolognak nemzeti elkötelezettségemet. Ne legyen az nyilasok kiváltsága. Az Árpád-sávos lobogót sem adom nekik, mert az volt a középkorban a magyar zászló. Hivatásom a 16. századi magyarnyelvű költészet kutatása. „Az én magyarságom”, ex officio, „mindennél igazabb”, mindennél édesebb.

*

Ámde: hogy keveredik ide egy ilyen ünnepélyes – tehát eleve gyanús – nemzeti hitvallás? Mit keres a csizma a desktopon? Ha Olvasóm attól tart, hogy mindjárt előhozakodom a magyarság valamely nagy-nagy sorskérdésével, sajnos igaza lesz. Ez az Internet-dolog szerintem csakugyan sorskérdés. Ady a Korroboriban azt követelte, hogy ne a zsidók hasonuljanak a magyarokhoz, hanem a magyarok a zsidókhoz (a korszerűbb művelődési és viselkedésminták hordozóihoz), mert csak így maradhatnak fenn. Én ebben Adyval tartok, csak persze immár nem a zsidókhoz, hanem a Világháló népéhez való hasonulást sürgetem.

Mondanivalómat a Nemzeti Színház példájával világítom meg.

Tervbe vett újjáépítését persze nem bánom, de nem is tartom halaszthatatlan föladatnak. Mások is így vannak vele (közadakozásból nem gyűlt össze a szükséges pénz).

A színház már úgyis megvan. (Budapest, VII., Hevesi Sándor tér 4.) És akadnak más színházak is. Ha valaki éppen azt veszi a fejébe, hogy színházba akar menni, a feladat nem keresztülvihetetlen.

A nemzeti szó a színház nevében annak idején nem azt jelentette, hogy ott csupa unalmas, állami díszelőadást tartanak, hanem azt, hogy az előadások nem német, hanem magyar nyelven folynak. A mai magyar színházakban ez rendszeresen előfordul.

A magyar nyelvű színi előadások egykor elősegítették a pesti németek, zsidók, szlávok tömeges elmagyarosodását. E folyamat száz éve lezárult.

A független állami lét megteremtésére irányuló mozgalom jelképnek tekintette egykor a Nemzetit, ahogy a Nemzeti Múzeumot, az Akadémiát, sőt talán a lóversenyt is. Nos a függetlenség is megvolna.

Építhetnek tehát akárhány új színházat – mindig örvendetes az ilyesmi – de egyet sem kell okvetlenül felépíteni, mert nem érződik a hiánya. „Változnak az idők, és mi magunk is velük változunk.” A Nemzeti Színház egykori feladatkörét (a magyar társadalom korszerűsítését) ma az Internet látja el. Függetlenül attól, hogy erkölcsileg minden tekintetben kifogástalan találmány-e vagy sem, a nemzet csinosodásához okvetlenül szükséges. Ezért azt is szükségesnek érzem, hogy az otthoni számítógépe előtt ülő magyarnak ne legyen költségesebb eljutnia a Világhálóig, mint az amerikaiaknak. Márpedig az Egyesült Államokban csak a távolsági hívásokat számlázzák. A helyi hívások persze távolról sem ingyenesek, de értük nem hívásonkénti, hanem átalánydíjat kell fizetni. Az a városlakó, aki rákap a Világhálóra, és minden nap órákig internetez,  nem fizet nagyobb távbeszélő-díjat, mint ha ezt nem tenné. A magyar Internet – pontosabban a Matáv, amelynek egyelőre kizárólagos távbeszélő-szolgáltatási joga van, és amelyet a különböző kormányok nem ösztönöztek átalánydíj bevezetésére – koldusbotra juttatja azt, aki halad a korral. Telefonszámlám akkora, mint egy kisebbfajta nyugdíj. Ez az elviselhetetlen helyzet előbb-utóbb véget ér, de a ’90-es évek közepén elszenvedett megtorpanást és lemaradást már soha nem tudjuk meg nem történtté tenni.

A Világháló forradalmának döntő időszaka lényegében egybeesett az MSZP–SZDSZ-kormány négy évével. El kell ismernünk, hogy történtek az idő tájt méltányolható kormányzati erőfeszítések. Az akkori minisztereket, Fodor Gábort és Magyar Bálintot nem vádolhattuk az informatika iránti érzéketlenséggel. Még szinte mulatságosnak is találtuk a kormánynak a (verseny- és haladásellenes) mamutcégek iránti odaadását. Azon még csak röhögtünk, amikor a Windows 95 operációs rendszer világpremierjének nyitó ünnepségét éppen Budapesten rendezte meg Bill Gates, Horn Gyula és Fodor Gábor társaságában, azt viszont már kevésbé találtuk szórakoztatónak, hogy beszűkültek a lehetőségek. Már rég folyt az Egyesült Államok kontra Microsoft per, amikor az ELTÉ-n a közbeszerzési törvény előírta módon még mindig csakis az egyetlenegy Microsoft Word szövegszerkesztő közül választhattuk ki a céljainknak megfelelő szövegszerkesztő programot. A dicséretes Sulinet tervről is azt olvashattuk annak idején, hogy a versenykiírást a Matáv lehetőségeire szabták (szűk sávszélesség, de az ország legeldugottabb településére is villámgyorsan megérkező szerelő). Ezek után kimondottan jól esett, hogy a Matáv végül nem indulhatott a milliárdos pályázaton, mert egy bírói ítélet eltiltotta minden közbeszerzési eljárásban való részvételtől. Persze ez a tiszta, szívből jövő káröröm is rögvest elillant, amikor utóbb mondvacsinált ürügyekkel eredménytelennek hirdették ki a Sulinet közbeszerzési pályázatát, újabb fordulót írtak ki, amelyet az Internet-ügyekben akkor még névtelen Elender nyert meg, szövetségben egy bizonyos Matávcommal.

Semmi bajom a nemzetközi nagyvállalatokkal (a legtöbb adóbefizetést és a legtöbb találmányt is nekik köszönhetjük), de kétségkívül ellenőrzésre szorulnak. Elsősorban a saját hasznuk növelésében érdekeltek, és ezért hajlamuk van arra, hogy hatalmukat a verseny (és így a haladás) korlátozására, illetve (ugyancsak a verseny korlátozásának céljából) politikai befolyás szerzésére használják föl. Semmi bajom a politikusokkal (elvégre ők működtetik a népuralmat), de nekik is a körmükre kell néznünk. Mivel hatalmuk növelésében érdekeltek, valósággal imádják, ha nemzetközi nagyvállalatok kijárói előszobáznak náluk.

Szükség van független értelmiségiekre, nemcsak olyanokra, akiknek szavára csupán a mögöttük álló kapcsolati- vagy pénztőke folytán figyelünk, nemcsak kijárókra, projektgazdákra, érdekérvényesítőkre. Őket, a függetleneket látom magam előtt, mint eszményi Olvasóimat. Szeretném, ha maradnának olyanok közöttünk, akik még mindig meg tudják különböztetni a „jó”-t a „sikeres”-től. Aki nagyvállalatokat, pártokat, minisztereket akar saját ügynökeivé megtenni, maga válik azok ügynökévé.

Tanulságos az az út, amelyet egy rokonszenves, vidéki eredetű, vibráló beszédű fiatalember futott be. A ’90-es évek elején fölemelte szavát a cigányokért meg a homoszexuálisokért, csupa jó ügyben. Mint választópolgár, személy szerint nem helyeseltem, amikor az MSZP–SZDSZ-támogatású „Charta” mozgalomnak (a ’94–’98-as koalíció előzményének) érdekében ügyködött, de kifogásaim nem erkölcsi természetűek voltak. A Horn-kormány idején a kevéssé rátermett művelődési és közoktatási miniszter főtanácsadója lett, számos párt- és kormányközeli alap vagy alapítvány gondnoka, tőkések kedvence, és dőlni kezdett hozzá a projektpénz. A nagy befolyású tévétudós immár sok éve a Matáv méltán megbecsült alkalmazottja. Továbbra sem röstelli baloldali elkötelezettségét, de mostanában kevesebbet foglalkozik a cigányokkal meg a homoszexuálisokkal. Internet-próféta, aki attól óvja a magyar társadalmat, amitől most épp én is: hogy túl lassan alakul át informatikai társadalommá, hogy versenytársaihoz képest lemarad. Ugyanazt mondjuk, de szava az én fülemben mégis hamisan cseng, mert attól tartok, lemaradásunk egyik oka épp az ő hajlékony természete, amellyel ügyesen teremtett kapcsolatot kenyéradó nagyvállalata és kenyéradó kormánya között. A termékeny kapcsolat a kormány bukása után is fönnmarad. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (Fidesz–MPP) a minap épp barátunkat bízta meg az egyik legfontosabb internetes intézmény vezetésével. „Hogy tartsuk a jó irányt.”

Szeretném, ha fiatal Olvasóim nem az ő útját járnák; ha meg tudnák őrizni függetlenségüket.

*

E kis könyv több fejezete megjelent már itt-ott, leginkább a 2000-ben. A kötet laza szerkezetű, de szándékom szerint „van benne rendszer”, mindenekelőtt a tárgyválasztás révén. A munka első része csakugyan a politikai érvelés alapjával, a második hálózat­po­li­ti­ká­val, a harmadik pedig valóban informatikai iroda­lom­tu­do­mánnyal foglalkozik, s a három terület persze egymással is összefügg. A mű a maga egészében A vers című könyvem egyik fejezetének (Bp., 1991, 188–193, Bábeli könyvtár) gondolatmenetét folytatja.

A kötetfölépítés lazaságát, a fejezetek különállását, cikk-előéletét viszont nem takargatom, sőt hangsúlyozni szeretném. Elláttam őket piciny előszavakkal – olykor utószavakkal is –, amelyek az első megjelenés körülményeit ismertetik. Szövegükön – a címeket és persze a sajtóhibákat leszámítva – nem változtattam, még fölismert tévedéseimre is csak jegyzetben figyelmeztetem az Olvasót, és az itt-ott előforduló önismétléseket is meghagytam. Mindenképp meg akartam őrizni az írások történeti helyét és idejét, hogy az Olvasó most is, s ha még előveszi, akkor később is képet kapjon ezekről a mulatságos, de sorsdöntő esztendőkről, amikor az informatikai forradalom végigsöpört Magyar­or­szágon.

*

Elsősorban szellemi környezetemnek mondok köszönetet, azoknak, akik az ELTE Bölcsészettudományi Informatika Önálló Programjában, illetve ugyanott, a Magyar Irodalomtörténeti Intézetben működő Reneszánsz-kutatások Posztgraduális Központjában ötleteikkel segítettek; vagy azzal, hogy ugyanúgy látták a dolgokat, ahogy én, vagy azzal, hogy másként. Köszönöm valamennyiüknek, de kiváltképp Balogh Endrének, Benits Péternek, Devescovi Balázsnak, Dobolán Katalinnak, Farkas Lászlónak, Golden Dánielnek, Hegedűs Bélának, Heleszta Évának, Horváth Takács Balázsnak, Karsai Róbertnek, Láng Benedeknek, Molnár Mártonnak, Orlovszky Gézának, Seláf Leventének, Szentpéteri Mártonnak, Szigeti Csabának, Szőke Katalinnak, Tóth Tündének, Turi Lászlónak, Veres Andrásnak, hogy együtt dolgozhattunk. Intézményeknek is köszönet jár: az OMFB „IKTA” programjának, a Soros Alapítványnak, az Oktatási Minisztériumnak, az Országos Széchényi Könyvtárnak, hogy segítik a műhelyünkben folyó kutatásokat. Köszönöm a JATEPress vezetőjének, Szőnyi Etelkának, hogy vállalta e kis könyv megjelentetésével járó nagy gondokat.

 

 

 

 



[1] Sejtem, kinek a (közvetett vagy közvetlen) hatására alakulhatott ki a „népi/urbánus” fogalompár ilyen leszűkítő használata. Aczél György egykori beszélgetőtársaitól hallottam (persze ennek nincs forrásértéke, történeti hitele), hogy ő a mindenkori ellentábor értelmiségijeit olykor egyszerűen „nyilasok”-ként, illetve „zsidók”-ként emlegette: „Maga mit keres azok közt a nyilasok/zsidók közt?”

Ma egyébként nincsenek már számottevő „népi” írók, de a ’20-as évek végén a Bartha Miklós Társaság, a ’30-as években pedig a Válasz köre nem volt jelentéktelen. A „népi” eszmekörhöz egykoron közel álló Bibó István, Karácsony Sándor, Marót Károly vagy az ifjú művészetbölcselő József Attila ma is él. Jómagam a kései József Attilához és a Szép Szó hagyományához állok közelebb, de nem azért, mintha az ellentáborban a „népi” írómozgalom minden tagjának (miként Németh Lászlónak vagy Veres Péternek) szükségképpen lett volna antiszemita korszaka. A Válasz szerkesztője éppen zsidó származása miatt szenvedett vértanúhalált.

[2] BABITS Mihály, Magyar irodalom (1913), UŐ., Írás és olvasás. Tanulmányok, Bp., Athenaeun, é. n., különösen 151–153.

[3] Vö. a Ne bántsd a „magyar”-t! című cikkemet a 2000-ben.