Bábeli Könyvtár, magyar könyvespolc

 

Részlet a Neumann Kht. megrendelésére készült tanulmányból. Az eredetileg a hálózaton közzétett írás (URL: http://www.btk.elte.hu/celia/neumann/neumbabel.html) számos hiperhivatkozást tartalmaz levelekre és más szövegeimre. Ezek itt közönséges jegyzetekké alakultak át.

*

Múltkor az egyik tanítványom az orrom alá dugta egy 1981. augusztusi előadásom nyomtatott szövegét,[1] és megdicsért, hogy a PC és főképp a Világháló előtti ősidőkben központi számítógép és otthoni végpont közötti adatforgalomról írtam.

– Ez semmi! – dicsekszem tovább. – Hiszen én csak 1993 óta internetezem, és azóta is alig olvastam a dolog híradástechnikai alapjairól, de nagy vonalakban mégis értem, miről van szó. S tudja-e, miért? Mert nekem az Internetet elmagyarázta valaki, egy bizonyos Ács Ernő, valamikor 1959-ben vagy ‘60-ban. Az ügy egy második skarláttal és a hozzá kapcsolódó szívhistóriával kezdődött, negyedikes koromban (‘57/’58), ami miatt ágyban kellett töltenem az iskolaév és, fájdalom, a szünidő egy jókora darabját. Egyszer Apám a feledhetetlen Rádióépítő (240-ről 80-ra leértékelve se volt kevés) dobozával érkezett haza, és csakhamar előállt a detektoros, majd az egylámpás vevő („Visszacsatolt Audion”), én pedig elköteleztem magam a híradástechnikának. – Ami Ács Ernőt illeti: ő a TÁKI (Távközlési Kutatóintézet) igazgatója volt, Apám barátja és örök sakkpartnere, aki, csodák csodája, nem sajnálta idejét énrám fecsérelni. Meghallgatta és megdöntötte elméleteimet, és ő is előállt a saját találmányaival. Akkor éppen egy telefonközponton dolgozott. Én ezt maradi dolognak tartottam, és meg is mondtam neki. Hiszen a népszerű ismeretterjesztő könyvek előbb a távírót tárgyalták, aztán a távbeszélőt, aztán a Marconi (Popov! Popov!)-féle szikratávírót, majd a rádiót, távolbalátót, radart. A távbeszélőközpont elavult dolog volt; nem tudott föllelkesíteni.

– De – mondta Ernő bácsi – ez adreszkód rendszerű.

– Az mi? – kérdeztem.

– Címkód – válaszolta, és én megint nem értettem.

– Ez azt jelenti, hogy az üzenet föl van szabdalva kis darabokra, és minden darab elején ott van a címzés, hogy tudniillik hová kell továbbítani az üzenetdarabkát. Ez persze pazarlás, de megvan az az előnye, hogy az üzenetek nemcsak egyetlenegy úton juthatnak el céljukhoz.

Hát így tanítottak meg annak idején, hogy miként fog működni, ha majd feltalálják, az Internet. A TÁKI tulajdonképpen valami hadiüzem lehetett, vagy védelmi kutatóintézet (őrség állt a kapuban), de lehet (egyébként is sok találmánya volt), hogy Ernő bácsi végül is szabadalmaztathatta az Address Code telefonközpontot... Talán szabadalmi díjat kellene fizetnünk az örökösöknek.

Ezek után: mit akarok a Neumann Háztól?

Hogy jó legyen a tálalás. Hogy az anyag könnyen hozzáférhető legyen, felnőtteknek, de akár tizenkét éveseknek is. Hogy a jó helyre születés kiváltsága ne döntsön el eleve mindent.

Hogy felnőttek és gyerekek egyaránt nagyon nagy dolgokat találjanak benne. Kincstár legyen a Neumann Ház.

 

 

 

 



[1] „...A kész mű két változatban fog megjelenni. Az egyik a hagyományos, nyomtatott kézikönyv-forma, mely előreláthatólag a szegedi egyetem kiadásában... fog megjelenni... A másik a nyomtatásban napvilágot nem látó, nem-hagyományos jelhordozókon maradó adatbank, amelyet továbbra is számítógép segítségével lehet csak használni. Ebben az adatbankban a tudomány haladásának megfelelően akár napról napra is elvégezhetők a szükséges bővítések és javítások, aminek kettős haszna van. Az egyik: hogy a kézikönyv egy esetleges második, javított kiadása bármikor megjelentethető. A másik – s ez a fontosabb –, hogy a számítógép-terminállal és telefonvonallal rendelkező kutatók bármikor közvetlenül is használhatják az adatbankot, és olyan kérdésekre is választ kérhetnek, amelyeket a kézikönyv készítése közben a mi munkaközösségünk nem tett fel. (Ez a szempont nem egészen utópisztikus: a fejlett országokban ma gyakorlatilag bármely kutatóhely rendelkezik vagy rendelkezhetik, ha kíván, terminállal.)”

A régi magyar vers készülő kézikönyve (Második jelentés), előadás Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság kongresszusán, Budapest, 1980. augusztus 10-én, megj.: A magyar vers, Bp., 1985, p. 83.