A legnehezebb kérdés

 

Sajtó alá rendezői pályafutásom alatt a szövegfogalom nem egyik pillanatról a másikra, hanem fokozatosan változott többes számúvá, elmosódottá. A Répertoire…és az e kötetben olvasható Szöveg már mindenképpen ehhez a szakaszhoz tartozik. Először a József Attila egyik legismertebb versének (Karóval jöttél…) újonnan előbukkant szövegváltozatát kísérő, rövid írásban (A legnehezebb kérdés, 2000, 1990. jan.) tagadtam meg eldöntendő, vagylagos szövegkiadási kérdésben az állásfoglalást (és foglaltam el egyszerre két, egymást kizáró álláspontot).

Ezt azóta a Gépeskönyv könyvkiadói laboratóriumban tartalomipari eljárássá fejlesztettük. Szükség is van új szövegközlési eljárások kifejlesztésére, mivel semmi okunk sincs azt hinni, hogy máris tudjuk, részleteiben milyen lesz a jövendő hálózati kiadványa. (Ha a 15–16. század fordulóján készült nyomtatványokat lapozgatjuk, meglepő fölfedezést tehetünk: Gutenberg után még vagy hatvan évig eltartott, amíg azt, amit ma könyvnek nevezünk, többé-kevésbé föltalálták. Az ősnyomtatványoknak nem volt címlapjuk. A kiadó és nyomdász a könyv végén, a kolofónban nevezte meg magát. Az iniciálékat kézzel kellett elkészíteni. Legfőképp pedig: a szedőszekrényben nemcsak a latin abc betűkészletének megfelelő, kisszámú rekesz volt, hanem hely volt ott hagyva ama rengeteg rövidítésjeles betű számára is, amelyeket a kódexek korában, a másolás gyorsítása és a pergamen kímélése végett bevezettek. A sokrekeszes szedőszekrény persze csak nehezítette a nyomda munkáját.)

Az eljárás lényege: programozott, véletlenszerű permutáció alkalmazása különösen nagy szövegkritikai pontosság elérésének érdekében.

A sajtó alá rendező gyakran kerül olyan helyzetbe, amikor nem tud jó lelkiismerettel választani a különféle forrásai által felkínált olvasatok közül, ám persze ilyenkor is rákényszerül arra, hogy, mint rendesen, az egyik olvasatot beemelje a főszövegbe, a többit pedig csupán a lap alján, mint változatokat közölje. A költő ihlete nem mindig működik, a sajtó alá rendezőnek azonban minden kétes esetben döntenie kell. Ez teljességgel elfogadhatatlan – és az új eljárásnak hála immár fölösleges is.

Az új eljárás igazán akkor siet a segítségünkre, amikor csakugyan nem tudunk választani az olvasatok közül. Ilyenkor most már módunk van vagylagos megoldáshoz folyamodni. (Ráadásul tetszőleges számú változat és tetszőleges valószínűségi fokot is megadhatunk – a gyakorlati munkában persze általában csak két szóbajöhető változatunk van, és mindkettőnek valószínűsége egyketted.)

Amikor az olvasó igénybe veszi a hálózati szövegszolgáltatást, az összes bizonytalanságban hagyott helyen véletlengenerátor kezd működni. Véletlenszerűen (nem egykettedes valószínűség esetén pedig irányított, súlyozott véletlen révén) dől el, hogy az egyenrangú változatok közül éppen melyik kerül a főszövegbe, melyik a kritikai apparátusba. Egy másik olvasáskor esetleg fordítva alakul a dolog, de az is lehet, hogy így marad.

Amikor így működtetjük a véletlent, az a szöveget nem teszi kölcsönhatóvá (interaktívvá). A felhasználónak (jobban ideillik ez a szó, mint az úton-útfélen használt ’befogadó’) az eljárás semmilyen játékteret nem hagy. A véletlenszerűség nem azt jelenti, hogy az olvasó beleavatkozhat a szöveg alakításába – értelme éppen az, hogy az olvasás eseménye előtti szöveg mennél pontosabban képezze le a kritikai kiadásért felelős irodalom­tör­té­nésznek vagy kutatócsoportnak a szövegről való teljes tudását.

A most következő írás arra hoz példát, hogy mi a jó lelkiismerettel eldönthetetlen kérdés.

*

A szövegkiadó mestersége alapjában egyszerű. Az itt-ott becsúszott hibáktól meg kell tisztítania, de máskülönben pontosan kell közölnie a leghitelesebb forrást: a végleges szerzői kéziratot, a szerző által ellenőrzött nyomtatványt. Bonyolultabbá akkor válik a helyzete, ha ilyen megbízható forrás nem áll a rendelkezésére. Ha a hiteles szöveget késői, akár kéziratos, akár nyomtatott, de mindenképp megbízhatatlan változatok nyomán neki magának kell helyreállítania. Főként az ilyenkor követendő eljárásokkal foglalkozik Stoll Béla szakkönyve, a Szövegkritikai problémák a magyar irodalomban (1978).

Általában a közös hibák módszerét alkalmazzuk. Ha az egyik szövegforrás a másiknak szinte minden hibáját tartalmazza, s azokon felül is még néhányat, akkor valószínűleg a másikból származik. Ha viszont a közös hibákon felül mindkét szöveg számos saját hibát is tartalmaz, akkor bizonyára mindkettő egy – esetleg elveszett – harmadikra megy vissza. Ezzel a módszerrel állítjuk fel a szöveg leszármazásának családfáját; s amikor a családfa egymástól független ágain ugyanazt a szövegváltozatot találjuk, szinte gépiesen el is fogadjuk hitelesnek.

Persze vannak esetek, amikor a dolog még ennyire sem megy simán. Jellegzetes a Szerzői Szándék csapdája. József Attila Munkások c. verse így végződik:

Hol a munkásság majd a sötét gyárra

szegzi az Ember öntött csillagát!

Így jelent meg az ‘52-es kritikai kiadásban is. Akkor Komlós Aladár és mások szóvá tették. hogy a helyes változat az öntött helyén a vörös lett volna: a költő a cenzúrát akarta megtéveszteni. Az ‘55-ös kiadásban vörös is lett; az iskolában én is így tanultam. Aztán a ‘70-es években meg akartam írni, hogy Komlós Aladárt, mint afféle polgári csökevényt, sokan szidalmazták a Rákosi-korszakban. Sürgős szüksége volt némi vörös hírnévre, s nyilván ezért erőltette a versben rikító vöröset. Bizonyára nem gondolta komolyan; az életét félthette. Ha úgy vesszük, a cenzúrát akarta. megtéveszteni, s valójában az öntött pártján lehetett. Cikkemet nem írtam meg, mert olvasóm a következőképp szólhatott volna: Lám csak, még ez a jóravaló H. I. is a deheroizálók, az ötvenesévekezők uszályába került! Úszik a divattal, pedig belül nyilván meg van győződve arról, hogy a vörös a helyes, s az öntöttnek az adott helyen semmi értelme. H. I.-t is engedelmességre kényszerítette az ellenzék erkölcsi cenzúrája…

Kelepce az Ősmásolat Hibája is. Például az Eurialus és Lucretia széphistóriáját (1577) rissz-rossz másolatokból és nyomtatványokból ismerjük. Családfájuk végső soron kétágú, ám a mű elején mindkét ág a következő értelmetlen sort adja, nyilván az elveszett ősmásolat hibája nyomán:

ilyen országának minden tartományát ellenség kézben ejté

Senkinek semmilyen országáról nem volt szó az előzményekben, ahol a Pataki Névtelen antik példákkal bírálta a szerelmet. Mit tehet a szövegkiadó? Maga is felkapaszkodik a költő szobrának talapzatára, és jegyzetben óvatosan megjegyzi: talán az Ilion országának minden tartományát ellenség kézben ejté változat állhatott az eredetiben.

A szövegkiadás legnehezebb kérdése az, hogy gyakran kell felkapaszkodni e talapzatra. A családfa gyakran kétágú, és a két ág gyakran ad különböző, ám egyenrangú változatot. Ilyenkor bizony választani kell, és minden a szövegkiadó költői ihletén múlik. Egyedüli segédeszköze a lectio difficilior elve: lehetőleg a valószínűtlenebb változatot kell választani, mivel a hibák általában köznapibbá, laposabbá teszik a szöveget. Ez az elv siet a segítségünkre akkor is, ha az elcsépelt népdalra (virág között kórót) hivatkozva állást kívánunk foglalni a Kóróval változat ellen. Egyéb fogódzónk nincs. A vers kéziratát az öngyilkosság hírére leutazók a költő íróasztalán lelték meg, s azóta nyoma veszett. A Szép Szó József Attila–emlékszáma Karóval változatban tette közzé a szöveget. A Szép Szó-beli szedés előzménye az a kefelevonat, amelyet a tulajdonos, Mándy Stefánia szíves engedélyével a 2000 közöl.[1] (A kefelevonat történetét ő már részletesen ismertette a József Attila és a Szép Szó c., Hegyi Béla és Tarján Magda szerkesztette kötetben [1987].) Vagy a Kóróval sajtóhiba, melyet az azóta elveszett kézirat alapján valaki kijavított, vagy a Karóval sajtóhiba, mely úgy keletkezhetett, hogy az áttördeléskor a szedés szétesett.

A Kóróval nem azért rosszabb, mert spondaikus, hanem azért, mert közhelyes. Persze az is igaz – miként a Doktor Faustusban fejtegeti Kretzschmar –, hogy Beethoven utolsó, c-moll (op. 111) zongoraszonátájában, és egyáltalán a késői Beethoven-művekben „szubjektivitás és konvenció új kapcsolatra lépnek, és e kapcsolatot a halál határozza meg”. (Szőllősy Klára fordítása.) A sláger más nagyok késői műveiben is visszanyeri becsületét. Talán még Bartók sokat bírált engedékenységét is ebben az összefüggésben kell szemlélnünk. József Attila utolsó versei közül néhány szintén elkoptatott fordulattal kezdődik: Íme, hát megleltem hazámat...; Édesanyám, egyetlen, drága...; Drága barátaim... A Kóróval jöttél nem áll magában. Lehet, hogy a költő átértelmezte a semmitmondóhoz, a mindennapihoz való viszonyát, amikor szembenézett a legnehezebb kérdéssel.

 

 

 

 

 



[1] Illetve közölt 1990 januári számában.