- Petőfi Sándor -

Pályakép

Pályakezdése
Beérkezése
Ars poeticájának alakulása
Válságkorszaka
Költészete 1846–47-ben
Forradalmi látomásköltészete

Júlia-versek

A Júlia-szerelem históriájának tréfás-büszke előadását olvashatjuk Petőfi Úti leveleiben is, amelyek irodalmi szempontból is értékes kontextusát adják a Júlia-verseknek. A Júliához írt szerelmes versek – akár a Szerelem gyöngyei ciklus darabjai – műfaji és hangulati szempontból nem egységesek: közöttük több népdal (Száll a felhő..., 1846. szeptember, Ereszkedik le a felhő..., október, Reszket a bokor, mert..., november), helyzetdal (Birom végre Juliskámat..., 1847. május, Ez már aztán az élet!, október), retorizált monológ található (Költői ábránd volt, mit eddig érzék..., 1846. szeptember, Elértem, amit ember érhet el..., 1847. október). Fölerősödik a korai verseket jellemző érzelmes hang, amiért sok értelmező Petőfi Júlia iránt érzett szerelmét, majd házasságukat visszahúzó erőnek látja. Míg korábban a költőben szüntelenül ott lappangott a gyanú, hogy a múltba vetített éden sohasem létezett, hanem ezután vár megvalósításra, addig a Júlia-versek többségében a jelen látszik eszményinek, a költői én-t a megelégedés, a révbejutás érzete tölti el (Egykor és most!, Csendes élet, mindkettő 1847. október).

Szerb Antal távolról sincs egyedül, amikor Petőfi biedermeier élményvilágáról beszél, s éppen ebben látja népszerűsége kulcsát.

A forradalmi látomásköltészethez képest valóban egyszerűbb létértelmezés jellemzi a Júlia-verseket, de ettől még aligha tagadható esztétikai értékük. Mint a Szeptember végén (1847. szeptember) című költemény esetében, amely az Egy gondolat bánt engemet... mellett Petőfi legismertebb verse.

A bensőséges családi idillt verseiben ellenpontozza a szabadság, a nemzeti sors és az emberiség jövőjének tematikája (Beszél a fákkal a bús őszi szél..., 1847. szeptember, Elértem, amit ember érhet el..., október, Félálomban..., 1848. január). Másik, ritkább költői eljárása, mellyel sikerül elkerülnie az idill banálissá válását, hogy az egyértelműt megfoghatatlannak tünteti föl, a szerelem nagyságát részben azzal érzékelteti, hogy a méltó szavak megtalálását feladatnak mutatja (Minek nevezzelek?, 1848. január).

A Beszél a fákkal a bús őszi szél... éppúgy sorolható a jövendölés-versek, mint a Júlia-versek közé. A költemény feszültségét éppen az adja, hogy a refrénként ismétlődő idillikus helyzettel éles ellentétben áll a költői én egyre szenvedélyesebb meditációja. Hasonló szerkezetre korábbról is van példa: egyik legszebb versében, A négyökrös szekér című románcos életképben (1845) az ifjú pár között szövődő szerelem „regényességét” a refrén által nyomatékossá tett költőietlen környezet ellenpontozza. Mindkét versben a beszédhelyzet statikus, míg az élesen elütő hangulatú jelentések kibontásában fokozás figyelhető meg. Az ellentét bizonyos mértékig átalakítja a refrén értelmét és hangulatát is. A lassan ballagó ökrök képe a költemény végére szerves részévé válik az idillnek, s ugyanakkor állandóságának súlyával azt is érzékelteti, hogy az idill mennyire törékeny, a pillanat mennyire mulandó. A másik versben fokozatosan válik el a látomássá fejlődő meditáció a beszédhelyzet békés nyugalmát kifejező refréntől, s ennek megfelelően minősül át az idill bizonyossága látszattá, a pillanat valóságává.

Bonyolultabb az egyes versszakok elején és végén egyaránt ismétlődő sor, a címben is föltett kérdés funkciója a Minek nevezzelek? című költeményben. A szakasz végén a kérdés valójában nem egyszerű ismétlés, hiszen a feladata éppen az, hogy bizonytalanná tegye a „megnevezés” sikerességét. E költői lelemény emeli meg a konvencionális szerelmi vallomás súlyát: a kimondott szavakat a kimondhatatlan dilemmája felől figyelhetjük. Minden szakasz elején a bizakodás, végén a kétségbeesés hangját halljuk a kérdésben. Az öt szakasz úgy jelenik meg, mint ötszöri próbálkozás a szeretett nő leírására. A megnevezés gesztusa szinte fontosabbnak tűnik fel, mint a tárgya: az első három szakasz az érzelem minőségét, színezetét, a negyedik az elragadtatás tovább nem fokozható mértékét próbálja érzékeltetni. Végül a legegyszerűbb szavakkal, az „Édes szép ifjú hitvesem” megszólítással, az utolsó előtti sorban jut legközelebb a célhoz. A rákövetkező sor jelentése (akár a korábban értelmezett költemények esetében) itt is átértelmeződik: most már paradoxonnak hat – mivel a „megnevezés” megtörtént –, ugyanakkor nyitottá teszi a verset.

Kései tájköltészete
Költészete a forradalom és a szabadságharc idején

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv

Jegyzetek

28. „A családi élet melege, a gyermek szeretete szülei iránt, a férj szeretete felesége iránt, ez a jellegzetes Petőfi-tematika. (...) Az ő világa a minden ember érzelemvilága, és népszerűségének a titka, hogy azt fejezte ki, ami mindenkiben hallgat és várja a költőt, aki el tudja mondani. (...) A feleségéhez írt versek annál csodálatosabbak, mert a legritkább eset, hogy valaki jó verset írjon a saját feleségéhez... A szerelmes vers a vágy feszültségéből származik, és az ember nem szokott az után vágyódni, aki mellette van”. Szerb Antal figyelmét nem kerüli el az sem, hogy a Júlia-dalok konvencializmusa paradox módon Petőfi osztályhelyzetéből is következett: „A szegénylegény Petőfi, aki minden más téren daccal tépte össze a nemesi osztályköltészet formai és tartalmi hagyományait, ezen az egy területen konvenciózusabb volt a nemesi költőknél. (...) Szerelmi lírájában alkalmazkodott a szeretett leányhoz és annak osztálykonvencióihoz. Meg akarta mutatni, hogy a szerelemben ő is úriember.”(Vissza)