Zsengéi még az érzékenység kora magyar költőinek, a fiatal Kölcseynek s még inkább Bajza Józsefnek szemléletét és kifejezéskincsét mutatják. Ezekhez képest jelentős előrelépés a korai bordalok hetyke, tréfás hangneme, szándékosan köznapi, egyszerű nyelvhasználata. A népi hangvételre Petőfi meglepően gyorsan talált rá, s hamar felismerte, hogy nem elegendő a népköltészet formai kellékeinek utánzása, jóllehet az alapvető konvenciókat nem sértheti meg. Így pl. Bajza tanácsára időmértékes népdalt írt ugyan, a Távolból címűt (1843), de próbálkozását maga is sikertelennek ítélte.
Petőfi színészi működése legalább annyi haszonnal járt, hogy nagyra fejlesztette imitáló tehetségét. Korai pályaszakaszának legfontosabb költői újításait talán éppen népdalaiban és népies zsánerképeiben ismerhetjük fel. Valamennyi bordala helyzetdal; a Szomjas ember tünődése című verse (1844) például egy részeg ember monológja, hatásosan adva vissza meg-megbicsakló logikáját és előadásmódját. (Ezzel később A helység kalapácsa és Az apostol lapjain is találkozunk.)
Petőfi zsáneralakjai jellegzetes figurák: az iszákos ember, a megcsalt férj, a szerelmes legény, a betyár stb. Olykor anekdotát is felhasznál, mint A tintásüveg és a Csokonai című versekben (mindkettő 1844-es), amelyek szereplői történelmi személyek ugyan, de az elbeszélt tréfás történet általánosabb annál, semhogy egyénítené őket. A Petőfi-monográfus Horváth János nem alaptalanul nevezte a korai pályaszakaszt „a lírai szerepjátszás korá”-nak, hiszen a személyesség közvetettebb módon érvényesül ezekben a műfajokban. Ekkor Petőfi még nem tisztán lírikus, hanem az epico-lírikus kevert hangnem költője.
Egyik első sikeres helyzetdala a Befordúltam a konyhára (1843), melyet hamar megzenésítettek. Hasonlóképp híres helyzetdala a Megy a juhász szamáron... (1844). Petőfi népdalaiban gyakori az életképszerű elem (pl. A szerelem, a szerelem..., 1843, A csaplárné a betyárt szerette..., 1844), de számos példa van a „tiszta” változatra is, ahol nem találunk ilyet (pl. Temetésre szól az ének..., 1843, Ez a világ amilyen nagy..., 1844 és Fa leszek, ha... , 1845).
Petőfi népdalaihoz képest a korábbi műköltői próbálkozások (Kölcsey Ferenc, Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály vagy Czuczor Gergely népdalszerű versei) csak kísérletek, előzmények. Az irodalmi köztudattal elsősorban az ő népdalai fogadtatták el a műfajt. Annyira, hogy közülük nem egyet a kortársak eredeti népdalnak hittek, sőt később az eredetieket is ezekhez mérték, a népdalok normáját ezekhez igazították. Petőfi alkotásaiban nemcsak imitáló tehetségét csodálhatjuk meg, hanem kompozíciós találékonyságát is. Bár később is írt népdalokat (egyik legsikerültebb zsánerdala, a Falu végén kurta kocsma... 1847 augusztusában született), népdalköltészetének kiteljesedése és virágzása első pályaszakaszára esik.
Petőfi lírájában az elbeszélő elem lassú háttérbe szorulását lehet megfigyelni. Sok értelmező vélekedik úgy, hogy legjobb költeményeit leglíraibb átmeneti műfajában, a leírásban alkotta. Első és sokáig egyetlen költői leírása Az alföld (1844).
23. A népdalforma közvetlenségének és egyszerűségének igen nagy a jelentősége az érzelmes almanachlíra meghaladásában. Ám idővel éppen a többletet érezte Petőfi kevésnek, nem elégedett meg a meglevő konvenció átalakításával, megtisztításával, hanem új konvenció kialakítására törekedett. Ezzel párhuzamosan fogalmazódtak meg elvi fenntartásai is, amelyek oda vezettek, hogy átértelmezte az irodalmi népiességet, és radikális politikai programhoz kapcsolta. Amikor 1845–46-ban gondolatibb költészetet próbált művelni, érzékelnie kellett a népdalforma korlátait és ismét visszakanyarodott a szentimentális gyökerekhez. S nem lehet eléggé becsülni a szentimentalizmus újító szerepét irodalmunkban, ha arra gondolunk, hogy olyan nagyságrendű művek reprezentálják, mint Katona József Bánk bánja, Eötvös József A karthausi című regénye és magának Petőfinek komor atmoszférájú elbeszélő költeménye, Az apostol.
24. „Lírában egészen szokatlan – írta Szerb Antal –, hogy a külső világnak milyen széles horizontját tudja versbe foglalni. Legvirtuózabb költeményei a leírásai (...) A költői leírások általában olvashatatlanok: vagy költői sémák, vagy költőietlen részletmegfigyelések. Petőfi leírásai belső, életrajzszerű életet élnek; éppoly közvetlenek, mintha önmagáról beszélne. Egy egész költőileg megváltatlan országrészt avatott költőivé, az Alföldet, melyen Vörösmarty az út sarán kívül egyebet még nem látott – nemcsak a magyar alföldet, hanem egy egész tájjelleget is, a síkságot, amelytől irtózott még a romantika.”