- József Attila -
Már Fejtő Ferenc hangsúlyozta, hogy József Attila nagyon korán, de nem azonnal találta meg a hangját. Első kötete, a Szépség koldusa (1922) még az érzelmi forrongásainak korszakát élő fiatalembert mutatja. A formákat korához képest már biztosan kezeli, de versein erősen érződik a Nyugat költőinek, Adynak, Kosztolányinak és különösen Juhász Gyulának a hatása. Már tökéletesen tisztában van a versindítás jelentőségével; igen erőteljesek a felütései: „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / Hogy melegednének az emberek” (Tél, 1922), „Fuldoklik már a széternyedt szoba” (Nyári délután a szobában, 1922), „Mély szürkeségbe szédült át a reggel.” (Tanulmányfej, 1922). A következő években még sokáig ír verseket a nyugatosok modorában is, de hamarosan ráeszmél, hogy ő mégsem azonos a „szépség koldusá”-val, s a nyugtalan önkeresés időszaka következik. Új lehetőségeket jelentett számára Walt Whitman szabadverseinek és az avantgárd törekvéseinek megismerése.
Már a kortársak közül sokan a Megfáradt ember címűt (1923) tartották az első „igazi” József Attila-versnek. Ha nem is ennyire eredeti és kidolgozott, de hasonlóképp fontos a Nem én kiáltok című vers (1924), amely József Attila második kötetének (1924) címadója lett.
Költői pályájának legtermékenyebb évei ezek: versei számát tekintve 1922 és 1925 között írta műveinek mintegy felét. A szabadvers, az expresszionizmus és szürrealizmus mellett - részben a húszas évek újnépiességének, Erdélyi József népi lírájának hatására - József Attila a népköltészetet, a népdalok tiszta hangját is felfedezi a maga számára.
A húszas évek derekától kezdve nyer teret József Attila költészetében a lírai énnek a társadalmon kívüli, csavargó, lázadó embert idéző szerepjátszása. E szerep első kiérlelt, reprezentatív megformálása a Tiszta szívvel. Az egykorú kritika a vers hősét nyomban Kakuk Marcival, a szegénylegény alakjával és a Villon költészetében középpontban levő, ínséget szenvedő, de helyzetét cinikus közönnyel fogadó diák figurájával rokonította. A költemény szinte provokáló módon fogalmazza meg a mindenétől megfosztott ember végletes válaszát végletes helyzetére.
55. A „szegényember” kifejezés a kor fiatal magyar költészetének kedvelt szava volt, így pl. Szabó Lőrinc Idegenek című versében: „A szegény ember minek él? / Ha jó, se jobb a többinél.” József Attila Lopók között szegényember (1924) című versének sorai mintha erre válaszolnának: „A világot megkapálni, / szegényember annak él.” S nemcsak a „szegényember”-versek imitálják a népköltészetet, hanem az 1925 derekán született istenes versei is: „Hogyha golyóznak a gyerekek, / Az Isten köztük ott ténfereg. / S ha egy a szemét nagyra nyitja, / Golyóját ő lyukba guritja.” (Isten). Az istenes versek szomszédságában írt Kertész leszek (1925) énje hasonló egykedvűséggel fogadja el a rá mért sorsot, mint a Tiszta szívvel hőse; igaz, neki „jóhíre” van s nem lebecsülhető kertészi hivatása: „ha már elpusztul a világ, / legyen a sírjára virág”.