- József Attila -
József Attila utolsó versei - a Tudod, hogy nincs bocsánathoz hasonlóan - a személyiség ellehetetlenülésének végső stációját rögzítik. Még egyszer, utoljára, rákérdez velük léte értelmére. Ezek már a végső számadás költeményei.
Távol állnak az Eszmélet vagy akár az Óda polifón struktúrájától, egyetlen szólamuk csupán a tragikus irónia vagy a tragikus elégia hangnemét viseli el. Az én könyörtelenül szembenéz kikerülhetetlen pusztulásával, s a közeli halál perspektívájából elhibázottnak ítéli életét. Németh G. Béla nagyhatású műelemzései óta általánosan elfogadottá vált, hogy e versek eszmeisége az egzisztencializmus kategóriáival (válság, számvetés, szerep, szorongás, felhívás, bűn) írhatók le, s hogy tragikus alaphangoltságuk ellenére mentesek az érzelmességtől. Ami az utóbbit illeti, nem tagadható e versekben az önsajnálat jelenléte, de ez nem föltétlenül jár együtt az érzelmek túlhangsúlyozásával.
Három verset sorolunk az utolsó költemények közé: a Talán eltűnök hirtelen..., a Karóval jöttél... és az Ime, hát megleltem hazámat... kezdetű verseket.