- József Attila -

Pályakép

József Attila „szabálytalan” költői pályája
A versek azonosításának problémája
Pályakezdése
Költészete a húszas évek végén
Értekező prózája a húszas-harmincas évek fordulóján
József Attila szocialista korszaka
Szocialista tájköltészete
Újabb szemléleti fordulata: a Medvetánc kötet
Kései költészete

Az utolsó versek

József Attila utolsó versei - a Tudod, hogy nincs bocsánathoz hasonlóan - a személyiség ellehetetlenülésének végső stációját rögzítik. Még egyszer, utoljára, rákérdez velük léte értelmére. Ezek már a végső számadás költeményei.

Távol állnak az Eszmélet vagy akár az Óda polifón struktúrájától, egyetlen szólamuk csupán a tragikus irónia vagy a tragikus elégia hangnemét viseli el. Az én könyörtelenül szembenéz kikerülhetetlen pusztulásával, s a közeli halál perspektívájából elhibázottnak ítéli életét. Németh G. Béla nagyhatású műelemzései óta általánosan elfogadottá vált, hogy e versek eszmeisége az egzisztencializmus kategóriáival (válság, számvetés, szerep, szorongás, felhívás, bűn) írhatók le, s hogy tragikus alaphangoltságuk ellenére mentesek az érzelmességtől. Ami az utóbbit illeti, nem tagadható e versekben az önsajnálat jelenléte, de ez nem föltétlenül jár együtt az érzelmek túlhangsúlyozásával.

Három verset sorolunk az utolsó költemények közé: a Talán eltűnök hirtelen..., a Karóval jöttél... és az Ime, hát megleltem hazámat... kezdetű verseket.


Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv