- József Attila -
József Attiláról szólva olyan, ellentmondásokban bővelkedő életúttal szembesül az értekező, amely sokszorosan rendhagyónak mutatkozik, még a pályatársak (pl. Illyés Gyula vagy Szabó Lőrinc) fordulatokban ugyancsak gazdagnak mondható pályafutásához képest is. Élete is, költészete is: kísérletek sorozata. A megtapasztalás és próbatétel szinte kényszeres szomja hajtotta hol az anarchista mozgalomba, hol a népi orientációjú Bartha Miklós Társasaságba, előbb az illegalitásban tevékenykedő kommunista pártba, majd a Szocializmus című folyóirat szociáldemokrata körébe, végül az általa alapított Szép Szó urbánus táborába, ahol felekezeten kívüli, baloldali-liberális platformot foglalt el, s Marx és Freud összebékítésén fáradozott.
Más költőkkel szemben, akik hosszabb-rövidebb tanulóidő után megtalálva saját hangjukat, elszakadnak a követett mintáktól , József Attila - bár a kamaszosan hetyke Tiszta szívvel című verse (1925) és az expresszionista stílust a vágással eredetien társító Medáliák ciklusa (1927-28) tanúsága szerint korán rálelt saját hangjára -később sem hagyott fel a kortársait áthasonító kísérleteivel: a Nyugat (Ady, Juhász Gyula és az általa nem szívelt Babits) eredményeitől a Kassákot imitáló avantgárd szabadversen át az Erdélyi József-féle újnépies költészetig mindent kipróbált. S még kései verseiben, az életből való kikopás tragikumon túli rezignációjának e torokszorító dokumentumaiban is ott munkál - eredetiségét semmiképp sem kérdőjelezve meg - a rá legnagyobb hatást gyakorló Kosztolányi személyes emberi és költői példája.
Már Fejtő Ferenc felfigyelt arra József Attila pályáját összefoglaló tanulmányában (1938) - az első s mindmáig egyik legnagyobb hatású pályaképben -, hogy József Attila kötetei nem felelnek meg egészen pontosan költői fejlődése szakaszainak. (...) S mégis - kivéve a Medvetáncot - már a kötetcímek is kitűnően jelzik fő szakaszait: a Nincsen apám, se anyám annak a versnek kezdősora, amely az első periódus lélek- és formakészségét szimbolikusan összegezi, a Döntsd a tőkét a marxista forradalmárság »Sturm und Drang«-korszakát, a Külvárosi éj már részleges lehiggadását, elégiásodását jelenti, a válogatott Medvetánc után a Nagyon fáj pedig »a szorongatott teremtmény sikolya«.
Egyik mai értelmezője abból kiindulva jut hasonló eredményre, hogy József Attilának személyes élménye volt a fő esztétikai művében világhiány-nak nevezett állapot megélése: apátlan-anyátlan árvaként elveszítette saját, eredeti világát, az új pedig (ahová szociálisan emelkedett) számára mindvégig földolgozhatatlan maradt. Mindenekelőtt a tradícióhiány okozta bizonytalanság magyarázza gyakori váltásait és visszakanyarodásait, azt, hogy művei nem egyenesvonalú fejlődés lineárisan egymásbakapcsolódó láncszemei, hanem - igazodva mindenkori élethelyzetéhez - az aktuális ellentmondások változó formájú és szerkezetű kiegyensúlyozásai (Lengyel András).
Ezért József Attila pályáján a szakasz-határok elmosódottabbaknak tűnnek, mint más költői pályák esetében. Sok értelmező hajlik rá, hogy legfeljebb korai és érett korszaka különböztethető meg. A kortársak viszont megkülönböztetett jelentőséget tulajdonítottak a húszas-harmincas évek fordulóján írt osztályharcos verseinek (mindenekelőtt az 1931-es, már a címével is provokáló Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötet anyagának), s a korábbi és későbbi költészetét megkülönböztetve három periódusról beszéltek. S akad olyan elemző is, aki külön egységnek fogja fel József Attila utolsó verseit.
52. Félelmetes imitáló képessége volt. Nemcsak saját verseit írta át szívesen újra meg újra, hanem a kortársaiét is - Babitsot alighanem éppen azzal sértette meg legmélyebben, hogy a verseire korrigált változatokat ajánlott. (Lehet, hogy éppen ez az imitáló képes-ség vezetett betegsége elhatalmasodásához is.) Nemcsak a legkorábbi verseiből lehetne összeállítani egy kis magyar líratörténetet, melyben Petőfitől (Arany kalásztól..., 1922) és Arany Jánostól (Bús magyar éneke, 1922) Adyn (Keresek valakit, 1921, Lovas a temetőben, Fiatal életek indulója, 1922, A legutolsó harcos, 1923) és Kosztolányin át (Akkor, 1921, A bánat, Tél, 1922) Babitsig (Petőfi tüze, 1923), Füst Milánig (Csöndes estéli zsoltár, 1922) és Kassák Lajosig (Proletárok!, 1922) mindenki képviselve van. Később is szívesen hasonult kortársaihoz: szegényember-verseiben (Lopók között szegényember, Szegényember balladája, Szegényember szeretője, Aki szegény, az a legszegényebb, 1924) Erdélyi József újnépies stílusát követi, a kötetcímnek is választott Nem én kiáltokban (1924) az induló Szabó Lőrinc expresszionista hangvételét, szabadverseiben pedig (Magyarok, Tüntetés, 1924, Nagy városokról beszélt a messzi vándor, 1925, Beteg vagyok..., 1926) Kassák konstruktivista képeit, szillepszisz-alakzatait.
Holott már igen korán meg-megszólal saját hangján: olykor csak dekonstruálva a kiinduló mintát - még szikárabbá egyszerűsítve az újrealista beállítású pillanatképet (Éhség, 1922) vagy szimbolikus perspektívába állítva az újnépies motívumot (Minden rendű emberi dolgokhoz, 1924) -, olykor viszont teljesen eredeti módon: mintegy külső tájként jelenítve meg a megnyugvás lélekállapotát (Megfáradt ember, 1923) vagy kényszerű-kényszerítő vallomásként idézve meg egy tökéletesen kilátástalan emberi sorsot (Tiszta szívvel, 1925). A fiatalon elhunyt költő néhány év alatt hihetetlen nagy utat tett meg művészi fejlődésében. Egy-két évvel agitációs célzattal írt politikai versei után komor, impozáns tájképekben már - bölcseleti érvényű elvonatkoztatással - úgy volt képes visszaadni a proletársors nyomorúságát, hogy egyúttal azt is érzékelteti: az emberi létezés jövője forog kockán. Némelyik verse, mint az 1933-as Reménytelenül, az egzisztencializmussal mutat rokonságot. Eszmélet című nagy gondolati költeménye, illetve versciklusa (1934) példátlan összetettséggel fejezi ki a disszonáns világállapotot. Utolsó kötete, a Nagyon fáj (1936) XX. századi líránk kimagasló teljesítménye: az egyik kilátópont, ahonnan fölmérhető egész irodalmunk.
53.József Attila kötetei nem felelnek meg egészen pontosan költői fejlődése szakaszainak. Nem a periódus lezáródása, rendszerint kívülálló szempontok határozták meg a kötetei megjelenését. A Nem én kiáltok néhány verse azt a lelkiállapotot s modort fejezi ki, amely a Nincsen apám sűrűjére jellemző, mint ahogy a Nincsen apám-korszak még belefolytatódott a Döntsd a tőkétbe, ez a Külvárosi éjbe és így tovább. Másrészt nem is voltak egészen zárt periódusai. Még legutóbb is (Születésnapomra) fölelevenítette a húszesztendős fiú suhanchetykeségét, más versben meg a huszonnégy évesnek (habár elmélyítve) kimondottan népi dallamhasználatát. Miközben új periódusát dolgozta ki, visszanyúlt a már »kész« kifejezési módokhoz, s egyben mindig tudott előre is utalni. S mégis - kivéve a Medvetáncot - már a kötetcímek is kitűnően jelzik fő szakaszait: a Nincsen apám, se anyám annak a versnek kezdősora, amely az első periódus lélek- és formakészségét szimbolikusan összegezi, a Döntsd a tőkét a marxista forradalmárság »Sturm und Drang«-korszakát, a Külvárosi éj már részleges lehiggadását, elégiásodását jelenti, a válogatott Medvetánc után a Nagyon fáj pedig »a szorongatott teremtmény sikolya«.
75.»Sturm und Drang«-: itt: forrongó.
78.szillepszisz-alakzatait: olyan retorikai alakzat, mely egyazon szóhoz kétféle, átvitt és eredeti értelmű használatot rendel.