- József Attila -

Pályakép

József Attila „szabálytalan” költői pályája
A versek azonosításának problémája
Pályakezdése
Költészete a húszas évek végén
Értekező prózája a húszas-harmincas évek fordulóján
József Attila szocialista korszaka

Szocialista tájköltészete

A Külvárosi éj kötet címadó versének fordulatos jelentőségét már Fejtő Ferenc felismerte. A Külvárosi éj (1932) új verstípus nyitánya József Attila költészetében; olyan nagyságrendű művek követik, mint a Téli éjszaka (1932) és az Elégia (1933).

Újabb szemléleti fordulata: a Medvetánc kötet
Kései költészete
Az utolsó versek

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv

Jegyzetek

66.Már hosszú évek óta pesti lakos, kávéházjáró ember, kirándulni csak akkor jár, ha muszáj; s még mindig, ha képet keres, csak falusi-mezei képre talál magában. A Külvárosi éj jelzi a fordulatot. Fölfedezi a város tájait, tárgyait, s nagy szakértelemmel dolgozza bele költészetébe. Kísérteties realizmussal, minden hatásvadászástól ment, nyomasztó döbbenettel mutatja fel a komor föltámadás titkát őrző üzemeket, az éji tömör csöndet és sötétet, a hűvös fényű, bogárhátú dinamókat. Ez a vers már nagy kompozíció; látszólag rapszodikus, strófaszerkezete szeszélyes, de nagyszerű érzékkel s benső törvények szerint rendezett, s ahol elhallgat, félelmetes a csönd. Busoni írja, ha jól emlékszem, hogy a zenében a szünetek csöndjét szolgálják a hangok. Itt is: vonatfütty, babonás éjjeliőr, röpcédulás elvtárs, csattogó vizek, s a szél, a kóbor kutya, az uralkodó »ó« betű komorsága, a szegények nehéz éjszakája, az elnyúló leírás nagy és sokatmondó szünetekkel feszíti a türelmet s idegzetet, míg a költő áriája nem harsan a nyomott táj fölé”.(Vissza)

67. Mintha a költő tudatosan a Babits-kritikában kifejtett „szalagút”-technikával írta volna őket: a láncszerűen kapcsolódó részek a perspektívaváltások következtében újra meg újra átértelmeződnek; a leíró és gondolati elemek szerves egységet alkotnak; a táj (és a tárgyi környezet) egyszerre külső és ugyanakkor belső, metaforikus táj. A költő a legköznapibb látványokhoz is filozófiai érvényű jelentéseket társít. „Az egész emberi / világ itt készül. Itt minden csupa rom. / Ernyőt nyit a kemény kutyatej / az elhagyott gyárudvaron” - olvashatjuk az Elégiában. Az „Itt minden csupa rom” állítás két értelmezési lehetősége közül az átvitt, történelembölcseleti jelentést erősíti az előtte álló mondat, a konkrétat, lokálisat az utána következő.

József Attila tája szemléletet meghatározó erő: a külváros, a „város pereme”, elhagyott, üres telkek vidéke, s benne a hajléktalan, ugyanakkor szemlélődve járó ember is ennek a tájnak a szülötte: proletár, aki számára nem múlékony színfolt, hangulatos kép a tél, hanem legmélyebb elevenébe vágó valóság. Ebben a világban kitörölhetetlen élességgel vésődnek a tudatba a látványok és élmények. S a költő célja sem más, mint hűvös, metszően éles tekintettel megfigyelni, kutatni, ellátni a dolgok lényegéig, szerkezetéig, a törvényekig. Felismerni, hogy a külvárosok kietlen világában ugyanazok a törvények érvényesülnek, mint a mindenségben s a költői tudatban is. S ha tudja azt, hogy körülötte „a vas világ a rend”, azt is tudja, hogyan kell ezt elviselni, majd pedig emberivé formálni.

Halász Gáborhoz írt, híressé vált levélrészletében József Attila kifejtette, hogy ő a proletárságot nem tartalomnak, hanem formának tekinti: Én a proletárságot is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival. Pl.: Nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé s kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán »jóljön« az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt csak önnön sivársági érzésemnek formába állása érdekel. Ezért - sajnos - baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet - ők tartalomnak látják - s félig-meddig maga is - azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra.” Itt is azt az esztétikai meggyőződését konkretizálja, melyet még marxista korszaka előtt írt művészetbölcseleti munkájában dolgozott ki. Eszerint a művészet szemléletileg tesz hozzáférhetővé társadalmi és egyetemes érvényű jelentéseket, tartalmakat; a formának „kettős minősége” van: „minősíti az a tartalom, amely kitölti és minősíti, visszaminősíti tartalmává, szemléletünk”. Éppen e kettősség - gondolat és szemlélet ellentmondásos egysége - biztosítja azt, hogy a műélvezetben egyszerre érvényesüljön a társadalmiság és az individualitás (illetve a „szubjektivitás” - a költő inkább él ezzel a terminussal), egyszerre kapjon kifejezést az emberi létezés szükségszerűsége és szabadsága.(Vissza)