- József Attila -
A Külvárosi éj kötet címadó versének fordulatos jelentőségét már Fejtő Ferenc felismerte. A Külvárosi éj (1932) új verstípus nyitánya József Attila költészetében; olyan nagyságrendű művek követik, mint a Téli éjszaka (1932) és az Elégia (1933).
67. Mintha a költő tudatosan a Babits-kritikában kifejtett szalagút-technikával írta volna őket: a láncszerűen kapcsolódó részek a perspektívaváltások következtében újra meg újra átértelmeződnek; a leíró és gondolati elemek szerves egységet alkotnak; a táj (és a tárgyi környezet) egyszerre külső és ugyanakkor belső, metaforikus táj. A költő a legköznapibb látványokhoz is filozófiai érvényű jelentéseket társít. Az egész emberi / világ itt készül. Itt minden csupa rom. / Ernyőt nyit a kemény kutyatej / az elhagyott gyárudvaron - olvashatjuk az Elégiában. Az Itt minden csupa rom állítás két értelmezési lehetősége közül az átvitt, történelembölcseleti jelentést erősíti az előtte álló mondat, a konkrétat, lokálisat az utána következő.
József Attila tája szemléletet meghatározó erő: a külváros, a város pereme, elhagyott, üres telkek vidéke, s benne a hajléktalan, ugyanakkor szemlélődve járó ember is ennek a tájnak a szülötte: proletár, aki számára nem múlékony színfolt, hangulatos kép a tél, hanem legmélyebb elevenébe vágó valóság. Ebben a világban kitörölhetetlen élességgel vésődnek a tudatba a látványok és élmények. S a költő célja sem más, mint hűvös, metszően éles tekintettel megfigyelni, kutatni, ellátni a dolgok lényegéig, szerkezetéig, a törvényekig. Felismerni, hogy a külvárosok kietlen világában ugyanazok a törvények érvényesülnek, mint a mindenségben s a költői tudatban is. S ha tudja azt, hogy körülötte a vas világ a rend, azt is tudja, hogyan kell ezt elviselni, majd pedig emberivé formálni.
Halász Gáborhoz írt, híressé vált levélrészletében József Attila kifejtette, hogy ő a proletárságot nem tartalomnak, hanem formának tekinti: Én a proletárságot is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival. Pl.: Nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé s kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán »jóljön« az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt csak önnön sivársági érzésemnek formába állása érdekel. Ezért - sajnos - baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet - ők tartalomnak látják - s félig-meddig maga is - azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra. Itt is azt az esztétikai meggyőződését konkretizálja, melyet még marxista korszaka előtt írt művészetbölcseleti munkájában dolgozott ki. Eszerint a művészet szemléletileg tesz hozzáférhetővé társadalmi és egyetemes érvényű jelentéseket, tartalmakat; a formának kettős minősége van: minősíti az a tartalom, amely kitölti és minősíti, visszaminősíti tartalmává, szemléletünk. Éppen e kettősség - gondolat és szemlélet ellentmondásos egysége - biztosítja azt, hogy a műélvezetben egyszerre érvényesüljön a társadalmiság és az individualitás (illetve a szubjektivitás - a költő inkább él ezzel a terminussal), egyszerre kapjon kifejezést az emberi létezés szükségszerűsége és szabadsága.