- Ady Endre -
(...)
Az első út, amelyen elindult, a publicistáé volt. Tehetségének, hajlamainak nagyon sok eleme irányította erre, s a kor kedvező lehetőségeket nyújtott neki. Őseitől, a szilágysági kisnemesi sarjaktól örökségképpen kapta a politizálás szenvedélyét, s egész életében rendkívüli módon érdekelte a közélet. Falvakban és kisvárosokban nőtt fel, debreceni s nagyváradi redakciókban kezdett önállósodni; még külföldön is, Párizsban, az ő Bakonyában, a magyar élet igézetében élt, magyarokkal, magyar érdekű dolgokról vitázott, hazafelé figyelt; a modern Európától csak magvakat kapott, nem alapos műveltséget; Pesten meg, a züllés és megújulás fortyogó katlanában, minden pórusán át a napi közélet szívódott belé. Ez az iskola az autodidakszisé volt ugyan, de az élet ismeretére nevelt. Ady egyéniségét nem „szigorú gyermekszoba”, „magas iskola”, s „jó társasági szellem” formálta, hanem a parasztságból alig fejjel kiemelkedő kisurak gonddal bélelt élete, nyomorúságos kisvárosok, diákpajtások, újságíró-kollégák, színészek s egyéb bohémek, öldöklő és utált szerelmek, lenézett, de elfogadott mecénások, gyűlölve tisztelt politikai ellenfelek s kétellyel vállalt szövetségesek, ájult rajongók, értetlen gúnyolódók és vad üldözők világa. Ösztöne tehát, amellyel lemérte a forrongó kor erőit, s készsége, hogy a közvéleményt alakító egyes csoportok kifejezőjeként beleszóljon a vitákba - minden közírói tevékenység első feltételei -, igen korán kifejlődtek. Tehetségének ezek a rügyei pattantak fel legelébb: mikor mint költő még semmit sem mutatott, 25-26 éves korában, az újságírásban már jó eredményeket ért el. Mindvégig újságíró is maradt; kényszerből, de kedvtelésből is.
Már családi hagyománya s neveltetése az ellenzék soraiba állította. A vidék, amelynek szülötte, a szabadságszerető, kemény-nyakú szilágysági nép, s a család, amelyből származott, a protestáns, rátarti, plebejus voltukban fejedelmi gőgöt és dacot hordozó diósadi Adyk, a kuruc hagyományokat ápoló, fogcsikorgatva vagy legénykedve, de mindenképpen Habsburg-ellenes tiszántúli kisvárosok: mind ellenzékiségének fészkei és táplálói. Méginkább odavitte temperamentuma, amely a tekintélytiszteletet csak önmagát illetően tűrte, amelyet az úri Magyarország részéről már korán érzékeny sebek értek, s amely akkor virágzott ki igazán, ha ellentmondhatott. De az ellenzék oldalára állította őt érzés- és gondolatvilága is. Akinek, mint neki, állandóan éreznie kellett maga körül az őszinte érzésviharoktól kavart közvélemény lelkes ünneplését, az a századforduló Magyarországán csak az ellenzéken találhatott magához méltó szerepet; különösen akkor, ha szívében és eszében már nem is a magyar nemzet, hanem a fajta állott a legfontosabb helyen. Ebben a korban már egyre határozottabban azonosították az igaz magyarság ügyét az ellenzékben, kisebbségben levők, a kurucok és bujdosók ügyével, s Ady nemcsak hogy elfogadta, de, tudjuk, egyenesen magyar sorstörvénnyé emelte ezt a véleményt.
A publicista pályája tehát nyitva állt előtte; el is indult rajta, de nem járta végig. Legalábbis nem a szó gyakorlati értelmében. Költészetének nagyobbik fele publicisztikai ihletű és célzatú ugyan, de életének útja mégis egészen más irányban haladt. Ahhoz, hogy az állam, a társadalom vagy a gazdaság valamelyik nagyhatalmát szolgálja, túlságosan gőgös és önfejű, népbarát és radikális volt. Ahhoz viszont, hogy maga teremtsen magának pártot, szervezetet, sem közéleti súlya, sem taktikai fölénye, sem szervező tehetsége, sem politikai műveltsége nem volt elégséges. Vezér akart lenni, de a maga kegyelméből való egyeduralkodó; nem keresett mestereket, legfeljebb előfutárokat; nem jóbarátok, egyenrangú, megbecsült munkatársak társaságát gyűjtötte maga köré, hanem cimborákét, hunyász rajongókét, akiket azzal ütött lovaggá, hogy együtt borozott velük, elfogadta adójukat, s módot adott nekik, hogy róla írva magukat is ünnepeljék. Politikai gyakorlattal alig, komoly tapasztalatokkal csak kis mértékben rendelkezett; tudása a „naturalistáé” volt, aki újságokon, folyóiratokon, beszélgetéseken s vitákon túl elsősorban a maga élményeiből és ösztönéből merít tájékozódást és szempontokat. Újságírói működésére csak másfajta nagysága vet érdekes fényt; cikkei és tanulmányai számba sem jöhetnek versei mellett. Ezt ő magának is kellett tudnia; nem öröklétre szánta, nem gyűjtötte össze őket. A közírói pályánál sokkal magasabbra tört, mondanivalói egyre mélyebbek és súlyosabbak lettek. Olyasmiről kellett beszélnie, amiről csak a költő szólhatott.
*
Költő még nem tűnt fel Magyarországon olyan országos botrányok közepette, mint ő. Már szókincse is feltűnő, szóhasználata is kihívó volt. Nyers, rikító divatszavakat, nyelvújító kedvének egyéni s egyénieskedő alkotásait a nép s a történelem, a kurucság s a biblia szavaival és fordulataival keverte,nyafkán vagy zordan, nyeglén vagy bibliás pátosszal, kristályragyogással vagy az olcsó érzelmesség gőzében, ahogy szeszélye vagy ihlete diktálta. Ritmusai hanyagnak, érdesnek, ápolatlannak s zenétlennek tetszettek. Akik nyelvalkotóként ünnepelték, főként a nyelv újszerű lejtését és merész hangzatait, a lángész teremtő önkényét tisztelték verselésében, s az elszakadást a megszokott klasszikus hagyománytól. Költői jelképnyelve, képzeletének látomásteremtő, sejtelmeket igéző, mágiára hajló természete Magyarországon példa nélkül való volt; lehet-e csodálkozni rajt, ha barátai és magyarázói között is nem egy találkozott, aki ködösségét, homályát, „érthetetlenségét” külön költői értékként ünnepelte, nyilván azért is, mert bírálói egyebek közt ezt is szemére vetették. Hallatlan és botrányos volt Magyarországon az a tartalom is, amit verseiben találtak, vagy találni véltek olvasói. Az, hogy a költő közvetlen személyességgel szól magánéletéről, nem lehetett éppen újdonság egy irodalomban, amelynek vezetői Petőfire esküdtek; de Ady olysmiről énekelt, amiről nemcsak a közmorál, de az illendőség, a lovagiasság és férfias jó ízlés is tiltotta beszélni: a beteg, tilos, bűnös szerelemről, az élet gonosz mámorairól, a pénzről, a lét szörnyű, zavaros és véres élményeiről. Az országos ügyekbe beleszóló költő sem ismeretlen nálunk; sőt a közvélemény és kritika ezen a téren épp a századforduló körül túlságosan sokat is követelt az íróktól. De Ady radikális volt, s nemcsak azt támadta, amit az egykorú hivatalosság a hagyomány legszentebb értékének hirdetett, hanem azt is, amire a polgári Magyarország törekedett, s népet, fajt emlegetett a szocializmus és liberalizmus harcai közepette. Nem pártok vezére akart lenni: ezeknek harcaiban is egyre inkább az élet és sors hatalmainak birkózását szemlélte s énekelte. Misztikus, transzcendens, ha úgy tetszik, filozófus költő volt; nem abban látta hivatását, hogy az élet tapasztalati valóságait ábrázolja, hanem abban, hgoy örvényeibe merüljön s értelmét keresse. Emiatt újabb idegenség s a félreértések újabb tömege támadt körülötte a filozófiától amúgy is idegenkedő, józan magyar világban.
Igaz, a botrányt maga is kereste és élvezte. Ma már látjuk, hogy az ő helye is elő volt készítve; sejtelmekben, csírákban, atomokban csaknem minden megvan már előtte, részben még a magyar életben és irodalomban is. Amit ő adott, eleinte alig volt más, mint az összegezés lendülete, a kimondott szó visszhangzó ereje, a fellépés merészsége: a botrány vállalása. Amit ki kellett fejeznie: a lét sötét és irtózatos démonológiája, szükségképpen megdöbbenést, vihart, háborúságot okozott mindenütt, ahol a század vulkántalajából feltört, Nyugaton és Keleten egyaránt.
(...)
A középkori keresztény Európa mély kollektív vallásos élményének utolsó, viharos és nagy embertömegeket elöntő kiáradása a reformáció és ellenreformáció korában még kielégíthette az Istenre szomjas lelkeket, az ész, a felvilágosodás, a kísérleti tudomány s a racionalizált gazdaságpolitika korában azonban egyre jobban visszahúzódott a történelmi egyházak hagyományos keretei közé, s alig lépte túl az intim vallásos élet vagy az egyházpolitika határait; a laikus műveltség körében a vallás kétségessé, nevetségessé, legjobb esetben is magánüggyé vagy néplélektani, szellem- és társadalomtörténeti vizsgálódás tárgyává lett. Azok a géniuszok tehát, akikban mégis feltört az egyházak formáin lélekben kívül rekedt tömegek vallásos élménye, s akiket szellemük, műveltségük, rangjuk felülemelt a szektások Európa-szerte fel-feltűnő mozgalmain, a spiritizmuson, teozófián s az ezekhez hasonló félművelt valláspótlékok híg áramain, egy korszakban, amelynek műveltsége már teljesen elszakadt a kollektív vallásosság alaprétegétől, szükségképpen magánossá, a világban idegenné, valahogyan monstruózussá váltak. A modern idők súlyos szellemi válságainak okai nem kis részben itt keresendők: az irracionalizmus forró és zavaros búvópatakjai azokon a szakadékokon buktak fel ismét, amelyek vallás és műveltség szétválása nyomán keletkeztek.
Ady is innen támad fel; kormosan, iszaposan, titokzatosan és ijesztően, mint az „Isten szörnyetege”. Költészetében a modern európai szellem és az ősi vallás kollektív élmények (nyugatiaké s keletieké egyaránt!) mérkőzésének nagyszerű látványa tárul elénk. Ez a mű tehát egy kor válságának dokumentuma, s nem egy új vallás evangéliuma. Ahhoz, hogy - mint ezt néhányan tanítják - egy új hit körvonalai bonatkozzanak ki benne, túlságosan személyes, elfolyó és kimérikus. Adynak mély vallásos megrendülései s elragadtatásai voltak, életéből és tanításából - ha szabad misztikus, orfikus révületének szavait így neveznünk - hiányzik azonban a tevékeny vallás rétege, a hétköznap, a munka, az egyszerű embertömegek vallásossága. Élmény, ihlet és indulat egymagában még nem elégséges egy átfogó vallásos világkép kialakítására. S ne feledjük, hogy a kor sem volt a vallást kihordó közösségeké. A szörny-zsenik vagy énjük magányába zárkóztak tehát, vagy valamilyen nem vallásos közösség feltámadó tömegeibe vették be magukat, hogy gyülekezetet érezzenek maguk körül. Igy merült le Ady a magyarságba, s tette a XIX. század erősen szellemi-racionális nemzetélménye helyett a sötétebb, mitikusabb, irracionálisabb fajélméynt egyházának alapélményévé.
Ezen a területen találkozunk elsősorban azokkal az erőkkel, amelyek a leginkább termékenyítve sugároztak ki művéből. Ami belőle eleven, életet fakasztó hatásként tovább áramolhat, nem stílusa: nyelve, formái, jelképei, kifejezőeszközei. Ezek oly könnyen utánozhatók, hogy igényes író nem mérkőzik velük, s oly árulkodóan egyéniek, hogy a jó ízlésű művelt átlag a maga írói gyakorlatában félve elkerüli őket. De Adynak magának sem a stílus volt igazán fontos. Szívesen parádézott ugyan verseinek forradalmi és meghökkentően eredeti köntösével is, utánzóit azonban maga nézte le legjobban; nem költői iskolát akart alapítani, ilyen nem is támadt nyomán. Ami igazán hatott és hat Adyból, az életérzése, világszemlélete s elsősorban a magyarságról való víziója és tanítása. Vannak, akik a magyar önismeret legmélyebb forrásának nevezik. Nem hisszük, hogy ez így van; bizonyos azonban, hogy az elmúlt negyedszázad magyar önszemléletét döntően befolyásolta. E páratlan hatás előfeltétele lehetett az, hogy Ady a magyarság kollektív tudatalattijának élményeit hozta felszínre, lehetett az, hogy a tragikus pátoszú kép, amelyet fajtája sorsáról rajzolt, megfelelt az összeomlás ijedelmekkel, keserűséggel, váddal és bűntudattal telt légkörének, de lehetett az is, hogy a kép elsősorban megfogalmazásának művészi erejével és szuggesztivitásával nyerte meg a lelkeket. Valószínű, hogy mindez együtt hatott. Bizonyos azonban, hogy Ady azon kevesek közé tartozik, akik képesek voltak a magyarságnak vallásos, misztikus, transzcendens értelmezést adni. Az elmúlt 25 év magyar szellemi élete az ő magyar mítosza nélkül elképzelhetetlen: ennek igézete élt az elszakított részek magyarságában, mint az öntudat, a szellemi kezdeményezés egyik legfőbb táplálója, ezt bontotta ki széles freskóiban Szabó Dezső, ennek megfogalmazását adja a korszak legmagasabb bölcseleti igényekkel írt magyarság-portréja, Prohászka Lajosé, ennek sugalmai hatják át Németh László képét, amelyet a saját hazájában kisebbségbe szorult magyarságról festett - hogy csak a hatás főbb irányait jelezzük.
Amit Ady a magyarság önszemléletének felbolygatása, gazdagítása, átformálása s elmélyítése érdekében tett, legnagyobb tiszteletünkre méltó. De ezen a ponton kell a legkomolyabb tudással, a legmélyebb igazságszeretettel s a legbecsületesebb felelősséggel vitába is szállnunk vele. A kor látványa, bizonyos történelmi és aktuális tapasztalatok indokolttá tehetik a magyarság önszemléletének keserű pesszimizmusát. Ez nem változtathat azonban azon a tényen, hogy a magyar nép és történelmi műveltség egésze éppolyan kevéssé fér el a „gyűrkőzz János”, az „eltévedt lovas”, a honában bujdosóvá lett kuruc tragikus szimbólumaiban, mint a millennium hírhedt volgai lovasában. A teljes magyarság sokkal több is, más is, mint az a zord, tépett, nehézvérű, indulatos, barbár, Istentől megszállott és űzött nép, amely Ady művéből elénk lép. Ezentúl: a magyarság társadalmi valóság, milliónyi olyan konkrét erő és ellenállás, hagyomány és kezdemény, ember, szervezet, intézmény, gyakorlati feladat, technikai probléma egysége, amelyben egy indulattelt, keserű és pesszimista mítosz valósága s az életről való látomása Ady esetében is két külön dolog, s ezt elsősorban azoknak kellene figyelembe venniök, akik minden élethelyzetben az ő műveit ütik fel, mint a mohamedán a Koránt.
(...)
(1944)