- Ady Endre -
(...)
A vendégek mind úgy emlékeznek vissza Ady csucsai napjaira, hogy - különösen az első időkben - Ady örömét lelte a csucsai „földesúr” szerepében. Puskával vadászott madarakra, rákászott a Sebes-Körösben, szamárfogaton járt be a faluba, látogatókat fogadott, és maga is el-ellátogatott a környékbeli jobb házakhoz vizitbe.
Látszólag kiegyensúlyozott vidéki életet élt tehát Csucsán. Ám ez az élet még háború nélkül sem tudta volna őt hosszabb ideig kielégíteni. A háborús helyzet azonban teljesen felborította egyensúlyát. Két ízben sorozták. Először alkalmatlannak találták, másodszor, 1916 elején besorozták ugyan, be is kellett vonulnia Kolozsvárra, de annyi kedvezményt kapott, hogy fölmentése megérkeztéig hotelben lakhatott. Dolgozni nehezen tudott csak. A háború legörcsölte költői ihletét. „Nekem nincs más szenvedésem, mint a háború, s nem lehet írnom csak akadozott lélekzet-vételeket” - írja öccsének.
Fáj, hogy az én éles torkom
Ma hurokkal, bénán hordom.
(Kétkedő, magyar lelkem)
De meg közlési lehetőségei is megnehezedtek a cenzúra és a zavaros postai viszonyok miatt. Mindez anyagi helyzetét is súlyosan érintette. Kötetét már második éve nem sikerült kiadatnia. 1915-ben ismét megpróbálkozik vele, hogy A nagy Hitető címmel sajtó alá készített versgyűjteményét kiadja. Csinszka meg is rajzolja a címlapját. De hiába. Ugyanígy sikertelen marad minden kísérlete, hogy egy novelláskötetet elhelyezzen. Az év közepén pedig újra megindulnak ellene az irodalmi és politikai reakció útszéli hangú támadásai.
Ugyanazok lépnek sorompóba ellene, akik évekkel ezelőtt is olcsó népszerűséget szereztek a félműveltek előtt ostoba akadékoskodásaikkal: a Borsszem Jankó című élclap és Rákosi Jenő Budapesti Hírlapja. Mindkét helyről jövő támadásoknak az volt a nem is titkolt politikai célja, hogy Ady defetista magatartását a háborúval szemben megbélyegezzék, sőt denunciálják.
A Borsszem Jankó az érthetetlenség vádját elveníti fel újra kínos szellemességű élceiben. Ady rossz idegállapotára vall, hogy még ezek a nívótlan csúfolódások is bántották. Öccsének írja: „... a Borsszem Jankó heccelődése fáj: hiszen nekem muszáj és - nem lehet írnom.” A Világban pedig keserűen állapítja meg: „Tavaly s meg a régibb karácsony óta két verskötetnyi versem gyülemlett össze. A közelebbi múlt karácsonykor egy kötetemnek már is illett volna megjelennie, ezért külön biztató pénzt is kaptam. S még ezt a kötetemet is csak bajosan válogatom össze aratás végére. Mivel sok benne a háború előtt élt és érzett élet. S itt nem az a baj, hogy kiestem az Időből, de hogy a verseknek szörnyű nagy az aktualitásuk. A Háború előtt tehát még írhattam háborús verseket, a Háború óta, nem kell magyaráznom, hogy mit tehettem. Leglebírhatatlanabb jajaimat a közlés szenvedélyének isteni átkával megverten el kellett mégis olykor jajgatnom. Persze, hogy most lettem azután az igazi értelmetlen Ady azoknak, akik ilyennek szerettek mindig deklarálni. Kínoz a Föld mai szörnyűsége és kínoz hazám földjének sorsa. Próbálja valakivel kijáratni a Borsszem Jankó szerkesztője, hogy szabadjon, s akkor én a legértelmesebb versekkel, jó, derék háborús versekkel fogom helyrehozni, ami kissé nehezen érthetőt világéletemben versben vagy prózában elkövettem.”
1915 derekára kicsit kijózanodtak, akik a háború első hónapjaiban megrészegedtek a vértől. A Nyugat is egyre merészebben emeli fel szavát a militarizmus ellen. Az augusztus 16-i számban egyszerre jelenik meg három fontos háborúellenes írás: Hatvany Harcoló betűk című cikke, mely olyan nagy szellemek militarista kisiklásait állítja pellengérre, mint France, Thomas Mann, Dehmel, Verhaeren és még sokan. A cikket Hatvany tüntetően Adynak ajánlja, és nyíltan kimondja benne: „Mért lelkesednek a háborúért a krónikások, bölcsek és látnokok, akiknek mindenkinél jobban kellene tudniok, hogy a háború csak a nemzetek gyilkos és hiábavaló őrváltási parádéja, nem pedig a világ megváltása valamelyik győzedelmes nemzet által?” Ebben a számban jelent meg Ady verse, az Intés az őrzőkhöz, amely nem kevésbé nyíltan beszél a háború elaljasító hatásáról:
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyűek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét,
S akik még vagytok őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
Végül ez a szám hozta Babits Játszottam a kezével című versét, mely ezzel a háborúellenes és felségsértő kijelentéssel végződik:
Csak egyszer lenne még enyém
s kedvemre csókkal önteném
szivesen halnék azután
nagyobb örömmel ontanám
kis ujjáért a csobogó vért,
mint száz királyért, lobogóért!
A nacionalista háborús sajtó felkapta fejét ennyi „istentelenség” láttára, és sorompóba küldte leggátlástalanabb tollnokát, Rákosi Jenőt. Rákosi azonban most nem elégszik meg egyetlen durva támadó cikkel: frontális támadást indít az egész Nyugat ellen. Átlátszó provokációt eszel ki. Egy fiatalemberrel levelet írat Adynak, mondaná el véleményét Gyóni Gézáról, aki a fontról ez idő tájt küldte haza háborús verseit. Ady kertelés nélkül kimondja: „Gyóni (Áchim) Géza sohase volt költő és nem is lesz.” Ez a véleméyne annál jogosultabb volt, mivel Gyóni a legfeltűnőbb Ady utánzók közé tartozott, és ekkor még nem ismerhette későbbi kiábrándult hangú verseit. Rákosi Jenő ezt a privátlevelet használja fel, hogy belekössön Adyba. Míg Gyónit a legerősebb költői tehetségnek mondja cikkében, addig Adyról ilyen hangon ír: „Az irodalomtörténet el fogja e perverz, bérelhető ágyak izzadságában fogant klinikaszagtól megihletett költészetet intézni, mondván: igen, ez is beletartozik az irodalomba, valamint hogy hozzá tartozik a Parnasszus flórájához a - bolondgomba is...” Adyt Hatvany kitartottjának rágalmazza, majd az érhetetlenség vádjával ízléstelenül kigúnyolja az Intés az őrzőkhöz és A nagy hintajáték című verseit. Ezután Babitsnak ront neki. Babits ekkor még aktív tanár volt, Rákosi cikke pedig nem átallotta őt tanári minőségében denunciálni. Támadássorozatába belekeveri Ady magánéletét, házasságát, öccsét és egyéb ízléstelenségekkel tűzdeli tele cikkeit. Emellett meglovagolja a nemzeti érzékenységet is: a frontszökevény Ady a hazája iránti kötelességét teljesítő Gyóni Gézát támadta meg.
Rákosi durva, igazságtalan és nívótlan támadása megint összekovácsolja a progresszívek egységforontját a háború ellen. A legnemesebb szellemek szólalnak meg a vitában Ady védelmében. Legelsőnek Móricz Zsigmond válaszol Adyhoz intézett nyílt levelében: „Kedves bartáom, a BH-t kezembe adták; egy magánleveledet, úgy látszik, jogosításod nélkül, közli, s a AEDunántúli sámánAF veri a dobot hozzá. Nem restellem ezeket a régimódi énekeseket: ők így tanultak. Ők voltak a tapogatók és kapkodók (Strum und Drang), jó szándék a kis kávéforrásnál. Mikor megnőttek, életük szebb és tüzesb érzéseit őrizték lelkük fenekén, s energiájukat be tudták fektetni a megélés üzemébe. Nálunk az érzés: az élet. A látás, a gondolat, a kimondás: a Lét. Mi nem azért jöttünk, hogy éljünk, hanem, hogy hallassuk az Élet hangját. A legfőbb csapás, amivel halandót sújthat a Sors. Az emberi boldogtalanság a legbővebb erő forrása. Bezárva lenni a test bőrtönébe, s mindent értve, tudva, ismerve vegetálni, mint a tengert visszhangzó, parti szirt. Én már úgy hallgatom a Lélek muzsikáját, mint víz alatt véletlen megütött harangot. Elsüllyedt varázsharang, fölötted irtóztató vihar dühöng: soká fognak utána zengeni a fájó szikla martok.”
Ady védelmében megszólalt még Jászi, Hatvany, Ignotus, Fenyő Miksa, Franyó Zoltán, Mariay Ödön és mások. Kaffka Margit is megírta a maga cikkét a Világnak, de terjedelmi okokból kimaradt.
Ady csak a vitának egy becsületsértő inszinuációjára reflektál nyilatkozattal a Budapesti Hírlap és a Világ hasábjain. Rákosinak szóló indulatos válaszát sem a Nyugat, sem a Világ nem közölte. A Világnak szánt válasz kézirata azonban fennmaradt. Csak idegállapotának teljes dúltságával magyarázható, hogy ő, aki az Alkotmánnyal, Bartha Miklóssal, Tóth Bélával, Csizmadiával, Szabolcskával és minden rendű nívós és nívótlan ellenfelekkel olyan okosan, fölényesen, sziporkázó szellemben tudott polemizálni, most ilyeneket ír le: „ez a fél látású, sanda sváb mészáros”. „És most Rákosi úrnak s kik általa örülnek, kijelentem, hogy vége az aggságenyhítő harcoknak: én ezzel az úrral, akiről olyan sokat tudok, többé szóba nem állok. Irodalmiakról már régen nem óhajtottam vele diskurálni, de hogy az én magyar patriotizmusomat ez a vén sváb korrigálja, kritizálja: szörnyűség. Figyelmeztetem Rákosi Jenő környezetét, hogy ez elvénhült gyermek kezében hagyni, feledni igen nagy kár volt - a nem gyermeknek való kést.”
Talán igazuk volt ez alkalommal a Nyugat és a Világ szerkesztőinek, amikor nem közölték Ady ingerült s ezzel Rákosi szintjéhez leereszkedő válaszát. Sokkal méltóbb válasz volt ennél az örökkévalóságnak adresszált névtelen prózaverse a Nyugatban: „Kinek lehet joga a költőt kérdezni és a költőt feleltetni? Kinek lehet igaza a költővel szemben? A költőket bántani! A végtelenség megfigyelőjét helyéről leráncigálni. Megvakítani azt a fényforrást, amely csillagokat szór a ködbe. Lövöldözni az isten repülőjére, aki a tornyok és felhők között vergődik szélben és hidegben egyedül. Csodálatos ellenekezése az egyforma embereknek az olyannal, aki egyetlen.”
De mindennél hatásosabban tesz pontot minden idők Ady-vitáinak és Ady-revízióinak végére ekkoriban írt verse: Ifjú szívekben élek.
(...)
(1969)