- Ady Endre -
(...)
Ha a századvég költőit olvassuk, észre kell vennünk, hogy a saját személyükre nézve - versben - szerények voltak. Nem támasztottak önmagukkal szemben nagy igényeket és nem igyekeztek feltűnővé tenni önmagukat. Ady éppen ellenkezőleg kezdettől fogva büszkén, nagy öntudatossággal lépett fel s önmagát állította mindennek a közepébe. Abszolút személyes lírát csinált, nem a mindenki poézisét, hanem egyetlen emberét, Ady Endréét. A hangját nem temperálta, fennhangon szólt, igenis, nem várta meg szerényen és jólnevelten, erőszakkal is magára vonta a figyelmet. Nyilván hirdette magáról, hogy újító forradalmár, hogy rombolni akar, támadni minden ellen, amit a költészetben érvényesnek tartottak, szembeállani a polgári világgal, - az ellenkezőjét csinálni annak, amit addig csináltak. Könyve tagadhatatlanul úgy hatott, mint egy provokáció.
A hangja csupa dacos ingerültség volt. Mintha szüntelen a harag állapotában lett volna s haragját kiöntené maga körül mindenkire. A könyv azóta híressé vált vezető verse válasz az ellene intézett támadásokra. Gőgösen a mellére üt, már az első sorban:
Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat...
Az ősmagyarságra való nyílt célzásokkal előjogot vindikál magának a magyarságra születése szerint, üldözöttnek érzi magát, gyűlölettel fordul támadói ellen, - „tiporjatok reám durván, gazul”, - hogy a végén dacosan kiáltson fel:
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar...
Góg és Magóg, az énekes Vazul, Pusztaszer - történelmi szimbolumok, mintegy ellenséges történelmi hatalmakat idéznek, de a költő egyúttal hozzá is köti magát velük a magyarsághoz és megpendül benne a gőgös önérzet: külömb magyarnak érzi magát minden körülötte élő magyarnál. És ez az egész lírai magatartására jellemző vers mindjárt arra kényszerít, hogy az olvasó más asszociációk szerint gondolkozzék, mint ahogy a magyar vers megszoktatta. Nincs benne árnyéka sem azoknak a meghitt képeknek és vonatkozásoknak, melyeket a magyar líra oly rég variált s a melyeket oly könnyű volt olvasni, szinte oda se kellett gondolni. A költő már az első lapon bejelenti, hogy nem keresi az olvasók kedvét, követeli, mint valami neki járó tributumot, a figyelmet és elismerést. Ki lehet magyarázni ebből a kis versből egész attitude-jét a magyar világgal szemben s legmagasabbra törő igényét önmagával szemben. Úgy lép fel, mint valaki, aki természeténél fogva nagy költő. Mintegy rádupláz erre az önérzetes hangra a kötet utolsó verse (Uj vizeken járok) - ebben a „holnapra” való jogát jelenti be s mintegy megmondja jövő költői programját:
Nem kellenek a megálmodott álmok.
Uj kínok, titkok, vágyak vizén járok,
Repülj hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok,
Én nem leszek a szürkék hegedőse,
Hajtson szentlélek, vagy a korcsoma gőze:
Repülj hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.
Ezekben a sorokban nemcsak az van benne, hogy mit tart magáról, hanem az is, mit tart másokról, akik a „szürkék hegedősei” - az önigazolás egyúttal támadás is. Ez a valódi Ady-módszer: támadóan védekezni. S ez a támadó hang végigvonul az egész köteten. Soha még költő - Petőfi sem - foglalkozott annyit önmagával. Minden szava egyenesen önmagára van vonatkoztatva s minden verse személyes, nincs számára általános érzés, csak a maga érzése, az egész világ mintha csak arra való volna, hogy képeket szolgáltasson neki és reagáljon reá. Nem a mindenki világában mozgunk, hanem az Ady világában. S minden vers egy konkrétumhoz fűződik, egy élményhez, szerelme egy jelenetéhez, valaki egy szavához, egy úti benyomáshoz, egy ellene intézett támadáshoz. Mindegyik olyan, mint egy friss sebből kibuggyanó vércsepp. A bánata sem az a névtelen bánat, állandó attitude-je a XIX. századi költőknek. Neki konkrét bánatai vannak, a szerelem egy-egy keserű órája, egy gondolat, amely a szerelmi mámor közben kapaszkodott bele, egy sérelem, valakitől, vagy valamitől való elszakadás. A neuraszténiája is más, mint az előtte járt költőké, az idegeknek állandó feszültsége, amely ingerült és ingerlékeny állapotot idéz elő, nyugtalanító bizonytalanság-érzés, amely nem engedi sehol, semmiben megnyugodni, nem engedi élvezni az élet egyetlen derűs pillanatát. A betegség ott van mögötte mindig mint sötét gond, soha nem szól magáról mint egészségesről, soha nem látjuk nyugalmi állapotban, nincs egy vidám mosolya, ha elmosolyodik is, ez mindig vagy fájdalmas, vagy irónikus mosoly.
A szerelme minden, csak nem idilli. Amit a szerelemmel asszociál, az valósággal riasztó volt az akkori magyar világban. A szerelmi életre vonatkozó lélektani és fiziológiai ismeretek akkor még nem voltak annyira elterjedve, mint manapság. Az emberek elfogadták a szerelemnek azt az ősi elgondolását, amit a költők nemzedékek nemzedékein át plántáltak tovább, nem tartották szükségesnek az emberi élet e nagy rejtelmét felfedezni. Fizikai részét befedték a diszkréció képmutató fátyolával, érzelmi részére megtartották az ősi frazeológiát s így a szerelem valami egyszerű, ártalmatlan dolognak tűnt fel, amivel nem érdemes sokat foglalkozni, legfeljebb a költők ábrándoznak róla. Nem törődtek azzal, ami életük egyik legnagyobb dolga volt, nem vették észre, nem is akarták észrevenni bonyolultságát, azt a sok mindenféle élettényezőt, ami mind belejátszik. Röviden szólva, a háború előtti magyar embereknek nem volt szexuális műveltségük.
Ady szerelmével, ahogy verseiben megjelent, nem a boldogság, a beteljesülés, az intimitás képzetei voltak rokonságban, hanem a nyugtalan örök szomjazás, a soha be nem teljesülés, a mámoros exaltáció. A szerelemnek szomszédos képzete a halál, kín és gyűlölet; viziói: félig csókolt csókok, szerelmi máglya, a vár fehér asszonya, a beszennyezett nő, tüzes sajgó seb, a szirttetőn meredten álló szerelmesek és más hasonlók. Különös világ ez, minden fel van benne nagyítva, az idegek pattanásig feszült állapota elváltoztatja a dolgok arányait, minden vizióvá lesz és minden, különösen a szerelem minden mozzanata, tragikus színt kap, zord komorság és valami kegyetlen vonás torzítja el a költő arcát. Mintha önkínzó örömet szerezne neki az ijesztő képek felidézése s mintha a szerelmesek mögött mindig ott állna a halál. Örök viaskodás ez a szerelemmel, a nővel, a teljes egyesülés soha be nem teljesülő vágya, a nemek kettészakadásának örök tragédiája. Érezni benne az érzékek csillapíthatatlan szomjúságát, a rájuk mért korlátok szüntelen döngetését, a nagy kielégületlenséget, a zsarnoki vágyat, az élet csúcsaira gyötrődve kapaszkodó ember minduntalan visszahullását.
(...)
Ez a radikális csoport lelkes örömmel ölelte karjaiba Adyt, aki szívesen fogadta hódolatát, nemcsak a politikai irányvonal közösségénél fogva, hanem azért is, mert szükségét érezte, hogy politikailag valahová tartozzék s legyenek, akikre támaszkodni tud. Személyileg keveset érintkezett velük, leginkább csak Jászival, akiről mindig tisztelettel és megbecsüléssel nyilatkozott s mikor a radikálisok párttá szerveződtek, engedte, hogy őt a párt ornamentikájának legszembetűnőbb helyére állítsák, de a pártéletben nem vett részt. Erre az emberektől idegenkedő természeténél és életmódjánál fogva nem is volt alkalmas. Volt ugyan idő, amikor képviselői mandátumról ábrándozott, de ezt maga se vette egész komolyan.
Egy dologban eltért a radikálisoktól, akik a nagy átalakulást demokratikus, parlamenti úton képzelték el. Ő kezdettől fogva a forradalomban látta az egyedüli megváltást. Ebben alighanem Petőfi szuggesztiója alatt állott, aki legnagyobb hatással volt attitude-jére. De míg Petőfi forradalma politikai forradalom volt, ő a társadalmi forradalom panaceájában hitt. Első szoros értelemben politikai verse, a Fölszállott a páva szókimondóan forradalmi vers, a vármegyék „nemzeti ellenállása” sugallta.
A forradalmi gondolat hozta az egyetlen forradalmi célú párt, a szociáldemokraták közelébe, akiknek főleg tollforgató fiatalsága tüntető örömmel fogadta közeledését. Az öregebbek hűvösebbek voltak iránta, nem bíztak szocializmusában s a reprezentáns szocialista költő, Csizmadia Sándor egyenesen megtámadta. Arról természetesen szó sem lehet, hogy tudományosan megalapozott világnézet, a marxista eszmemenet tanulmányozása vezette volna Adyt az ipari munkásság pártja felé. Erről nem volt több ismerete, mint akármely ujságolvaó művelt embernek. A radikálisságot azonban akkor csak egy vékony vonal választotta el a szocializmustól, a párt főembereinek jórésze tulajdonképpen csak elhelyezkedése révén volt polgári, világfelfogása szerint a szocialistákhoz tartozott. Ady az uralkodó rétegek és szerveik elleni harc és a forradalmi gondolat révén érzett a szocializmussal lelki kapcsolatot, amely később lassanként meglazult, de teljesen meg nem szakadt. Az egész magyar világgal állott szemben, szükségét érezte annak a hátvédnek, melyet a szocialista tömegek nyújtottak neki. Viszont a szocialistáknak fontos volt, propagandájuk szempontjából Ady növekvő prestige-e. Rámutathattak: ime van nagy költőnk is! Ady azonban sohase csak a munkásságot látta szeme előtt, neki az egész magyarság fájt, az egész magyar jövő rémképei gyötörték: politikai magatartásának csak egy része volt akár a radikálizmus, akár a szociáldemokrácia.
Mind a kettő egyforma gyűlöletes volt az egész középosztály szemében. Az akkori magyar emberek átlaga még kevesebbet tudott a szociológiáról és a szocializmusról, mint a mai, valami bęte noire-t láttak mindkettőben, összeesküvésfélét a nemzeti érdek ellen, a nemzetköziséget nemzetellenességre magyarázta félre a sajtójuk s még közszájon forgott Bartha Miklós szállóigéje: hazátlan bitangok. A virulenciája teljességében lévő sovinizmus a maga természetében rejlő türelmetlenséggel ontotta ki rájuk dühét s ebben a hangulatban a politikai vita a sajtóban kölcsönös becsmérléssé fajult. Ady népszerűtlenségét csak annál jobban növelte a szocialistákkal való barátsága. Érthetetlennek, vagy csak alantas érdekekkel magyarázhatónak találták, hogy egy magyar nemes ember, kálvinista ősök ivadéka ennyire eltévelyedett.
(...)
A „nagy” vers a Vér és arany idejében, az a mű, amely egyetlen kompozicióban összefoglalja egész eddigi életét, mindazt, amit érzett és gondolt, amivel harcolt, amit szeretett és gyűlölt, amire vágyott és amiről lemondott, lényének minden titkát - Az ős Kaján.
Vizió ez is, mint minden Ady-vers. Egy misztikus, csak sejtett, vagy talán csak álmodott alak itatja a költőt: nagy magyar ivások képzetei rajzanak fel, mikor a cimborák borral vívják a hajnalig tartó nagy csatát, aki közülük a vezér, az kényszeríti tovább inni a lerogyásig a többit, fülükbe nótázva, a pohár egyre bujdosik a borral áztatott asztalon. Vidéki magyar emberek ismerős képe ez, amint meglebben, az arcába csap az embernek a borszag. Ki ez az ős Kaján? Inkább ne kérdezzük, ne keressük szemmel látható alakját, ne akarjunk belőle allegóriát csinálni. Démon ő, minden romlásnak démona, lázálomban fogant alak, a bíborba öltöztetett rossz, az emberi léleknek az a visszája, amely miatt vergődik, elbukik, lehull az asztal alá, az élet poklába. Keletről jön, mint minden démon, de itt különös hangsúlyozása van annak, hogy Keletről: magyar démon ez. Az ember viaskodik vele a szabadulásért, de hasztalan, a démon az erősebb, ő az úr, „apám, császárom, istenem”. S a költő könyörög neki:
Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.
Könyörögve sorolja el bánatait, örömtelenségét, kiábrándultságát, magyar kicsiség-érzését, anyját, Lédát, költő-voltát s mikor végres ős Kaján otthagyja,
... feszülettel, tört pohárral,
Hűlt testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.
Az ős Kaján mithikus köd-alakjába van kivetítve mindaz, ami Adyban rontás volt, azok a szörnyű romboló erők, amelyek lelke mélyében láncra verve, de hatalmukat mindig éreztetve rejtőznek. Énjének árnyéka ez, ami a Bűn felé sodorja. Amit verseiben külön-külön elmondott, azt rövid, jelzés-szerű mondatokban itt mintegy költői curriculum vitaeban, egész valójával való leszámolásban mondja el - teljesen feltárja magát néhány strófában.
Realitás és vizionárus álom ölelkezik a sorokban: egyes pillanatokban, mintha tisztán, lerajzolhatóan látnók az ős Kaján alakját, de amint el akarjuk fogni, elvész az álomködben. A korcsma-ablakon át kilátni az életre, a valóságra:
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon -
s a realitás, amely beletódul az álomszerű jelenetbe, csak fokozza a sejtelmes homály-érzést, mint a ködben kigyulladó lámpafény. Valóság és képzelődés folyton vibráló játéka ijedt sejtéseket kelt, az egésznek roppant varázsa éppen abban van, hogy nem látjuk tisztán, csak úgy, mintha félhomályos szobában néznénk. A sorok közül görcsös sírás hangzik ki, kifejezhetetlen élet-fájdalom, a veszendő ember hörgő segélykiáltása, szörnyű bűntudat, a pusztulás rettegése. A szaggatott mondatokban - a legtöbb mondat egy-egy sor - a gondolatok egymáshoz sorakoznak, látszólag lazán és nagy távolságokat átugorva - érezni a lelkiállapot végső lefokozottságát, az ötsoros strófák tompa rímtelenségébe úgy csap bele az utolsó sornak a másodikkal összecsengő ríme, mint egy minduntalan ismétlődő óra-kondulás.
Ez a vers, pályájának egyik legnagyszerűbb alkotása, sok bosszúságot szerzett Adynak. Ez a sora: „Mit ér az ember, ha magyar” - szállóigévé vált, melyet sokfélekép variáltak, de mindig ellenségesen. Mintegy jelszava lett azoknak a támadásoknak, amelyek a költő magyar érzését vonták kétségbe. A magyar hiúság érezte magát sértve általa. Nem voltak hozzászokva, hogy költő másképpen írjon a magyarról, mint az öntetszelgő tömjénezés hangján. Pedig Adynak ez a sora azt a fájdalmat fejezi ki, amelyet a kicsiny, szegény nemzet fia érez a nagy vezető nemzetek gazdag életének, aránytalnaul szélesebb lehetőségeinek láttára. Magyarázatul oda kell vonni a Duna vallomása keserű strófáját, amelyekben ez a fájdalom téma szerint van kimondva:
... Boldog népet itt sohse látott.
A Duna-táj bús villámhárító,
Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda.
Bismarck mondása: nem tud elképzelni nagyobb szerencsétlenséget, mint kis nemzet fiának születni. Ezt a szerencsétlenséget érezte Ady gyötrő fájdalommal.
Jászai Mari Az ős Kajánt az antialkoholista egyesületben mint alkoholellenes propaganda-verset szavalta, ami még jobban bosszantotta Adyt. Fájt neki, hogy a nemzet első művésznője ennyire félreérti s az ős Kaján démoni viziójában nem lát mást, mint az alkohol csábításának allegóriáját.
(...)
(1934)