- Ady Endre -

Szakirodalom

Hatvany Lajos: Ady a kortársak közt
Lukács György: Új magyar líra
Móricz Zsigmond: A költő harca a láthatatlan sárkánnyal

Horváth János: Ady s a legújabb magyar lyra

(részlet)

Irodalmi előzmények

Az irodalmi élet bizonyos korszakos lépésekkel halad előre. Minden korszakának megvan a maga uralkodó színe, jellege, ízlése, mely elfogulttá tesz a bele nem illő, a tőle különváló iránt. De majdnem törvényszerűleg e különállókból, e kívül maradottakból válnak a továbbhaladás gyökerei vagy legalább rugói.

Nos hát a forradalom utáni magyar irodalom főalakja Arany. Petőfit és Aranyt együtt szoktuk emlegetni, holott ők tulajdonképpen egymásután következnek. A forradalom utáni Arany egy újabb lépést jelent az irodalmi haladásban. Amíg Petőfi él, Arany is szorosabb értelemben népies; nem csupán vére, neveltetése, addigi életviszonyai miatt, hanem a lángeszű nagy költő példájára is. Elég Petőfivel való levelezését olvasnunk, hogy kitűnjék, mennyire igyekszik, a maga egyénisége rovására, hozzá alkalmazkodni.

S döbbenve ismerek fel rajzomon
Egy-egy vonást, mit szellemujja von.
„Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:
A szín erős, nem illik együvé.”

Ezt írja 1855-ben az Emlények-ben, hat évvel a forradalmi dalnok eltűnése után. S ha valaki azt hinné, hogy ez csak rhetorika, költői szépelgés, olvassa a következő sorokat, miket 1860-ban Bulcsú Károly költeményei bírálatában írt: „Ne ámítsuk magunkat. Mondjuk ki tisztán, hogy Petőfi befolyása - mint minden nagy sükerrel nyilatkozó géniuszé - gátolta és gátolja nálunk még most is a költők egyéni fejlődését; így vagy amúgy, de még folyvást az ő képére és hasonlatosságára teremtettünk. Hogy nem mindenki egészen olyan, mint ő, annak első és legnagyobb oka, mert nem képes olyan lenni; másik, hogy a jóravaló tehetség minden áron akarna menekülni az ő befolyása alól.”

Arany maga valóban igyekezett s tudott is végül menekülni alóla. Az ő igazi költői egyénisége csak a forradalom után bontakozik ki teljes nagy eredetiségében, s jelentékeny a távolodás Tolditól Toldi Szerelméig, a Varró leányoktól a Tetemre hívásig, az első lyrai daraboktól az Őszikékig. Naiv, fiatalkori könnyűség, demokrata tendencia, erősen népi nyelv, kelletlen s ügyetlen hazafiaskodás: ez a Petőfivel együtt élő s az ő erős hatása alatt álló Arany. Minden ízében tudatos, megfontolt, tömör művészet, tendenciátlanság, a régiség egész tárházát kiaknázó nyelv és vershasználat, „vaskos, reális” kézzelfoghatóság, nagyarányú koncepciók, népiesség helyett - mint ő szokta mondani „általános nemzeti” jelleg: ez a Petőfi eltűntével magára maradt s egy másik lángelme bűvköréből kiszabadult, igazi Arany.

Petőfitől való eltávolodása azonban épp oly csendes és tiszteletteljes, mint volt a Kisfaludyé Kazinczytól, csak végeredményében nem oly lényegbevágó. Mindamellett reakció mind a két eset, ha szabad így nevezni egy tudatos irányváltoztatást, mely nem forradalmi hűhóval, hanem előde érdemeinek teljes tudatával s tiszteletben tartásával kíván tért nyitni a maga eredetiségének.

Míg Arany az irodalmi helyzet ily tiszta felfogásával és önértéke tudatával igyekszik önállóságra jutni, körülötte, kivált a forradalmat követő első tíz évben, lármás, duhaj Petőfi-utánzóktól hangos az irodalom. Ezek elnémítása, megszégyenítése látszott az akkori kritika elsőrendű feladatának. Arany barátai közt különösen Gyulai Pál vívta éles figyverrel ezt az irtó harcot; Arany maga is bírált folyóiratában, a többiek részben kritikával, részben saját példájukkal álltak hívei közé. Így apránkint tisztult a kép, a „hivatalos” irodalomban Arany egyeduralma biztosítva volt, s övé lett - a nagyok közt a legszerényebbé - az utánoztatás nyűge s dicsősége. Azóta a Budapesti Szemle, a Gyulai Pálé, volt az Arany János-féle klasszicizmus legkitartóbb harcosa: akár a szerkesztő maga, akár az ő szellemében nevelt munkatársai, könyörtelenül támadtak az „Értesítő”-ben mindent, ami szertelen, mindent, ami korlátlanul egyéni, ami fantasztikus, ami hazafias dagály, - mindent, ami Petőfi puszta utánzata - s ezt jól is tették. Tagadhatatlan azonban, hogy az Arany-utánzatokkal szemben elnézőbbek voltak, nemcsak kritikáikban, hanem az olynemű költemények közlése által is. E határozott irányt csak konstatálni kívánom s ha értékelni kellene, nemhogy hibául, inkább érdemül tudnám be.

Ez az Arany János-féle magyar klasszicizmus még napjainkban is tart, bár a nagy költő kortársai egyenként itt hagyogatnak bennünket. Csak nemrég költözött el Szász Károly, ki nagy arányokban igyekezett minden téren nyomon követni a vezért s csak a napokban tért örök nyugovóra Gyulai Pál, kiben a lezáruló korszak irodalmi öntudata testesült meg.

(...)

Gyökeres, de nem fitogtatott nemzeti érzés az inspirációban; plaszticitás, lélektani hűség az objektív műfajokban; bizonyos önmérséklet, józan tervezés a lyrában; szabályosság, magyar formák tökéletessége a kivitelben: jellemzi ezt a korszakot, melynek központi alakja Arany János, kiben - méltán - ma is az irodalmi fejlődés tetőpontját látjuk.

(...)

Itt van Ady: itt a reakció s itt van nyomban az utalás Vajda Jánosra és Reviczkyre, kikben, a „Holnap” bevezető sorai szerint, elődeiket látják. E két jeles lyrikus csakugyan nem tartozott Arany János követői közé s bizonyos, hogy a Budapesti Szemle nem méltányolta őket érdemök szerint.

(...)

Az uj lyra látszólagos eredetisége

Ady Endrééknek feltétlenül megvan az az érdemök, hogy újra felélesztették az irodalmi érdeklődést. Valljuk be őszintén, hogy még néhány évvel ezelőtt csak ímmel-ámmal vettünk kezünkbe egy-egy hetilapot s ha prózáját elolvastuk is futólag, verseit únottan mértük végig. A vers-féle különösen kiesett kegyünkből, ami különben nem egészen mi rajtunk múlt. Kinek-kinek megvolt a maga verselője s új név, kezdő verselő senkit sem érdekelt.

De egyszerre csak újfajta versekről hallottunk meglepő magasztalásokat, vagy olcsó élceket. Hitetlenül, vagy előre is nevetésre illeszkedő arccal nyitottunk fel új folyóiratot, új verskötetet s csakhamar megbotránkozással dobtuk a sarokba. A magasztalások azonban tovább folytatódtak s fúrni kezdte oldalunkat az érthetetlen elragadtatás. Figyelni kezdtünk, keresni próbáltuk a költői nagyság jeleit, mik némely fiatal ismerősünket a rajongásig fölizgattak. Mennél nagyobb lett megbotránkozásunk, annál türelmetlenebbé vált várakozásunk: mennél kevésbbé elégített ki az ál-újdonság handabandája, annál mohóbban lestük az igazi újat.

(...)Új lyrikusainak különösen három ponton mondtak nemet a mi addigi általános igenünkre. Erős, de sohasem támadó, sohasem fitogtatott nemzeti érzés és fajszeretet; tisztes, férfias szemérem; s világos, közérthető beszéd: azt hittük, ez a három végérvényesen megmarad, vagy legalább nyíltan meg nem támadtatik a magyar irodalomban. Helyesebben mondva: nem is hittük, mert nem is gondoltunk rá, hogy van ilyen, annyira természetesnek találtuk. S most egyszerre új irány indul, mely tagadásba veszi mind a hármat, s gőgös nemzetköziséggel, satnya érzékiséggel és nagyképű homállyal lep meg. E három kő volt a megbotránkozás köve.

(...)

Adynak és híveinek szűk, alacsony ez a szerencsétlen Magyarország, „ez a nagy sivatag, ez a magyar Puszta”, „ez a szomorú magyar róna, halálszagú, bús, magyar róna”, ez az „elvadult táj”, ez a „magyar Ugar”, ez a „téli Magyarország”. Ő már ült a mi Lomnicunkon, Tátrát és Karsztot átrepült. Itt még nem jött el a „csodák” ideje: ő vagy ezer évvel elébb érkezett kelleténél. Pedig Ős-Napkelet olyannak álmodta a magyart, amilyen ő: „hősnek, borúsnak, büszke szertelennek” stb. Ő egy szerencsétlen, idő előtti megvalósulása a magyar ideálnak: mitevő legyen itt a kanászok között? Elsorvad itt a költői hajlam mint a „Hortobágy poétájá”-ban, kiből szent dalnok lett volna minden más táján a világnak,

De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.

Párizst, a „szép ámulások szent városát” sírva hagyja el, mert a „magyar Temető”, az elátkozott hely, neki: hazája, a daltalan táj, a naptalan Kelet várja koldus zsivajával.

De Magyarország, a naptalan Kelet, nemcsak a nyugati Párizszsal szemben húzza a rövidebbet, hanem a még keletebbre eső Gangesz partjaival szemben is. Úgy járt, mint szent Péter, ki egyszer Krisztussal együtt egy korcsmaszoba földjén hált meg; a táncoló huszárok mind csak őt rugdalták, mert ő feküdt kívül: megunta a dolgot: egyet gondolt s Krisztust hagyva kívül, a fal tövéhez fordult; csakhogy a táncosok is gondoltak egyet s most már úgy találták, hogy eleget kapott a szélső, kapjon a belső is: így történt, hogy megint csak Péter húzta a rövidebbet. Magyarország is keletre van Párizstól s ezért jár ki neki a rugdalás; hanem a Gangesztől már csak nyugatra fekszik? Mindegy! Eleget kapott a keleti, hadd vegye ki most már a nyugati is a maga porcióját:

Gémes kút, malom-alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza partján mit keresek?

Hogy mit keres a Tisza partján? Megmondom: olvasó közönséget. S ez igen vigasztaló ránk nézve.

(...)

A költői kifejezés

Hogyan lehet kifejezni, azaz másokkal is közölni lelki életünk tudattalanul végbemenő folyamatait? Közölni úgy, hogy tudattalan jellegük a közlés által le ne töröltessék?

A beszéd ugyanis a gondolkozás hallható megnyilatkozása, a gondolkozás pedig tudatossá tevés: hogy lehessen ily közvetlenül tudattalan lelki folyamatokat kifejezni?

(...)

A következőkben csak Ady verseiből merítem adataimat, mert ő az egyetlen megbízható kalauz; a többi csak utánzó.

Jóformán egész költészete a képes beszéd egy különös neme, mely nemcsak egyes sorokban, itt-amott bukkan elő, hanem a legtöbbször egész költeményei nem egyebek egy-egy olyan képnél. S ez a képes beszéd nem afajta, mint amelyet eddigi költészetünk általában használt. Hogy milyen? - azt a következő példák s fejtegetések fogják meghatározni.

Legkönnyebben jutunk el a világos látáshoz, ha oly példákból indulunk ki, melyek mintegy átmenetnek tekinthetők a régi és az új képes beszéd között, s melyekben pontosan megjelölhető a határ, ahol az új fellép. Ady egy kis költeménye (Lelkek a pányván) így kezdődik: „Kipányvázták a lelkemet, Mert ficánkolt csikói tűzben”: ez eddig közönséges metafora. Minden képes beszéd két tényező viszonyán alapszik: egyik a kifejezendő (gondolat, érzés, állapot, szemlélet stb.), másik a kifejező (s ez a kép). Példánkban a léleknek valami kényszerített állapota a kifejezendő, s a pányvázás a kifejező, a kép. Bizonyos, hogy itt a kép csak segédeszköz, a megértetés eszköze; tehát nem önmagáért van s ez minden metaforával közös tulajdonság. De lássuk a kis költemény második versszakát:

Ha láttok a magyar Mezőn
Véres, tajtékos, pányvás ménet:
Vágjátok el a kötelét,
Mert lélek az, bús magyar lélek.

Nem érezte-e meg minden olvasóm (illetőleg az Adyé), hogyan átbillent minden érdek, minden fontosság, minden súly a kifejezendőről a kifejezőre? A kipányvázott csikó, mely az imént csak eszköze volt egy bizonyos lelkiállapot kifejezésének, tehát csak kép volt: itt most a maga testi valóságában lép elő, úgy amint a legelőn látjuk, tehát egy valóságos szemléletnek lesz a tárgya. S ez már nem metafora. A legelső különbség tehát, amit a metafora és az ilyen képes beszéd közt megállapíthatni, az, hogy míg a metaforában a kép csak eszköz, csak a kifejezendő tartalom kedvéért van: itt önálló, konkrét létezést nyer: a szó szoros értelmében megelevenül.

S mi lett a kifejezendővel: a lélekkel? Belemegy a konkrét valósággá élesztett képbe, sőt vele teljesen azonosíttatik: az a csikó, melyet evvel a két szememmel, valósággal látok s amely ott van kipányvázva a legelőn, az maga egy bús magyar lélek. S ezt a költő hiszi, hinnie kell, mert hisz felszólít, hogy vágjuk el a kötelét, szabadítsuk fel. S ez a másik nagy különbség. A metaforát sem az olvasó, sem a költő nem veszi betűszerinti igazságnak, csak a kifejezés egy eszközének; tudjuk, hogy csak „átvitt értelemmel”, „képleges beszéddel”, „példálózással” van dolgunk, mely nem akar s nem is fog senkit félrevezetni. De ennél a képes beszédnél nemcsak egy viszony konstatálása történik meg; itt a költő úgy viselkedik, mintha maga betűszerint hinné s velünk is el akarná hitetni, amit képes beszéde állít.

(...)

A költő főfeladata tehát az ilyen fajta költészetben az, hogy egy-egy megnyilatkozni kívánó, futólagos, alig észrevehető, elemezhetetlen, mert tudatalatti lélekállapot, vagy lelki esemény kifejezésére szuggesztiv erejű szimbolumot találjon. S ebben nagy mester Ady, itt az ő nagy költői eredetisége. Utánzói csak mesterkednek, mikor a nála megsejtett eljárást próbálják másolni, s nem is sikerül úgy nekik, mert nincs meg bennök az a lelki alap, a gondolkozásmódnak, a költői érzésnek és látásnak az a naiv törvényszerűsége, ami csak eredeti költőben lehet meg. Ady nem okoskodik, nem spekulál; ő nem keresi verejtékezve a megfelelő szimbolumot. Az ő szubjektiv érzése oly természetű, hogy szinte létrejötte pillanatában kényszerűleg magával hozza a megfelelő tárgyi látomást; vagy megfordítva: tárgyi látomásaiba rögtön beleönti lelkét egész szubjektiv közvetlenségével.

Szándékosan használtam itt a látomás szót. Mert ez már nem látás. Látás: a valóság hamisítatlan észrevétele; látomás: a valóság szubjektiv észrevétele; vagyis a tárgyi igazság rögtöni átidomítása a költő akkori lelki állapota szerint. Itt a szemlélő alany a korlátlan úr, ki „átteremti e viselt világot”, mindenbe, amit lát, hall, észrevesz, önmagát érzi bele. Ha tehát egy ilyen látomását közli velünk, avval együtt lelki állapotát is belénk önti, éppen azon különbség által, melyet a tárgyi valóság s az ő látomása között veszünk észre.

(...)

Befejezés

Sok más szempontból lehetne s kellene még megvilágítani a legújabb magyar lyrai költészetet. A Nietzschei filozófiával, a Baudelaire-Verlaine-féle lyrával, a mai szocialisztikus és nemzetközi törekvésekkel s a hazai társadalmi viszonyokkal való kapcsolata; megannyi fontos tárgya volna a komoly vizsgálatnak. S bizonyára lesz is illetékes tudós megfigyelő, ki ezt a munkát el fogja végezni.

(...)

Megvallom, még mielőtt szememre vethetné valaki, én nem tudok teljesen elfogulatlan maradni minden kérdéssel szemben, mi az új lyrával kapcsolatos. Ami benne tiszta esztétikai érték, azt nemcsak elemezni, hanem méltányolni, sőt élvezni is tudom, jóllehet oly környezetből kell kihámoznom, mellyel a legnagyobb mértékben ellenszenvezem: egy léha erkölcsi felfogás salakjából.

Természetes ennélfogva dolgozatomnak is bizonyos kettőssége. Más szemmel nézem Adyt, kinek, ha erkölcsi felfogása elítélendő is, költői ereje tagadhatatlan, - mint azokat, kik az ő költői tehetsége nélkül csak erkölcsi felfogását, csak látszólagos ujdonságát sajátították el s verseket írnak, melyek már nemcsak erkölcsileg, hanem ízlésünkben, sőt józan értelmünkben is megbotránkoztatnak. Ezek csak a vérszagra gyűltek oda, csak a még most sikerrel biztató plakátra írták fel nevöket. Sorsuk az lesz, mi a Petőfi-utánzóké volt: értéktelen hűhójuk el fog hallgatni s a „jóravaló tehetség” szabadulni igyekszik közülük s Ady hatása alól. És pedig mennél előbb, annál jobb, - jobb magára Adyra is. Mert róla is elmondhatni Gyulaival: „nem azon oldalról becsülik legtöbben, hol valóban nagy s utánzói mindinkább emelik ki gyöngéit”.

Viszont magában Adyban is különbséget teszek az igazi költő s - amint ő mondja - a „muszáj Herkules” közt, aki nem belső szükségből ír, hanem ... Isten tudja miért; talán azért, hogy kötekedjék, hogy mennél különbözőbbnek mutassa magát az átlagos magyartól, hogy sérthesse azt, aki nem tud vele s irányával megbarátkozni? Vagy önhittségből, mert azt véli, hogy ő mindig költő s minden sora drágagyöngyöt ér? Vagy mert csakugyan muszáj írnia? De ki kényszeríti? Kinek telhet öröme benne, vagy kinek lehet haszna belőle, ha Ady ihletetlen is ír, amikor t.i. költői magva nem lehet annak, amit ír s csak modora maradhat meg, de modorosság formájában? Hiszen ez „ugratás” volna s Ady talán mégsem olyan naiv?

Meg kell azonban adni, hogy Ady olyanok malmára hajtja a vizet, akiknek legközelebbi céljuk nem lehet más, mint a rombolás s akik gúnyosan s kárörömmel szoktak csodálkozni rajta, ha feljajdúl az, kinek hajlékát döngetik. Újabban mindennapos dolog, hogy a magyarságot szidják, kisebbítik, gúnyolják s „kultur-embernek” csak az tartatik a magyarok közül, ki a szidalmazókhoz szegődik, vagy bárgyú udvariassággal tér napirendre gáncsaik fölött. Ady nekik igen nagy nyereség: oly magyarán bánik el a magyarral s oly irodalmi hűhó kiséretében, hogy gyönyörűség nézni.

(...)

(1910)

Karinthy Frigyes stílusparódiái
Jászi Oszkár: Egy verseskönyvről
Kosztolányi Dezső: Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről
Schöpflin Aladár: Ady Endre
Szerb Antal: Ady Endre
Németh László: Ady Endre
Keresztury Dezső: Ady. Halálának 25-ik évfordulójára
Földessy Gyula: Ady minden titkai
Pilinszky János: Vallomás Adyról
Vezér Erzsébet: Ady Endre élete és pályája
Király István: Az eltévedt lovas
Pór Péter: A szimbolista fordulat Ady költészetében

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv