- Ady Endre -

Szakirodalom

Hatvany Lajos: Ady a kortársak közt

(részlet)

(...)

Egész pontosan emlékszem, ha az évre nem is, de a tényre, hogy Medve Miklós, Ady debreceni barátja, hozta nekem Ady Endrének: Még egyszer című, vidéken megjelent kis verses füzetét. Arany kultuszán nevelt Gyulai Pál-tanítvány, belenéztem a kötetbe. Nem értettem, nem tetszett. A kötetkét, alighogy belenéztem, bosszúsan dobtam föl a könyvespolc tetejére. Néhány nappal később jött Jászi Oszkár, és figyelmeztetett Ady Krisztusok mártírja című versére. Azt mondtam Jászinak: megyei Nietzsche. Különben van valami a dologban. Ady életének ebben a stádiumában ilyen megyei Nietzsche volt. Nem mintha Nietzschét nagyon olvasta volna, inkább csak hallott róla harangozni. De ez elég volt az ő számára, hogy csupa pogánysággal teljék el a lelke, s paraszt Apollónak képzelje magát.

Aztán jöttek az Ady-versek a Budapesti Naplóban. Nekem idegen versek. Idegenek akkor is, amikor Ady kötetbe gyűjtötte össze: az Új versek kötetébe. A Harc a Nagyúrral ugyan megdöbbentett. Úgy éreztem (ez a kabarék és überbrettlik ideje volt), hogy ezt a verset valami magyar Yvette Guilbert-nek kellene elszavalnia. De ami a kötetet illeti, nem láttam a különbséget Ady Endre és az akkor divatozó, francia kabaré-poézis között. Hitemet megerősíteni véltem Ady Endrének Jehan Rictus-ből való fordításaiban. A vár fehér asszonya, még a technikájában is, Maeterlincknek Serres chaudes című verseskötetére emlékeztet. Én a Baudelaire-fordításokon keresztül egyelőre még csak a baudelaire-i hatást éreztem itt is, ott is, az egész kötetben. A gesztus, az akarás, az egész törekvés, Gyulai Pál szemináriumában, Aranyon nevelt diák számára, csak antipatikus lehetett. Ezt meg is írtam a Huszadik Században. Ez után a bírálat után esett első találkozásunk, a Huszadik Század valamelyik lakomáján. Ady felém jött, mellém ült, mondta, hogy Párizsból jön, Párizsba megy. Bírálatomról úgy beszélt nekem, ahogy illett, ahogy megérdemeltem. Udvariasan megmosolyogta.

Majd Ady körébe, a Nyugat körébe kerültem, de Adytól még mindig idegenül. A Vér és arany gyűjteményig kellett várnom. Ki nem állhattam a könyv címlapján a misztikus, de dilettáns Ady-portrét. Tudom, azt mondtam: Amilyen ez a kép, olyanok a versek. De nem mondtam ezt sokáig. Felcsaptam a kötetet, szemem a versre esik, melynek címe: Sírás az Élet-fa alatt...

Lentről néztem ős terebélyed,
Piros csodákkal rakott Élet...

stb. stb. most ez a szívembe markolt. Azóta Ady az enyém volt, én örökre Adyé. Ahol a könyvet kinyitottam, minden vers egyszerre felém zenélt. (Érdekes, hogy az Új versekkel szemben akkor még mindig idegenül álltam. Mindezt nem röstellem őszintén bevallani, hiszen - ha jól tudom - Móricz Zsiga is körülbelül így járt, Babits se sokkal másképp. Azt hiszem, fontos irodalomtörténeti adat, hogy az Ady-hívek sem jutottak el rögtön Adyhoz. Nevelődniök kellett hozzá. Minden kötetért külön viaskodnunk kellett. Adynak nem legértékesebb hívei, kik rögtön fölesküdtek a mester szavára.)

(...)

Általános elismerést szerettem volna számára, hogy ne érezze magát többé űzött vadnak. Haragudtam a Nyugatra, s haragszom ma is, hogy Adyt rendelte alá annak az irodalomnak, melynek e korszakban s e nemzedékben, Ady után s Ady mellett nem volt folytatása. Hiszen Babits, Móricz, Kaffka, Szép, Karinthy, Kosztolányi és a Nyugat virágzása idején, Adyval együtt léptek föl. A Nyugat hibás politikája volt, hogy ezt a kört, mely a maga sorsát e folyóiratra bízta, nem vitte céltudatosan a siker és érvényesülés felé, melyhez mindannyioknak joga volt. A Nyugat az örök fejlődés folyóirata akart lenni. De én tudtam, ami azóta be is következett, hogyha új irodalmi törekvések nőnek, azok úgyis a Nyugat ellenére fognak támadni, a Nyugat ellen küzdve. Helytelennek tartottam tehát, hogy a Nyugat minden száma új írókkal experimentált. Ezek a Nyugat arriváltjait, különösen pedig Adyt, ki sokkal előbb juthatott volna országos elismeréshez, elszakították az elismerés szócsövétől, a liberális sajtótól. Ady, Babits és Móricz, valami gyanús modernség karámjába voltak így évekig bezárva, melyhez tulajdonképpen semmi közük sincs. Támadásokat kellett kiállniok e folyóirat hasábjain megjelent kísérletezők gyönge alkotásaiért. S a Nyugat szerkesztői ezt jóhiszeműen tették, szent rajongással, apostolokként, de apostolságuk mártíriumát, sajnos, Ady szenvedte végig. Beszélgetéseinkben, ha Adynak elmondtam, hogy a redaktor ne legyen apostol, hanem menedzser vagy színidirektor, ki ensemble-ját jól összetartja, ahelyett, hogy folyton bolygatná és piszkálgatná, hát bizony Ady mindig nekem adott igazat. De mikor a Nyugat szerkesztőivel nyílt konfliktusra került a sor, akkor fájdalmamra látnom kellett, hogy Ady, aki engem biztatgatott, ugyanakkor ellenfeleimmel is fraternizál. Olyan napok voltak, mikor nagyon érzékeny voltam, mert igazammal nagyon magam álltam. Ady ugyan baráti szavakban s meleg levelekben köszönte meg, amit - komolyan mondom most, annyi év után - csakis az ő érdekében véltem megteendőnek. De amit vártam tőle, s amit ígért, és amire égetően szükségem volt, hogy a nyilvánosság előtt ebben az értelemben nyilatkozzék, az csak elmaradt. Elváltam a Nyugattól s a Nyugattal együtt Adytól. Ez lett a második nagy konfliktusunk.

(...)

(1919)

Lukács György: Új magyar líra
Móricz Zsigmond: A költő harca a láthatatlan sárkánnyal
Horváth János: Ady s a legújabb magyar lyra
Karinthy Frigyes stílusparódiái
Jászi Oszkár: Egy verseskönyvről
Kosztolányi Dezső: Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről
Schöpflin Aladár: Ady Endre
Szerb Antal: Ady Endre
Németh László: Ady Endre
Keresztury Dezső: Ady. Halálának 25-ik évfordulójára
Földessy Gyula: Ady minden titkai
Pilinszky János: Vallomás Adyról
Vezér Erzsébet: Ady Endre élete és pályája
Király István: Az eltévedt lovas
Pór Péter: A szimbolista fordulat Ady költészetében

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv