- József Attila -
Babits Mihálynak írott, 1935. augusztus 18-i levelében József Attila önmaga mély, benső átalakulását konstatálta: „Az a különös dolog történt, azaz történik velem, hogy a saját szemem láttára átalakulok s ennek az átalakulásnak a valódiságát még alig tudom megfogni. Igy nem is igen írtam, inkább csak »fogásom« ellenőrzése végett próbálkoztam, mint gyermek, aki hallgat ugyan a szóra, hogy éget a tüzes kályha, de azért kísérletet tesz, hogy megérintse, megismerje. Ezek a versek is, amelyeket itt küldök, ilyen próbálkozások. Szeretném, ha Önnek tetszenének, én nem vagyok egészen biztos bennük.” (JAVL 313.) Nem kétséges, figyelemre méltó vallomás ez, s érdekességét csak fokozza, hogy - mintegy implicite ráerősítve a változás tényére - címzettje éppen az a Babits Mihály, akit korábban József Attila meglehetősen éles hangú pamfletben (JAÖM 3:48-60.) megtámadott. Az átalakulás azonban aligha állott ennyiből, ti. a Babitshoz való közeledésből. Babitsot József Attila önmagában már korábban megkövette, megírva a kapcsolatukat revideáló Magad emésztő kezdetű versét. Sőt, a kérdés éppen az: ha ez az átalakulás elsődlegesen nem a Babitshoz való viszony megváltozását takarja, akkor mi áll mögötte? S ami még fontosabb: tulajdonképpen miben érhető tetten ez az átalakulás?
Az életrajzi adatok, amelyek ez időből nem túl bőségesek, s főleg nem összefüggőek, három irányba mutatnak.
1. Bár részletei egyelőre nem ismeretesek, tudjuk, valamikor ekkor formálódott ki József Attila utolsó éveinek egyik központi jelentőségű személyi kapcsolata, ekkor újította föl évekre megszakadt barátságát Ignotus Pállal. Az illegális kommunista párttal már korábban megszűnt minden szervezeti kapcsolata, véglegesen kívül került a „mozgalmon”, de csak ekkoriban, az Új Szellemi Front körüli harcokba bekapcsolódva csatlakozott azokhoz, akik e harcokat, mint irányzatképző és csoportokat teremtő folyamatot fogták föl.
(...)
2. Minden jel szerint ekkoriban alakult át a pszichoanalízishez való viszonya is. Nem tudjuk ugyan, hogy pontosan mikor lett Gyömrői Edit „betege”, de az bizonyos, hogy az 1935 tavaszi konfliktus - a kezelés időleges megszakadása? - után éppen ekkor, 1935 augusztusában mélyült el a kettejük közötti viszony. (Vö. JAVL 310., 313-314.) A Gyömrői Edittel folytatott levelezéséből arra következtethetünk, hogy számára Gyömrői, mint analitikus ekkoriban lett igazán fontos. Ennek a kezelésnek az 1935 augusztusi aktuális tartalmáról azonban, érthetően, szinte semmit nem tudunk. A Gyömrői Edithez köthető nevezetes analítikus dokumentumok későbbiek, a következő év tavaszáról valók.
3. Az életrajz átalakulást sejttető szála a Barta Istvánnal (1900-1967) való különös, a József Attila-életrajzba máig kellően bele nem illesztett barátság is. Ez, mint Stoll Béla úttörő tanulmányokban kiderítette, 1935-ben kulminált.
(...)
De miért lehetett Bartának bármi köze a költő átalakulásához? Mi lehetett az ő - József Attila számára fontos - újdonsága, baráti hozadéka? Stoll Béla jól vette észre, hogy Barta világnézeti beállítottsága (mély konzervativizmusa, katolicizmusa), amely a rá emlékezők szövegéből egyértelműen kiderül, nehezen illeszthető be a hagyományos József Attila-képbe. A Bartával való barátság legalábbis meglepő.
(...)
A magyarázat kulcsverse kétségkívül az Én nem tudtam című vers. Ez a mindössze tizennégy soros szonett in statu nascendi mutatja meg az átalakulást, azt a pillanatot rögzítve meg, amikor két, különben ellentétes törekvés egymásravonatkoztatásával József Attila egy gyökeresen új gondolkodástörténeti pozíciót hozott létre. E vers ugyanis a keresztény bűnértelmezés és a pszichoanalitikus önelemzés egyesítése, ütköztetve „továbbfejlesztése”. A keresztény - katolikus - bűnértelmezés jelenlétéről az első versszak explicit formában is tudósít. „Én úgy hallgattam mindig, mint mesét / a bűnről szóló tanítást” - kezdte versét a költő. S hogy itt valóban egy vallásos tanról volt szó, elárulja az a tény, hogy a Bűnről Szóló Tanítás három szövegváltozatban is nagy kezdőbetűkkel íródott, sőt a harmadik kézirat ezt még inkább kiemeli, mert ez csak a Bűn és a Tanítás szót rögzítette nagy kezdőbetűvel. E - vallásos genézisről árulkodó - kéziratok egyike volt meg Barta Istvánnak; a vallásos - teológiai - eredet így eléggé nyilvánvaló. Ez azonban csak az egyik szál, József Attila nemcsak egykori (immár föladott) distanciáját jelzi (a bűnről szóló tanítást korábban „ostoba beszédnek” tartotta), de belépteti az ellentétes előjelű gyakorlat eredményét is: „Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség / barlangja szívem.” Ez a negatív eredményű önismeret, nem lehet kétséges, csakis a pszichoanalizis következménye lehet. Az akkor már több éve tartó, s egyre intenzívebbé, szubjektíve egyre fontosabbá váló pszichoanalitikus órák önföltáró, önmagát, lelki életét tudatosító gyakorlata kellett hozzá. Az az érzés szólal meg benne, amit korábban Ady - más történelmi időben élve, más személyiségképlet birtokában - is meglepően hasonlóan fogalmazott meg: „lelkem alatt egy nagy mocsár: a förtelem” (Az ős Kaján). Itt, a „szívben” lakozó szörnyűségek fölismerésénél és diagnosztizálásánál azonban egy pillanatra meg kell állnunk. A lelki jelenségek ilyen minősítése ugyanis ellentétes a pszichoanalitikus intenciókkal; az analitikus kezelés a „szörnyűségnek” vélt lelki jelenségek tudatosításával mintegy mentesíteni, fölmenteni igyekszik a bűntudat alól. Természetessé, kezelhetővé tenni igyekszik azt, amit a beteg egy homályos bűntudat jelenléte következtében elfojtani, tudattalanná tenni igyekszik. A pszichoanalizis mintegy relativizálja, föloldja a bűnt, „természetes emberinek” minősíti azt, amit a maga szociális miliője által erkölcsileg is szocializált beteg csak elfojtva képes elviselni. Ahogy maga Freud írta Leonardo da Vinci-tanulmányában: „Senki sem lehet olyan nagy, hogy szégyellnie kellene, ha alá van vetve azoknak a törvényeknek, melyek egészséges és kóros cselekvésen egyforma szigorral uralkodnak.” (Freud, Sigmund 1982. 255.) Nem véletlen, hogy a katolicizmus ma is kritikával viszonyul a pszichoanalízishez, nem fogadja el az analízistől kapható erkölcsi fölmentést, és, bár a teljes elutasítás már a múlté, az ellenszenv ma is eleven. (Vö. Nyíri Tamás 1994. 25-26.) József Attila azonban, mint e verse (s egy sor későbbi műve is) mutatja, a maga számára nem a pszichoanalizis fölmentő, egyént visszaigazoló elveit fogadta el. Az önfölmentés helyett egy szilárd erkölcsi-morális elveket föltételező, az egyént adott esetben bűnössé is minősítő, de mindenképpen az egyén fölött álló morális princípiumot vonatkoztatott magára. Ez mindenképpen a pszichoanalízist elutasító Barta István „hatása”, aki, mint Bóka megírta róla, nemcsak vallásos hitet, de jelentős teológiai tudást is képviselt.
(...)
A bűn [I.], amelyik a Babitsnak küldött másik vers volt, a Mint gyermek logikai végkövetkeztetését bontja ki és rögzíti újra. Ennek nemcsak az a gondolkodástörténeti hozadéka, hogy a költői én beismeri: „Zord bűnös vagyok, azt hiszem”. Ez még csak egy szubjektíve átélt állapot rögzítése lenne. A lényegesebb az, hogy a bűn, az egyéntől függetlenül, mint negatív bizonyosság is megjelenik („Tudom, hogy a bűn nem vitás”), s az egész vers tendenciáját tulajdonképpen e negatív bizonyosság keresése adja meg. József Attila átalakulásának lényege, centruma itt van. A bizonyosság, amelyet fölnőtt életében, tehát tudatos gondolkodása egész idejében keresett (vö. Lengyel András 1994.) számára immár csak negatívumként, mint negatív tartalmú bizonyosság képzelhető el. Számára az ember nembeli lényege (Marx) immár nem valamiféle pozitív entitás; csak mint negatívum, mint bűn képzelhető el.
(...) a Szerkesztői üzenet bizonyos értelemben az 1935-ös fordulat gondolkodástörténeti hozadékának összefoglalása. Szinte tételesen, pontokba foglalva tárgyalja benne a költő a hit, a bűn, a rend és a szabadság problémáját; prózában értekező formában reflektál arra, ami addig „csak” verseiben jelent meg. Ez a cikk mutatja meg, hogy számára miért volt fontos a vallás („a vallás az emberi lényeg megvalósítása - képzeletben” [JAÖM 3:184.]); hogyan értelmezi saját bűntudatát; s hogy mi szerinte a rend és a szabadság viszonya. A sokféle tanulságot rejtő írásból szempontunkból most ez utóbbi két kérdéskör látszik fontosnak. E kettőben mutatkozik meg ugyanis a maga teljességében az a kihívásra válaszoló, a kiindulási alapot átértelmező gyakorlat, amely József Attilának Barta gondolkodásához való viszonyát jellemezte. A bűntudat kapcsán pl. elismeri, hogy hisz „az eredendő bűnben” (ami a katolikus vallás egyik tana), de ebből - sajátos logikával - számára nem valamiféle vallásos hit következik, hanem a „tudományos szocializmus” vállalása. „Mert - szerinte - kétféle bűn van. Az egyik fajta bűn csak azért bűn, mert büntetés jár érte az uralkodó földi hatalmak különös gondolkodása folytán”. Ez ellen, szerinte, „a büntetlenség biztosításával, az intézményes szabadsággal” lehet küzdeni; célját, mint a tudományos szocializmus híve e küzdelemben látja. De szerinte van egy másikfajta bűn is, „az a bűn, amelyet akaratlanul elkövet az ember és akkor is megbán elkövetője, ha nem büntetik érte. Ez az eredendő bűn. Bűn az ellen, akit szeretünk.” Ez a második fajta bűn, legalábbis elnevezésében, azonos a katolicizmus bűnértelmezésével, az ún. eredendő bűnnel. De lényegét tekintve József Attila itt is átértelmezte a katolikus intenciókat. Őt emberként ez a bűn töltötte el bűntudattal, verseiben ez a fajta bűntudat nyilatkozik meg - megfoghatatlan szorongásként, bűntelen bűnként. De itt sem a kereszténység egyik dogmájával azonosította magát, sőt ezt a bűntudatot, deklarált logikájának megfelelően, visszavezette társadalmi eredetére. Szerinte ugyanis „az osztálytársadalmakban azoknak a bűnöknek a tudata, melyek csak azért bűnök, mert büntetés jár értük, homályosítja el az eredendő bűnnek, a szeretet ellen elkövetett bűnnek tudatát (ha ugyan egyáltalán engedi létrejönni) és ez teszi lehetetlenné, hogy megbocsátásra képesek és alkalmasak legyenek az emberek fiai.” (JAÖM 3:184-185.) Az emberek ugyanis „e földi siralomvölgyben”, a kizsákmányolás viszonyai közepette „nem fejthetik ki igazi mivoltukat, s mert nem fejthetik ki, nem is eszmélhetnek rá közvetlenül” (JAÖM 3:184.). A bűnversek tehát, József Attila implicite megfogalmazott szándékai szerint, a bűn, illetve a bűntudat megjelenítésével az embernek „igazi mivoltára” való „eszméltetését” szolgálták. Úgy fejeznek ki tehát bizonyos „egzisztencialista” (valójában a modernitás kiürülő, kései szakaszára jellemző) léttapasztalatot és életérzést, hogy eközben genetikusan elsősorban egy átliberalizált „tudományos szocializmushoz” és egy folyamatosan vitatott hagyományos katolicizmushoz kapcsolódnak. Álláspontját tehát - birkózva saját benső szorongásával is - két „hagyományos” irányzat ütköztetéséből küzdötte ki, s nem az egzisztencialista filozófiából dedukálta.
Ez a kettős eredet mutatható ki a rend és szabadság viszonyáról mondottakban is. Figyelemreméltó, hogy a Szerkesztői üzenet fölhívja a figyelmet (történetileg teljesen helytállóan) „arra, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség fő eszményei a kereszténységnek. Isten előtt mindenki szabad, egyenlő és testvér. A polgári forradalom csak földközelbe hozta ezeket az eszményeket, amikor elvvé tette, hogy az állam törvényei előtt is szabad, egyenlő és testvér minden ember.” (JAÖM 3:185.) Ugyanakkor, vállalva szabadságelvei keresztény eredetét, elutasítja a konzervatív katolicizmus rend-eszményét kifejező rendi államot. Mert - meggyőződése szerint - „a rend csupán a szabadságból és a szabadságban fejtheti ki magát” (JAÖM 3:185.). S e cikk végén a szabadságot megintcsak a rendhez való viszonyában határozta meg: „Fellépésünkkel, írásainkkal, gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét próbáljuk ismét életre hívni, a réginél fejlettebb egységre tartó haladottabb igényt, a modern, magamagát fegyelmező, rendbefoglaló szabadságot.” (JAÖM 3:186.) Ez a szabadságértelmezés nyilvánvalóan nem egyezik meg a konzervatív katolicizmus szabadság fölött diadalmaskodó rend-eszményével; ez elsődlegesen a liberális szabadságértelmezés egyik, erősen egyénített változatának tekinthető. De a kereszténység genetikus hatása át meg átszövi az egész szöveget, és hatását: erejét mutatja, hogy a „tudományos szocializmus híve” itt bizony már nem az osztályokra szakadt emberiség osztályharcát szorgalmazza, hanem - elismerve a szeretet egzisztenciális fontosságát - „az emberi egység igényét” fogalmazza újra.
Minden vitájuk ellenére tehát József Attila sokat magába olvasztott Barta István nézeteiből, törekvéseiből.
(1995)