- József Attila -
(...)
Komplex képeknek nevezem azokat a többszörös metaforákat és azokat a más stilisztikai alakzatokkal kombinált metaforákat, melyek kezdetleges formában már József Attila korai verseiben is fel-felbukkannak, majd 1928-29-től fogva teljes gazdagságukban kibontakoznak, és a költő életművének egyik meghatározó stílusjegyévé emelkednek.
Az első, már tökéletesen megszerkesztett komplex kép egy 1927 végén megfogalmazott, majd 1929-ben, a Nem Én Kiáltok című kötetben végleges formáját elnyert versben található. A Németh Andor-hoz írt vers harmadik strófájában:
Vad ágyúszóval vágtatott
gyöngyház-korán a tenger át,
két fürtjén őrzi a leölt
halacskák szürke sóhaját.
Két komplex kép van itt tulajdonképpen egybeszőve. Az első két sorban található kép a következő fontosabb stiláris mozzanatokból épül föl:
1. A kiinduló mozzanat egy metafora, vagy pontosabban egy metaforikus jelző: „gyöngyház-korán... át” - ami ahelyett állhat itt, hogy „gyerekkorán”, „ifjúkorán” át, s az összekötő kapocs a kép és a jelentés közt valószínűleg az, hogy a gyerekkor - a költő s az olvasó képzeletében - éppolyan érzékeny, sebezhető, éppoly gyöngyösen fénylő, mint a kagyló.
2. E metaforikus jelzőtől egy újabb metafora függ, a „tenger”, mely úgy veszi körül, s úgy rejti magában a gyöngyházkagylót, mint az élet, a világ, a társadalom, a korszak a növekvő gyermeket.
3. Illetve ez a tenger, ahelyett hogy rejtette, óvta, táplálta volna a kagylót, „átvágtatott” rajta - s ez egy újabb metaforával kombinált megszemélyesítés, mert a tenger, élettelen tárgy lévén, önmagában nem, csak megszemélyesítve, és mondjuk: egy paripához, méneshez, csordához hasonlítva „vágtathat át” valamin. S nem vágtathat, legfeljebb csak metaforikusan és megszemélyesítve, a tenger-metafora másik tagja: a korszak, a világ, a társadalom sem.
4. S metafora az is, hogy „vad ágyúszóval” vágtatott a tenger, s a helyett áll itt, mondjuk, hogy: dübörögve. De míg eddig mindig a tengerről volt szó, itt hirtelen a metafora másik tagja, a „korszak”, az „élet”, a „társadalom” kerül az előtérbe, mert ezek már nem metaforikusan, de a szó szoros értelmében átvágtathattak „ágyúszóval” a gyerek ifjú évein. Ebben az esetben a „vad ágyúszóval”.
5. Metonímia, mert a résszel vagy az okozattal utal az egészre, illetve az okra, vagyis az ágyúszóval a háborúra, mely átdübörgött a vers hősének ifjúkorán.
(...)
Gyakori József Attilánál az is, hogy nem így egyszerre villantja föl, hanem lépésről lépésre, egymást követő hullámokban építi föl egy-egy többszörös metaforáját. Mint például a Klárisok harmadik és negyedik strófájában, ahol a lány ringó „szoknyás lábá”-nak vizuális képére előbb a „harangnyelvek ingásá”-nak, aztán a folyóvízben hajlongó „jegenyék”-nek s végül a folyóvízbe hulló „lombok”-nak metaforikus képei mosódnak rá. De így rétegeződnek egymásra A város peremén híres kezdősoraiban a várost ellepő denevérek, a várost ellepő korom, a földet ellepő guanó és a lelkeket ellepő kor egymást követő képei, s rögtön utána a pléhtetőt mosó esők, a pléhtetőt mosogató rongyok, a lelkeket mosó bú, s a lelkeket mosó vér konkrét s metaforikus képei. S ilyen többszörös metafora József Attila egyik legszebb komplex képe is, a Külvárosi éj zárósoraiban:
Nedves, tapadós szeled mása
szennyes lepedők lobogása,
óh éj!
Csüngsz az égen, mint kötelen
foszló perkál s az életen
a bú, óh éj!
- ahol is öt kép, öt sík mosódik egymásra, s van köztük nagyon is köznapi és magasztos, kézzelfogható és elvont, emberméretű és kozmikus, vizuális és metaforikus: a tapadós szél, a lobogó, szennyes lepedők, az égen csüngő éj, a kötelen csüngő perkál s az életen csüngő bú képei.
S ugyanilyen gazdag belső szerkezete, belső dinamizmusa van a Téli éjszaka egyik komplex képének is:
A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassúdad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmúlás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.
Itt előbb a harang kondul (külső, akusztikai sík) - aztán hirtelen a belső, érzelmi síkra váltunk át: mintha a szív lüktetne, aztán újra egy külső, vizuális sík villan: a táj lüktet - aztán egy elvont, fogalmi sík: az elmúlás lüktet - aztán hirtelen kozmikussá tágul a kép: a téli ég a harang, s benne a föld a kongó harangnyelv - s végül újra a belső, érzelmi sík sejlik föl: mintha a szív dobogása a külső, kozmikus harang visszhangja volna.
(...)
A síkváltással rokon, s különösen József Attila késői verseiben játszik nagy szerepet az a versbeli mozzanat, melyet magatartásváltásnak nevezhetnénk. József Attila magatartás- és hangulatskálája, tudjuk, szokatlanul nagy: hol játékos, hol irónikus, hol szenvedő, kínlódó, sértett, tiltakozó, vádoló, kétségbeesett, lázongó, nosztalgikus, áhítatos, boldog, szelíd, elcsendesedő, töprengő, tétova, cinikus, tudatos, harcos - s egy-egy versen belül is gyakran átvált egyik síkról a másikra. Legjellemzőbbek talán versvégi, a keserű kijózanodás és leszámolás „de hát”-os váltásai, mint:
no de hát ne búsuljatok. I/260/11
dehát ez is csak hallomás. II/2/12
Dehát kinek is szólanék - II/52/12
S gyakori az ellenkező irányú váltás is: a kétségbeesés és a kétség percei után az adott valóság fegyelmezett vállalása, mint például a Hazám utolsó szonettjének kezdősorában: „S mégis, magyarnak számkivetve...”
(...)
(1966)