- József Attila -
Mi inkább keressünk benne szellemi gyakorlatot.
József Attila, az emelt fejű nyomor költője írta az édesanyjáról:
Mama
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
Sok olyan verset ismerünk, amely ilyenféle ötlet kedvéért íródott: a halott mosónő kékítője a kék ég, szürke haja a szürke felhő. S ez szép, de önmagában mégsem volna elég, hogy nagy verset adjon.
Szerencsére mindjárt ebben a csattanóban van egy-két vonás, ami fölfigyeltet bennünket: nem szellemes hasonlatról van itt szó, hanem sokkal többről. Az óriás és a szürke haj ilyen jelek. Az anya édessége helyett gigászi nagysága és ősz haja, - ami a régi hallgatag és tökéletes munkásra mutat. Nem szellemült át a képe, csak megfelelőbb távlatot kapott s most látszik, milyen nagy. Nem fiatalodott meg, nem könnyebbült meg a költő emlékezetében. Dolgozik most is, mint Móra Ferenc vidéki kenyérsütő édesanyja az égben. De a mosónő-anyát boldogtalan fia nem becézheti körül a mese simogató cifráival. És nem beszéltetheti olyan jóízűen, mert az ő édesanyja mindig dolgozott és hallgatott. Még a kisfiának sem felelt. És nem vitte játékból a padlásra. Az idejét s az erejét jól beosztotta a nehéz munkára. Másra nem jutott.
Ennek megfelelően a költő-fiú sem tárhatja ki előttünk a szívét. Neki sem szabad tovább mennie annál, hogy most már késő; most már nem nyafogna, ha édesanyja mégegyszer visszajöhetne. S csak gondol rá már egy hete.
Hogy ennek az egyszerű pár szónak olyan mély hatása van ránk, mint az adomázva haladó, megható elbeszélésnek is alig, az a dolgok természetéből folyik. A költő is hallgatag és bizalmatlan irántuk, mint az édesanyja, s ez megdöbbent és megindít.
Csakugyan egyszerű-e mindez? Aligha. A költő emlékei találó és ritka jelzőkkel mutatják, mennyire eleven benne az élet. A kosár nyikorgó, a ruha dagadt; de mikor a mosónő túl van a cipelés nehezén s elérte célját, akkor valami tündöklő szép történik: a célban megszépül a munka, teherből diadallá válik. A dagadt ruha most már fényesen, keringve száll a magasba. Talán azt is jelenti ez, hogy a mosónő munkájában volt elégtétel is; némasága nem a robotnak a következménye, hanem az eredmény nem egészen boldogtalan várásáé?
József Attila egész költészetének rúgója: kifejezni a nyomort, úgy, ahogy az ember följelenti a tudomására jutott bűnt vagy a fenyegető veszélyt. De zokszó nélkül, a költő emberfölötti magányából. Édesanyja lebeghet előtte mint példakép, mert dolgozott s odafönt is bizonyosan dolgozik. A gyáváké és a gyöngéké a sirámok.
Önállóságának föltétele az is, hogy ne lágyuljon el, ne szoruljon arra, hogy sajnálják. Az is, hogy úgy érezze: sokat tapasztalt, sok illúziótól szabadult: Én még őszinte ember voltam... (De hiszen mindvégig az maradt!) S az is, hogy ne csilingeltesse rímeit, mint a körhinta. A XX. század költői, akik pedig, mint ő, tökéletesen tudnak verselni, nem egyszer szándékosan szegényítik el rímeiket, hogy versük nyersebben s erőteljesebben hasson. Jules Romains nevet is adott az ilyen akarattal csökkentett rímeknek. Itt főképp ez a - döntő fontosságú - két sor kap külön hangsúlyt érdekes rímével:
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő...
Henye betétnek látszik a ment serényen félsor is, pedig ugyanebből az elgondolásból fakad: a parnasszista jambusok és rímek orgiái nem illenének a szürkehajú, munkába temetkezett, hallgatag szegényasszonyhoz...
A louvaini Mária-siralomban az örök édesanya siratta édes kis urát. A XX. század ifjan elhunyt költője édesanyját siratja hangtalan vágyakozással. A két vers között olyan távolság van, mint az isteni s az emberi dolgok között, s ezt a szakadékot tiszteletben kell tartani. De mind a kettőben anya és fiú áll egymás mellett: az egyik hallgat, a másik beszél, legalábbis magában. Isten Fia az emberi megnemértés áldozta; a mai költő úgy érzi, hogy a szegényasszony is az. Hasztalan nő a földi anya képe fia szemében mítoszi óriássá, akinek az égben is megtisztelő herkulesi munkát szánt Isten, mi, akik nem érünk föl a Golgota keresztjéig, de még talán a munkás szegényasszony teregető padlásáig sem, mi mégis úgy érezzük, hogy az ilyen versből kötelesség fakad. Az Üdvözítő világosan megmondta, hogy milyen kötelesség s ezt a szegény asszonyra, az ő dolgos szolgálóleányára is alkalmaznunk kell.
S ha ezt a kötelességünket jószívvel teljesítjük, akkor minden édesanyánk elé nyugodtabban járulhatunk; akkor mindegyik tele szívvel mosolyoghat ránk: a zászlainkon ékeskedő Istenanya, vérszerinti anyánk, a melegkeblű Múzsa és pikkelyes vértű édesanyánk: Hungária.
(1942)