- József Attila -

Szakirodalom

Németh László: Nincsen anyám, se apám. József Attila versei
Kosztolányi Dezső: Ezerkilencszázharminchárom
Garai János: Ha a költő jobbra tér...
Nagy Lajos: Budapest Nagykávéház
Bálint György: József Attila: Nagyon fáj
Fejtő Ferenc: József Attila költészete

Fejtő Ferenc: József Attila költészete

IV.

Döntsd a tőkét, ne siránkozz

A Döntsd a tőkét, ne siránkozz című elkobzott kötet jelzi József Attila „proletárköltői”, vagy ha úgy tetszik, „ortodox marxista” korszakát. A marxizmus eszmekörével már jóval korábban megismerkedett, a Nem én kiáltokban az „ucca és a föld fiának” nevezte magát, „emberibb világot” énekelt, a „szegényember” dicsőségét hirdette, s arra, hogy „elveszett az ezerév”, a csavargó akasztófahumorával vágta rá, „ha elveszett, elveszett...” de a harmincas évek elején belemerült a marxizmus elméletébe s gyakorlatába, a munkások költője akart lenni, fegyelmezni próbálta nyugtalan látomásait, s egyben egész művészetét a forradalmi eszme szolgálatába szerette volna állítani. Megható igyekezettel, naivnak ható s később maga megmosolyogta sikertelenséggel rontott az „eszme” nevében néhány igen szép költeményén. Ő, a született „szegény ember” költő lehetőleg minden versébe, ha másképp nem ment, erőszakkal begyömöszölt valami „proletárit”. „Itt kuksolok a szilvafák között, / kakukkolgat a hamvas szerelem, / kakukkolgat. A berekháti köd / pamutpapucsban lépked szívemen” - kezdi egy csodálatosan erőteljes táj- és szerelemi versét, amelyből egyetlen sor ütött ki példátlanul: „tőkés világ kamatja életem.” Mintha Van Gogh egy margarétás mezejének sarkába számológépet festett volna! A Medvetáncban már kijavította a strófát. Vessük össze a kettőt:

Tégla a boglyán, öklöm fejemen, -
egy margarétán búsulnék magam,
tőkés világ kamatja életem - már pára hátán illan életem
s - vén görbe bú! - munkám még lombtalan.
(Margaréta)

Vagy vegyük a Füstöt, e finom példázatot, ahol az „égi hűvösség” rajta akár a füstön áttetszik majd:

Elszállok, de vad vörös remegés
az életért, világot ringat és
áttetszik rajtad, égi hűvösség.

A Medvetáncban a „vad vörös”-ből - ami mennyire kirí a hűvös, ezüstös hangulatból! - igen jellemzően „lágy remegés” lett... És ott a Nyár, tömör táj- és évszaktörténetével, áramló könnyűségű, réti tavaszától „vörös, de karcsú nyáron át” az őszi buggyanásokig:

Ily gyorsan betelik nyaram!
Ördögszekéren hord a szél -
Csattan a menny és megvillan,

félek leírni a régi utolsó sort:

elvtársaim: a kaszaél!

Mennyivel illőbb az új:

kék, tünde fénnyel fönn a tél...

Ezek a versek jellemzőek ideológiai túlbuzgalmára, amely kevés időre még oly erős ízlését is el tudja homályosítani. Későbbi javításai nagyrészt helyeselhetők; csak a Haszon balladájának új refrénje: „Itt állsz és ott ül a haszon” kevésbé erőteljes talán a szókimondó réginél: „a tőkéseké a haszon”.

A költő költészetén kívüli kívánalmaknak akart eleget tenni. Az érzelem kifejezéséért, az önmaga kiteljesítéséért való szépséget - amelyre hajlama vonta -, az „integrális” költészetet polgári művészetként utasította el a „proletárköltészet” doktrínája, s a költő, ki e tanba öltözött, magának és új közösségének, amelyet szolgált, szinte minden versében demonstrálni akarta hithűségét. A Bánat kalevalás-balladás, megejtő szakaszaiban rögzíti meg e tudatos fegyelmű átváltozás törvényét:

Szarvas voltam hajdanán,
Farkas leszek, azt bánom.

Az érzelmi ambivalencia, az árnyalatokba zsúfolt szépségek helyébe egyértelmű, famardosó indulatokat akart váltani. Milyen szerencse, hogy ez nem sikerült egészen! De sikerült néhány „osztályharcos” verset írnia, amelyben az ideológia nem ráerőszakolt vörös posztó, hanem a lélekállapot természetes és hiteles kifejezése. Ilyen a Favágó, ez az osztályharcban gyönyörűségét lelő, férfias erőtől duzzadó, kemény hangú, allegóriás költemény; az Esik, amelyben a „magántulajdon” szó éppúgy helyén van, mint a „püspök dombja” vagy „egy jámbor meszelő”, s ahol az „országos eső” hullásába sűríti egy ország szegényeinek panaszát; s amilyen rossz versek a vezércikkszerűen nekivadult Tömeg és Szocialisták, oly példaszerűen jó a Regős ének és a Farsangi lakodalom, amelyekben népi káromkodó s szitokkedvét újdonsült fő haragosai ellen tölti ki, vagy az Egy költőre, ez a tán nem egészen igazságos, de akkor is édes szemtelenséggel igazságtalan gúnyköltemény egy igen előkelő költőnkre... S a Végül, egyike önéletrajzverseinek, nagyszerűen fejezi ki a harmincas évek türelmetlen, messiási hangulatát:

Rongy ceruzámat inkább leteszem
s köszörülöm a kasza élit,
mert földünkön az idő érik,
zajtalanul és félelmesen.

V.

Külvárosi éj, Medvetánc

Már hosszú évek óta pesti lakos, kávéházjáró ember, kirándulni csak akkor jár, ha muszáj; s még mindig, ha képet keres, csak falusi-mezei képre talál magában. A Külvárosi éj jelzi a fordulatot. Fölfedezi a város tájait, tárgyait, s nagy szakértelemmel dolgozza bele költészetébe. Kísérteties realizmussal, minden hatásvadászástól ment, nyomasztó döbbenettel mutatja fel a komor föltámadás titkát őrző üzemeket, az éji tömör csöndet és sötétet, a hűvös fényű, bogárhátú dinamókat. Ez a vers már nagy kompozíció; látszólag rapszodikus, strófaszerkezete szeszélyes, de nagyszerű érzékkel s benső törvények szerint rendezett, s ahol elhallgat, félelmetes a csönd. Busoni írja, ha jól emlékszem, hogy a zenében a szünetek csöndjét szolgálják a hangok. Itt is: vonatfütty, babonás éjjeliőr, röpcédulás elvtárs, csattogó vizek, s a szél, a kóbor kutya, az uralkodó „ó” betű komorsága, a szegények nehéz éjszakája, az elnyúló leírás nagy és sokatmondó szünetekkel feszíti a türelmet s idegzetet, míg a költő áriája nem harsan a nyomott táj fölé:

Szegények éje! Légy szenem,
füstölögj itt a szívemen,
olvaszd ki bennem a vasat,
álló üllőt, mely nem hasad,
kalapácsot, mely cikkan pengve,
- sikló pengét a győzelemre,
óh éj!

Az összeesküvő fohásza ez! Milyen olajos, nyugtalan, másfajta romantika! A kiáltás (talán csak hallucináltunk?) suttogássá válik:

Az éj komoly, az éj nehéz,
Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés.
Ne csipje testünket féreg.

Hatalmas vers... Újfajta látás. A kis füzetben a Holt vidék, a Mondd, mit érlel vagy a brummogó, bartókos Medvetánc, a bájosan incselkedő Kanász az előbbi korszakok népi formanyelvét folytatja még; a Külvárosi éj hangja, tartása, szerkezete, nyelve más. Az szólal meg benne, ami a Munkásokban, ez egyébként igen szép költeményben, hangosabban, durvábban és felszínesebben kiált. Egy felelősségteljesebb, kissé tán - minden önbiztató fohászkodása ellenére - összhangulatában reménytelenebb hang. Komoly hang, férfiasodó: „Légy fegyelmezett!” - szól magához a Téli éjszakában, amely a Külvárosi éj pandanja. „Légy fegyelmezett” - kívülről reccsenő parancs vagy már belülről szóló intés? A jókedv megritkul, a forradalmi hév megcsappan, József Attila hozzábarátkozik az éjszakához, a dallam a szöveghez kezd idomulni:

Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.
(Téli éjszaka)

Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz
óh lélek! Ez a hazám.
(Elégia)

A Medvetánc külön újsága e néhány új, nagy vers volt, a Külvárosi éjnek társai és folytatásai hangban - csak annak összeesküvő-romantikája nélkül. E nagy lendületű s szerkesztésű versek mélyén fáradtság bújt meg, s rezignáció, „alig oldódó szomorúság”... De az éjszaka és szomorúság e versei nemcsak egymással fognak össze, hanem az Ódával, az Eszmélettel, a Város pereménnel, költészetének e központi csúcsaival is. Az Óda csendje mi más, mint a Téli éjszakáé vagy Külvárosi éjé! Mi más, bár rokon is vele! Az első strófában még „a fej lehajlik és lecsüng a kéz”, még készül a csüggedés, s emlékszerűen lebben a jelenvalóság, de aztán még frissen-komolyan, szemérmesen, erősen, naivul-férfiul kitör a roppant, robbanó vallomás, egyre lüktetőbben és hevesebben, a szökőkút szökkenésének kettős, szökő és hulló, fellobbanó és visszahajló ritmusával, hasonlattal hasonlítva, majd rácsapó ellentéttel:

A pillanatok zörögve elvonulnak
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.

Japános finomságok s modern természettudomány, szerelmi őrület és csöndes könyörgés, a halál sejtelme s a vágy fájó édessége ömlik, kavarog itt; csak a Varázshegy Hans Castorpjának anatómiatanulmányában tudok analógiát erre a vonagló, izzó tárgyilagosságra. A leghatalmasabb magyar szerelmi költemény.

A Város peremén a Nagyon fájban jelent meg, de ugyancsak e korszakban készült; itt már a tisztultan szocialista költő szól, az „adott világ varázsainak mérnöke”, aki a termelési erők és ösztönök elemeiből új összhangot készül építeni. S a páratlan Eszmélet, amelynek tizenkét mozaikjában gyermekemlékek, idilli hangulatok, végzetes, sejtelmes képek keverednek bergsoni filozófiás példázatokkal! Nem tudok választani, melyiket idézzem, szeressem inkább: az elsőt, amelyben „Földtől eloldja az eget / a hajnal s tiszta, lágy szavára / a bogarak, a gyerekek / kipörögnek a napvilágra...”, vagy a harmadiknak elegáns, megrendítő panaszát:

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.

Nem is panasz ez, csak méltóságteljes, sztoikus helyzetkép. A bergsoni „csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra” finom fogalmiságát szeressem-e, a „vagónokon-konokon” rím komoly szépségét az ötödikben, a hetediknek determinációtagadását, a nyolcadik rabérzését, a kilencedik békevágyát, a tizedik dacos, ateista humanizmusát, a következő mediális humorát? Az utolsót idézem végül is, emlékezésül a zuglói estékre a Mexikói úti sínpár s vonatfüttyök közelében, s buddhai varázslatáért... Ismerik a legendát Buddháról bizonyosan; hogy mikor egy folyóhoz ért, a folyónak száz hídja volt, s mind a száz kérni kezdte Buddhát: rajta menjen át. Buddha egyiket sem akarván megsérteni, száz Buddhává vált, és átment mind a száz hídon...

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyökölök és hallgatok.

S két vers a Medvetáncban már az utolsó korszakra utal. A dermesztő, észbontó Iszonyat s a Mama, a legszebb anyavers talán irodalmunkban, amelyben a proletáranya a monumentális utolsó strófában mennyei hatalmassággá emelkedve old kékítőt az éj vizében...

VI.

Nagyon fáj - Utolsó versek

A Nagyon fáj verseire - s a következőkre - igen jellemző, hogy a leggyakoribb hasonlata: „Mint gyermek, aki...” A kuplészerű, vérfagyasztóan cinikus ritmusú első versben elmondja, hogy kávézni hívja ismerőseit, s meggyónja: ölt. Megölte az apját. Van valami e vers hangjában, ami távolról a Nincsen apámra emlékeztet. Ami ott húszesztendős fenyegetés volt: „ha kell, embert is ölök”, az itt a harmincegy évesnek nyomasztó bűntudata. A Nagyon fáj egy megnyomott és veszendő ember sikolya, kapálózása, terápiája, mérge, dühöngése, csitulása, felsírása, önelemzése, betegségértelmezése. A pszichoanalízis fordította figyelmét a gyermekségére, hogy ott, az árvaságban, s még előbb keresse szövevényes bajának okát. Az Iszonyat méltó párját teremti meg a „világrecsegés” ijedt irtózatában. Hűvös, örökkévaló dolgok közt „őgyeleg”... Ez József Attila maga: a chaplinesen őgyelgő, eltévedt árva gyerek. A verse most puritánosul, a játéknak vége van, a dallam már csak a szöveget szolgálja. A hasonlat, a jelző, a kép kevés, de ami van, feledhetetlen. „A harag tüzet kér s ellép” - írja a férfibarátság gyönyörű versében, a Haragban. „A bánat / jön aztán, kémlel és velünk marad.” A szókép merész, majdnem lehetetlen, s mégis azonnal meggyőző. „És elkezdett az eső cseperészni / de mintha mindegy volna, el is állt” - vagy fordítva, máshol: „Nyafog a táj, de néha némaság / jut az eszébe s új derűt lel abban.” A Dunánál, a Levegőt a politikai költészetnek egy új, Csokonai komoly hangjával s Arany Széchenyi-ódájával rokon, elmélkedő és elmés, higgadt, felelős, felnőttes stílusát alapítja meg. Észre is alig vettük, amikor a Kirakják a fátban egyik legszebb szocialista költeményét ajándékozza oda. Érett és kellemes, katartikus komolyság, előkelő tárgyilagosság jellemzi ezt a hangot. Utolsó nagy erőfeszítésében, a felnőtt, a „nemes és konok” férfi szerepében szeretem leginkább József Attilát; amily megejtő volt gyermeki dudázása, oly erőteljes és méltóságos most mélyhegedűjátéka. A vászonruhát félretette, s komoly szövetbe öltözött. A hűvösség, az őszi árnyékok hűvössége lett az eleme; csillagjai, amik egyszer meleg fénnyel ültek homlokára, elhidegültek. A „pokol”, amelyet fejére hívott, tömény tűzzel égette már belülről, a tárgyak elüresedtek körülötte.

Dolgaim is úgy hallgatják személyem,
mint bolond tanárt az üres padok.
(... Aki szeretni gyáva vagy)

Még élt, s már halálhozó fű sarjadt belőle. A híreket, amelyeket verseiben magáról kapott, remegő izgalommal adta tovább. A Nagyon fájt a telefonba olvasta fel, amikor egy éjszakai virrasztás után elkészült vele. Erre az animális ösztöniségű, meztelen, szemérmetlen, sikoltó panaszra és kozmikus uszításra azt mondtam akkor, élveteg döbbenéssel: Nagyon, nagyon szép. S ő azt felelte a telefonba, boldogan-boldogtalanul: „Nagyon, nagyon fáj.” De nem tréfásan vagy patetikusan: inkább letargikusan. A halál árnyékozta be, s ő feszülten figyelte a híreket, miket mélyéből önszava hozott.

Eltöm a föld és elmorzsol a tenger:
azt mondják, hogy meghalok.
De annyi mindenfélét hall az ember,
hogy erre csak hallgatok.
(Azt mondják)

A föld és a haragos tenger szólították, s még egyszer megpróbált „könnyű, fehér ruhában” indulni az istenek ellen. „Világosodik lassacskán az elmém” - merte hinni, mikor egészen beborult már fölötte, mert még egy utolsó szerelmet, s a halálos szorongása, riadtsága s roppant vágyódása a Rejtelmek rejtelmes s legmélyebb zengésű strófáiban folyamodott a szél és a vizek arcpirító nyelvén, a szerelmi kérés ősi dallamával egy nő kegyéért. Az ólálkodó semmi ellen pörölt, a tudásnak tett halhatatlan panaszt, az ősi rettenet ült rajta, amely Adyt is megdadogtatta, lemeztelenítette. Megpróbált játszani is még, de a „k” betűk kemény és kerge koppanásától a halál nyugalmas „l” betűjéhez kívánkozott:

Piros vérben áll a tarló
S ameddig a lanka nyúl,
kéken alvad. Sír az apró
gyenge gyep és lekonyúl.
Lágyan ülnek ki a boldog
halmokon a hullafoltok.
Alkonyúl.
(„Költőnk és kora”)

Illik kortársnak ítéletet mondani kortárs műve fölött? Egyszer a Medvetánc megjelenése után tréfálkozott velem, hogy tanáros-pedánsan osztályozom a költőket. Igen, mondtam, öt jegyem van: rossz költő, jobb költő, jó költő, kitűnő és nagy költő. - Engem minek tartasz? - kérdezte hamiskásan, elismerésre szomjasan. - Már több vagy mint kitűnő, de még nem vagy nagy - feleltem félig tréfálkozva, félig meggyőződéssel. - Ohó - csapott rám -, nem úgy van ám. Én már most, még ha itt e helyben meghalok is, nagy költő vagyok. (Ne higgyék, hogy hencegve, öntelten mondta ezt; tárgyilagosan, ahogy verseit írta és előadta. Gyakran kiabált, sohasem szavalt; utálta a fejhangot és a színészies, hangfestő versmondást. A verseit nem is szabad szavalni, csak csendesen, mint aki vall, „felolvasni”, recitálni.) Vitába szálltam akkor vele, a műítész pedantériájával: hogy vannak még hiányok, feladatok művében, hogy - mint meg is írtam: - „szerelmi költéseztében van valami befejezetlenség... az Ódában új hangot pendít meg, férfihangot, de csak egyetlenegyszer, holott többször szeretnénk hallani mély búgását...” S hogy a végső kérdésekhez, a lét értelméhez, a halál rettenetéhez még nem is nyúlt. Ragaszkodtam sémámhoz a „nagy” költészetről; tudálékosan közöltem vele a nagyság pályázati feltételeit. Remegve és tehetetlenül láttam aztán, amint e „feltételeket” hamar s önvesztére, természetének, sorsának irgalmatlan törvénye szerint teljesíteni kezdte. Irtózatos árat fizetett a nagyságért! De semmivel se maradt adós. Alig vigasztal most más, mint hogy megmondhattam neki ezt, hogy hódoltam neki. Ki látta meg őt? Néhány barát, a munkás, aki azt írta részvétlevelében, hogy úgy szerette verseit, „mint a gyerek az anyja tejét”, a villamoskalauzok, üzemi dolgozók, vidéki orvosok, sofőrök, utódállami diákok, névtelenek, akik elárasztották a Szép Szó szerkesztőségét részvétleveleikkel. Többen látták meg s zárták szívükbe, mint ő hitte, és hittük. S a babonát, hogy kortárs nem, csupán az idő ítélhet ügyében, elvetjük, József Attila igaza nem kétséges. Az egyetlen volt Adyék generációja után, akinek megadatott a tökéletesség képessége, s akinek nem néhány verse, hanem egész műve megérdemli az örökkévalóságot.

(1938)

Bak Róbert: József Attila betegsége
Halász Gábor: József Attila Összes versei megjelenése alkalmából
Arthur Koestler: Egy halott Budapesten
Hankiss János: Mégegyszer az édesanya
Ignotus Pál: Csipkerózsa
Hankiss Elemér: József Attila komplex képei
Németh G. Béla: Az önmegszólító verstípusról
Hankiss Elemér: Hogyan fér bele egy táj egy háromsoros versbe?
Vágó Márta: József Attila
Németh G. Béla: A kimondás törvénye (A kései József Attila világképe és poétikája)
Tverdota György: Mi a tétje az időrendnek József Attila gondolkodástörténetében?
Szabolcsi Miklós: Nyár
Lengyel András: „... Saját szemem láttára átalakulok”. József Attila 1935 augusztusi fordulatáról

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv