Petőfi életének utolsó másfél évét mintha csak egy végzetdráma szerzője írta volna: 1848. március 15-től, a győzelem és a dicsőség tetőpontjától 1849. július 31-ig, a végső segesvári katasztrófáig egyetlen hatalmas ívű zuhanásnak tűnik fel pályája.
Hamar rá kellett ébrednie, hogy az ő időszámítása más tempót követ, mint az országé. Öt nappal a pesti forradalom után már ezt jegyezte be naplójába: Az egyetértés, mely eddig kivétel nélkül uralkodott a fővárosban, bomlani kezd. A márciusi ifjak számukhoz képest jelentékeny hatást fejtettek ki, de csak közvetve befolyásolták a politikát ténylegesen alakító liberális nemességet. Március 15-én egy pillanatra maguk mögött érezhették a közvéleményt, nézeteik radikalizmusa azonban hamarosan elszigetelte őket. Petőfi népszerűsége rohamosan csökkent, s júniusban mint képviselőjelölt csúfos vereséget szenvedett.
Az a kérlelhetetlen őszinteség, amelyre Petőfi törekedett, aligha növelte megválasztásának esélyeit. A kis-kunokhoz intézett nyilatkozata vádbeszéd inkább, mint választási felhívás: Hanem azt korán se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkü, kutyaalázatosságu ország volt és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz.
Úgy látta, a kormány erélytelensége az elért vívmányok elvesztését fogja eredményezni, s a nemzethalál veszedelmétől csak egy újabb forradalom mentheti meg az országot. Éberen figyelte a nemzetgyűlés munkáját, és szigorú bírálatot gyakorolt az általa helytelenített lépések fölött. A szeptemberi események, Jellačič támadása és az, hogy a kormány az egyezkedés lehetőségeit kereste Béccsel, Petőfit látszottak igazolni. Szeptember 16-án megfogalmazta az Egyenlőségi Társulat mozgósító kiáltványát, majd kezdetét vette katonai szolgálata. Feljebbvalói nincsenek elragadtatva tőle: önfejű, makacs, a vezetéssel nyíltan elégedetlen. Júlia gyereket vár, december 15-én meg is születik fiúk, Zoltán. Petőfi kénytelen szabadságot kérni. Távolmaradását a harctértől ellenségei gyávasággal magyarázzák. Végül áthelyezteti magát Bem erdélyi hadseregéhez.
A forradalmár költő Bemben megtalálta a maga forradalmi hadvezérét. Az eszmények közösségén túl, bensőséges kapcsolat jött létre közöttük, csaknem apai-fiúi szeretet. Bem azonnal segédtisztjévé nevezi ki, később őrnaggyá lépteti elő; a feletteseivel való ütközések, fegyelmi vétségek kínos következményeitől is megvédi.
1849 tavaszán gondjai ismét megszaporodnak: előbb szüleit temeti el, majd családja nyomorúságos helyzetén próbál segíteni. Szabadságot kér, s a vele szemben elfogult katonai vezetőkkel összekülönbözve a rangjáról is lemond. Az orosz beavatkozás hírére csatlakozik ismét Bem hadseregéhez. A legmegfelelőbb pillanatban ahhoz, hogy július 31-én életét áldozza a Segesvár melletti fehéregyházi csatában.