1823. január 1-jén született Kiskőrösön. Apja, Petrovics István, mészárosmester, aki magyarul jól beszélt és írt. Anyja, Hrúz Mária szlovák anyanyelvű volt; mielőtt férjhez ment, cselédlány és mosónő. Alig két évvel később a család Kiskunfélegyházára költözött, s maga Petőfi később ezt a várost jelölte meg születésének helyeként.
Petrovics István javuló anyagi helyzetének arányában gyakran változtatta fia iskoláit, igyekezett minél színvonalasabb helyre járatni. Az 1838-as dunai árvíz és egyik rokonuk anyagi csődje, akiért Petrovics kezességet vállalt, anyagi romlásba döntötte a családot. A tizenöt éves ifjú kénytelen volt otthagyni a selmeci líceumot, s megismerkedett a nélkülözéssel és a nyomorral. Színházi „mindenes” Pesten, házitanító Ostffyasszonyfán, majd katonának csap fel Sopronban.
Leszerelése után nyugtalan vándorút következett, majd 1841 októberében fölvették a pápai kollégiumba rendes tanulónak. Tevékenyen részt vett az önképzőkör munkájában, itt ismerkedett meg Jókai Mórral (de barátságuk csak később, Kecskeméten mélyült el). Az 1842-es év hozta meg első jelentősebb irodalmi sikerét: május 22-én a kor legjelesebb szépirodalmi és tudományos folyóiratában, az Athenaeumban megjelent A borozó című költeménye – még Petrovics Sándor néven. A november 3-án ugyanott publikált Hazámban az első olyan verse, melyet Petőfi néven írt alá.
De Petőfi inkább a színészetre érzett elhivatottságot, s 1842 novemberében vándorszínész-társulathoz szegődött. Így került Debrecenbe is, ahol a Sopronból megismert barát, Pákh Albert próbált segíteni a legnagyobb nyomorban szenvedő, beteg Petőfin. Egy füzetbe írta költeményeit, mintegy hetvenet–nyolcvanat, és 1844 februárjában gyalog vágott neki a pesti útnak, hogy műveinek kiadót találjon.
2. Petőfi iskolai pályafutását Kiskőrösön kezdte el, majd Félegyházán, Kecskeméten, Szabadszálláson és Sárszentlőrincen folytatta. 1833–34-ben előbb a pesti evangélikus, majd a pesti piarista gimnázium növendéke. Innen Aszódra került, s három éven át (a leghosszabb ideig) az ottani evangélikus gimnáziumba járt.
3. A csaknem másfél éves szolgálat életének talán leggyötrelmesebb időszaka: szenvedéseit csak tetézte, hogy társai és felettesei nem nézték jó szemmel az irodalom iránti érdeklődését; sőt ekkor már maga is írogatott. A gyönge testalkatú közlegény megbetegedett, egy jóindulatú katonaorvos szolgálatképtelennek minősítette, és 1841 februárjában elbocsátották a hadseregből.
4. A névhasználatban egy ideig még ingadozott; népdalait a népiesen hangzó Pönögei Kis Pál néven jelentette meg. A Petőfi név írása is sokáig bizonytalan: a sajtóban az y-os változat gyakoribb, ő maga pontos i-vel írja.
5. Kecskeméten látta viszont Jókait, aki igen nagyra tartotta Petőfi előadó művészetét (amit, ahogy később visszaemlékezett rá, a kortársak éppen újszerűsége, pátosznélkülisége miatt értékeltek kevesebbre). Újabb hányattatások következtek. Pozsonyban az országgyűlési iratok másolásából tartotta fenn magát. 1843 júliusában jutott el ismét Pestre, ekkor került közelebbi ismeretségbe a radikális szellemű fiatal értelmiséggel. Naponta megfordult híres találkozási helyükön, a Pillwax kávéházban.
6. Életének e keserves időszakát később versben is (Egy telem Debrecenben, 1844), prózában is (Úti levelek III., 1847) megörökítette. A város szélén, „az akasztófa közelében” lakott, sivár szobáját már fűteni se tudta: „S az volt derék, / Ha verselék, / Ujjam megdermedt a hidegben, / És ekkor mire vetemedtem? / Hát mit tehettem egyebet? / Égő pipám / Szorítgatám, / Míg a fagy végre engedett.”