1686. szeptember 2-án - száznegyvenöt éves török uralom után - az ország fõvárosa, Buda fölszabadult.
A trencséni jezsuita rendház naplójába szeptember 8-án feljegyezték: Buda várának töröktõl való visszafoglalása alkalmából az ifjúság ünnepélyes hálaadáson, Tedeumon vett részt. Ezentúl már új témákat dolgozhattak fel a diákok a gimnáziumi retorika órákon, versgyakorlatokon, új darabot mutattak be az iskolai színpadon: "Buda expugnata" - "A visszavívott Buda vára".
Ez a jelentõs történelmi esemény szimbólum is egyben. A magyar pedagógia és az iskoláztatás történetében is korszakváltást jelez. Új korszakot jelentett az ország területi gyarapodása, s ezzel együtt az iskolarendszer fejlõdése, területi gyarapodása.
A kultúra terén is jelentõs változások mentek végbe. A XVII. század végétõl kezdve ez a fõnemesi réteg lett az a közvetítõ közeg, amelyen keresztül az új teológiai-filozófiai eszmeáramlatok eljutottak hazánkba is. A fõnemesség köreiben nemcsak a fejlettebb országokban kibontakozó mûvészeti irányzatok találtak visszhangra, hanem itt terjedtek elsõsorban a vallásos kegyesség személyesebb formáit hirdetõ áramlatok.
Ilyen volt az egyház szervezetének merevségén oldani kívánó katolikus janzenizmus (Cornelius Jansen holland teológus nevébõl), melynek egyik hazai képviselõje II. Rákóczi Ferenc volt. A felvilágosodás eszméi is a fõnemesség képviselõi között találtak elõször követõkre nálunk.
S végül a fõúri magánnevelés volt az, amely követte a nyugat-európai példát. Ennek nyomán a korábbi latinos-humanisztikus-retorikus (más szóval: "barokkos") képzés új elemekkel gazdagodott. Ilyen új mozzanat volt az élõ idegen nyelv elsajátításának, az anyanyelv (az "úri" magyar nyelv) tanulmányozásának az igénye, a történelmi-földrajzi ismeretek és a közéleti-társasági életben hasznos ismeretek integrálása a képzés repertoárjába. [304]
A fõnemesség soraiba tartozott az Orczy Lôrinc báró is, aki 1760-ban írt, Álom a tudományok jobb rendben való intézésérõl címû versében a formális latin oktatásról írja a következõket:
"Érdemes-e vajjon, hogy kilenc esztendõt
Gyermek deák nyelvért veszejtse az idõt
Ki jövén ne tudjon, hanem csak veszendõt."
A hasznosság elvének térhódítása figyelhetõ meg II. Rákóczi Ferenc felfogásában is, aki a szabadságharc alatt jelentõsen támogatta az oktatási intézményeket.
A Rákóczi által elképzelt "udvari nemes ember" ("honnête homme", 'emberséges ember') jellemvonásai közt elsõ a keresztény kegyesség, bensõséges vallásosság a janzenizmus értelmezése szerint. De ez a nemes ugyanakkor fel van vértezve a latin nyelv alapos ismeretével, retorikával, poétikával, filozófiával, behatóan ismeri saját anyanyelvét, tudja a történelmet, a természetrajzot, a geometriát, sõt a közgazdaságtan és a politika elemeit is.
Ha a társadalom egészét tekintjük, a következõképp állíthatók sorba - hasznosság szerint - az ismeretek, tudományok: "A vallás után a mezõgazdaságnak kell virágzania egy államban - írja Végrendeletében Rákóczi -, majd a kereskedelemnek, amely nem alakulhat ki a mesterségek és a kézmûvesség nélkül. Ezek a nép elfoglaltságai, a nemességnek a hadvezetés mûvészetével és a tudományokkal kellene foglalkoznia, és a fejedelemnek udvarával együtt abban kell kitûnnie, hogy példát adjon." [305]
A mûvelt nemeseknek még jó könyvek olvasását, akadémiai elõadások látogatását és a tudományos vitákon való részvételt ajánlja - a tánc és a kártyajáték helyett.
A köznemesi rétegek többsége számára továbbra is a hagyományos kollégium típusú iskola által nyújtott képzés volt az elérhetõ a maga latinos-retorikus alapozású ismeretanyagával, amely a - nemesi vármegyék hivatali apparátusában való mûködéshez szükséges - közjogi-alkotmányjogi ismeretekkel bõvült. Emellett már a század negyvenes éveitõl kezdve kialakult egyfajta szerényebb tartalmú, nemesi indíttatású korszerûsítési törekvés a katolikusok és protestánsok iskoláiban egyaránt.
A köznemesség soraiból a kilencvenes évekre lassanként kiemelkedett egy mûveltebb réteg. Ez kezdte befogadni az európai felvilágosodás eszméit, ugyanakkor támogatta a nemzeti nyelv és irodalom ügyét.
Arról sem feledkezhetünk meg, hogy e viszonylag szûk köznemesi réteg alatt törpebirtokos kisnemesek tömegei éltek a középkorból átörökített hagyományos mentalitást képviselve. Azt a - fõleg szóbeli hagyományokon alapuló felfogásmódot -, amely idegenkedve fogadott minden változást sürgetõ korszerû eszmét, így a felvilágosodás eszmeiségét is. Mindezekkel szemben állhatatosan ragaszkodott érinthetetlen õsi magyarságához.
Többek között erre az õsnemesi nemzettudatra is támaszkodott Mária Terézia, amikor uralkodása kezdetén kompromisszumot kötött a magyar nemességgel. Szabadabb légkört teremtett, grófi és bárói címeket osztott, s a köznemesség számára Bécsben magyar nemesi testõrséget szervezett.
Mindez elõsegítette a nemesi magyarságtudat fokozatos megerõsödését a század negyvenes éveitõl kezdve.
Ennek hatására kezdtek megjelenni a magyar témájú képek, szobrok: a díszmagyarba öltözött Szent Istvánok, Szent Imrék, Szent Lászlók. Megszaporodtak a magyar nyelvû, iskolai segédkönyvként is használható tudományos ismeretterjesztõ mûvek.
Köztudomású, hogy a polgárság magyar földön ebben az idõszakban meglehetõsen gyengének, fejletlennek bizonyult. Az egyházi értelmiségi (papi, tanári, tanítói) pálya még ebben a században is igen nagy vonzerõt jelentett a szerényebb városi, mezõvárosi polgárok és a parasztság tehetséges gyermekei számára. Ezek a fiatal fiúk így - a különbözõ felekezetek közép- és felsõfokú iskoláit elvégezve - megbecsült egyházi értelmiségi állások birtokosaivá válhattak.
A városi polgárok tömegei ezzel szemben nem részesültek magasabb képzésben - nem is igényelték ezt.
Számukra elegendõnek bizonyultak azok az anyanyelvû alapismeretek, amelyeket a városi kisiskolák, illetve a kollégiumtípusú iskolák kezdõ osztályai nyújtottak. Az anyanyelvû képzést több helyen a kisiskola elnevezése is tükrözte, utalva egyúttal a polgárság etnikai összetételére: "magyar iskola ", "német iskola", "szláv iskola".
A falusi parasztság túlnyomó többsége számára még ebben a században is a szájhagyomány útján terjedõ szóbeli kultúra közegében élt. A kultúrának ez a népi szintje zárt, befelé forduló hagyományrendszeren alapult. A mindennapi életet szabályozó szigorú normák olyan rendszerén, amelyek a paraszti lét szûkös feltételei között éppen megfellebbezhetetlen, áthághatatlan mivoltukkal szolgálták a túlélést, a talpon maradást. Ezzel függ össze a folklór alkotásainak "személytelensége". A zárt közösségek ízlése hagyománytisztelõ, a népi alkotásokat is a stiláris mozdulatlanság, stabilitás jellemezte ebben a korban.
Mindazonáltal tovább folytatódott az a XVI. század közepén kezdõdött folyamat, melynek lényege az volt, hogy lehetõség szerint minél több falusi gyermek részesüljön rendszeres nevelésben-oktatásban. Az uralkodó osztály ezzel egy olyan sajátos "közvetítõ" elitet akart a falusi parasztság soraiból kiemelni, amely segít számára saját eszméit meggyökereztetni az alsóbb rétegekben. (Alacsony származású papok, tanítók, ispánok, uradalmi tisztségviselõk tartoztak ebbe a közvetítõ rétegbe.) Azokat a gondolatokat, amelyek a fennálló társadalom tökéletességére, következésképp változtathatatlanságára vonatkoztak.
A falusi népiskolák funkciója ezért mindenekelõtt az uralkodó osztályokkal kapcsolatos lojalitásra nevelés, a vallási, erkölcsi, "állapotbeli" kötelességek elsajátíttatása volt. [306]
A török hódoltság utáni magyar iskolaügy két alapvetõ jellemzõje a széttagoltság és a megosztottság volt. Külön politikai egységként létezett egymás mellett a királyi Magyarország és Erdély. Egymástól elkülönülten, önálló szervezeti keretek között fejlõdtek a katolikusok és a protestánsok iskolái. Ennek ellenére a kor kihívásaira többé-kevésbé hasonló tartalmi-tananyagbeli bõvülés, átalakulás ment végbe mindkét oldalon.
Jól megfigyelhetõ ez a tartalmi gazdagodás a falusi, mezõvárosi népiskolák tananyagában. A "lehetõleg minél több gyermek iskoláztatásá"-nak elve együtt járt azzal, hogy ezek az intézmények ebben a korszakban már nem kizárólag a falusi papság utánpótlását szolgálták, mint a középkorban. A vallásos nevelésen, az "állapotbeli" ismeretek tanításán túl a latin nyelv ismerete csak azok számára volt szükséges, akik valamilyen kollégium típusú iskolában folytathatták tovább a tanulást. A többiek számára a népiskola egyre inkább egyfajta lezárt mûveltséget nyújtott.
Olyan mûveltséget, amelyben a katekizmusoktatáson túl bizonyos anyanyelvi betûismeret, gyakorlati számtan ("paraszt-aritmetika"), mezõgazdasági ismeretek és a korabeli természettudományok bizonyos elemei kaptak helyet.
A funkcionális olvasás-írás készsége sokáig nem volt szükséges a parasztság egésze számára - hiszen nem is állt rendelkezésre megfelelõ mennyiségû és elérhetõ árú könyv. Majd csak a XVIII. század végén indul meg és a XIX. század második felére tetõzõdik az a folyamat, amely a falusi parasztság életmódjának megváltozásával, a mezõgazdasági árutermelés kiszélesedésével együtt valóban élõ szükségletté, motiváló igénnyé tette az olvasás-írás teljesítményképes tudását.
A XVIII. század vége felé a parasztság felsõbb rétegeiben már kezdett elterjedni az írásbeli kultúra. Az 1770-es évekre ezeknek a kiemelt rétegeknek mintegy 17-20 százaléka volt írástudó. [307] Ez az arány azonban elenyészõ, ha a parasztság egészének tömegeihez viszonyítjuk.
Más volt a helyzet a szabad királyi városokban. Itt már a XVI. század második felétõl kezdve megtaláljuk a középkori városi-plébániai iskolák utódjaként létrejött katolikus kisiskolákat, melyeket hamarosan követtek a protestánsok hasonló intézményei.
A városi kisiskolák tananyagának fundamentális része volt - a katekizmusoktatás mellett - az anyanyelvû olvasás-írás tanítása, amely a "továbbtanulni" szándékozók esetében a latin nyelv elemeinek ismertetésével társult. De a városi polgárság igényeinek megfelelõen itt is kiegészült ez a tananyag fogalmazástannal, számtannal, egészségtannal, természettudományos ismeretekkel stb. Mindebbõl látható, hogy a közvetlen gyakorlati hasznosság elve volt az a fõ tényezõ, ami a falusi és városi kisiskolák tananyagának kialakítását befolyásolta.
A korszak legjellemzõbb iskolatípusa továbbra is a kollégium típusú iskola. Az intézmény szervezeti felépítésében már különbség mutatkozott a különbözõ felekezetek között.
Katolikus részrõl a jezsuiták iskoláinak életét az 1599-ben kiadott Ratio Studiorum, majd az osztrák-magyar rendtartományra érvényes, 1735-ben életbe lépõ Instructio privata szabályozta.
Mindkét dokumentum egyben tantervnek is tekinthetõ, s alapvetõ céljuk az egyes iskolák mûködésének lehetõ legteljesebb összehangolása volt. Nemcsak a tananyag terén akartak teljes egyöntetûséget elérni, hanem az anyagrészek feldolgozására fordított idõ és az alkalmazott módszerek tekintetében is.
Míg a protestáns kollégiumok egy intézményként helyet adtak a kezdõk osztályainak, a latin tanulmányok klasszisainak és az akadémiai tagozatnak, addig a jezsuiták (és általában a katolikusok) az iskolafokok elkülönítésére törekedtek. A kezdõk évfolyamait és a grammatikai, poétikai, retorikai osztályokat magukba foglaló hatosztályos gimnáziumaikat elkülönítették a filozófiai és teológiai tagozatból álló felsõ szinttõl: az akadémiától.
Azokban a városokban, ahol kollégium típusú iskola mûködött elemi és középiskolai tagozattal, ott az alsó fokú oktatás jelentõs része ezekbe az intézményekbe tevõdött át. Így volt ez a katolikusoknál és protestánsoknál egyaránt. A kezdõ osztályok létszáma ezért sok helyütt jócskán felduzzadt, mivel olyan gyerekek is látogatták, akik az alapkészségek elsajátítása után már nem tanultak tovább.
Pozsony városa jezsuita gimnáziumának elemi osztályába 1744-ben 254 iskolás járt, míg a felsõbb klasszisokat összesen 321 tanuló látogatta. Debrecenben csak 1739-ben rendelte el a város magisztrátusa, hogy "utcánként magyar fiúiskolák erigáltassanak", mivel a református kollégium legalsó tagozata már végképp szûknek bizonyult. Emellett egyre nagyobb hangsúlyt kapott az a felfogás, hogy "a köznép egyszerû fiait" felesleges latinnal gyötörni. [308]
A jezsuiták képzésük súlypontját a közép- és felsõfokra helyezték. Számos gimnáziumuk mellett három akadémiájuk (Budán, Gyõrött és Zágrábban) és egy egyetemük (Nagyszombaton) mûködött a királyi Magyarország területén. Tandíjat - más iskolákkal ellentétben - sem a gimnáziumban, sem az akadémián nem kértek tanulóiktól.
A piaristák (kegyesrendiek, Kalazanci Szent József rendje) - mint már láttuk - a XVII. század közepén telepedtek meg Magyarországon. Csakis gimnáziumokat szerveztek, ezeket a jezsuitákhoz hasonló szervezeti keretek között mûködtették. Õk is szorgalmazták, hogy gimnáziumaik kezdõ osztályaiba minél nagyobb számban kerüljenek be tehetséges szegény gyermekek, mivel belõlük késõbb "az egyháznak és a hazának kiváló és igen hasznos férfiai lehetnek". [309]
A középiskolák hagyományos humanisztikus-retorikus ("barokkos") képzését a XVIII. század folyamán a jezsuiták és a piaristák egyaránt új elemekkel gazdagították. Az 1735-ös szabályzat nyomán került be a hazai jezsuita gimnáziumok tanrendjébe a történelem. A korabeli didaktikai felfogás szerint ez a tantárgy a történelmi események ismeretén túl magába foglalta azok idõbeli és térbeli elhelyezését - tehát a kronológiát és a földrajzot is.
Fontos szerephez jutottak gimnáziumaikban a mûvészetek is, ezzel is kiegészítve a szeretetteljes bánásmódot a szigorú fegyelemmel ötvözõ nevelési hatásrendszert. Emellett nagy gondot fordítottak a nemzeti öntudat érzésének kibontakoztatására is.
A jezsuita rendet, mely 1561 óta tevékenykedett hazánkban, 1773-ban feloszlatták.
Ettõl kezdve a piaristáknak oktatás terén játszott szerepe jelentõsen megnõtt. Gimnáziumaikban - a jezsuitákkal ellentétben - nem tanítottak görögöt. Ezzel szemben nagy súlyt fordítottak a matematika, az aritmetika, a történelem és a földrajz oktatására. A magyar nyelvet a latinnal párhuzamosan tanították a gimnáziumi osztályokban. Newton fizikáját a maga teljességében Magyarországon elõször a piaristák oktatták.
A katolikus szerzetesrendek - noha a fiúknál jóval szûkebb körben - leányok nevelésével is foglalkoztak. Az 1760-as évektõl kezdve Pozsonyban Notre Dame-apácák, Nagyszombatban pedig Orsolya-rendiek tartottak fenn bentlakásos nevelôintézetet nemesi leányok számára. [310]
Mária Terézia 1770-ben alapította meg az angolkisasszonyok-rendjének budai leánynevelõ intézetét. Itt már nemesi és polgári származású leányok tanulták egyaránt a francia és német nyelvû olvasást, írást, társalgást; a kézimunkát, táncot, zenét és rajzot. Ezek az apácák a budai várbeli német polgárok leányai számára háromosztályos kisiskolát is nyitottak.
A protestáns iskolák jóval nehezebb feltételek között mûködtek, mint a katolikusok. A katolikus államhatalom, a Helytartótanács gyakran intézett támadást ellenük azt célozva, hogy a protestánsok minél kevesebb iskolában, minél alacsonyabb szinten taníthassanak.
Különösen nehéz helyzetben voltak az evangélikus iskolák. Fokozottan ki voltak téve az állami és rendi katolikus ellenakciónak területi elhelyezkedésük miatt: fõleg az exponált északnyugati peremvidék városaiban éltek nagyobb számban evangélikusok.
A szív vallását, az õszinte, bensõségesen átélt kegyességet hirdetõ német pietizmus eszméi az evangélikus iskolákban találtak leghamarabb táptalajra. August Hermann Francke magyar híveinek sorát Bárány György nyitotta meg, aki mestere pedagógiáját elõször ültette át a hazai viszonyokra ("A. H. Francke oktatása a gyermeknevelésrõl", 1711). [311]
A legkiemelkedõbb magyar pietista a besztercebányai, majd pozsonyi evangélikus líceum igazgatója, Bél Mátyás (1684-1749) volt. A háború és pestis dúlta pozsonyi intézet az õ munkája nyomán emelkedett magasabb színvonalra. Bél Mátyás Halléban Francke tanítványa, majd tanártársa volt, sõt késõbb a neves pietista pedagógus fiainak tanára lett. Hazatérése után a pozsonyi líceum élén töltött fél évtized alatt a pietista pedagógia szellemében újítások egész sorát honosította meg.
Ezek körébe tartozott a részletesen kidolgozott tanterv bevezetése, az elvégzett anyag jegyzõkönyvben való rögzítése, a tanárok oktatómunkájának ellenõrzése, a tanári értekezletek rendszeresítése, valamint a szegény diákok tanulmányainak a támogatása. Az értelmetlen magolás helyett Bél Mátyás a megértésen alapuló tanulásra helyezte a hangsúlyt. Bevezette a hazai földrajz és történelem, valamint az élõ idegen nyelvek közül a francia oktatását. Ügyelt a latin nyelv tanításának korszerûsítésére is. Ehhez új tankönyveket honosított meg, illetve latin nyelvû iskolai újságot adott ki.
A református kollégiumok közül Magyarországon a két legnagyobb központ székhelye Debrecen és Sárospatak volt. Ezek az anyaiskolák kiterjedt partikuláris hálózattal rendelkeztek. (Azaz olyan, nem teljes vertikumukban kiépített töredék-kollégiumokkal vagy csupán népiskolákkal, ahol az anyaiskola-kollégiumból kikerült tanítók, iskolarektorok oktattak.) Ebben az idõben Erdély területén három szerényebb méretû református kollégium mûködött: Kolozsvár, Marosvásárhely és Nagyenyed.
A nagy kollégiumokba együtt jártak betûvetéssel ismerkedõ silabizáló kisdiákok, a latin nyelvtannal, poétikával retorikával foglalkozó gimnazisták és az akadémiai tagozat filozófiai és teológiai témákról vitatkozó tógás diákjai.
Legnagyobb közülük a debreceni volt, ez a XVIII. századra erõsödött meg igazán. Hatosztályos gimnáziuma - amelynek elsõ évfolyama az "abecedáriusok", ábécét tanulók klasszisa volt - több mint 1400 tanulót számlált. Az akadémiai tagozaton egy elõkészítõ év után három esztendei filozófia, majd három év teológia következett. (Ezt a további hét évfolyamot összesen 360 hallgató látogatta.) A kollégiumnak viszont csak négy professzora volt, s ezek is csak az akadémiai tagozaton tanítottak. A többieket, a kezdõket és a gimnazistákat az akadémista tógátusok soraiból kiválasztott preceptorok (segédtanítók) oktatták.
Ez a gyakorlat, a segédtanítók rendszere általános volt a protestáns kollégiumokban. A XVIII. század végéig elkülönült tanító-, illetve tanárképzést náluk nem is találunk. Felfogásuk az volt, hogy nincsen szükség különvált tanárképzésre, a tanítás gyakorlata maga a leghatékonyabb képzés. (Tudjuk, hogy a katolikusok - ezzel szemben - felnõtt pedagógusokat alkalmaztak minden osztály élén.)
A hagyományos - és idõközben kiüresedett, mechanikus grammatizálássá váló - latinos mûveltség egyoldalúságait ekkor már többen bírálták.
Ezt tette például a felvilágosodás jeles íróegyénisége, Bessenyei György, az egykori sárospataki diák. Visszaemlékezéseiben a kollégium fegyelmérõl elismerõen szólt, de panaszkodott a lélektelen memoriterek egyhangúságára: "szüntelen a classicus auctorokat kell mondani, a többi világról szó sincsen". Az antik Hellász és Róma életét jól ismerték, de a magyar történelmet nem tanulták a diákok: "sem Nagy Lajosról, sem Hunyadi Jánosról, Mátyásról nem tudunk". [312]
Debrecenben a svájci és hollandiai tanulmányokról hazatérõ Maróthi György vezetett be jelentõs reformokat. Síkra szállt a kálvinisták iskolaügyében mindaddig elõzmény nélküli, szilárd alapokon nyugvó, részletesen kimunkált tanterv mellett. Részleteiben is pontosan kidolgozott tananyagot kell tervezni az egyes osztályok számára. A tanításra szánt idõt a preceptoroknak (öregdiák segédtanítók) elõ kell írni, és a diákoktól számon kell kérni. Csak az léphet felsõbb osztályba, aki az elõírt követelményeket teljesíti.
Maróthi György további javaslataiban (Idea, 1740; Opiniones, 1741) nagyobb hangsúlyt kapott a számtan, a modern nyelvek (francia és német) és a földrajz oktatása (ez utóbbi a csillagászati földrajzzal együtt). Új, korszerûbb módszereket, szemléltetõ eszközöket és tankönyveket vezetett be. Korszakos jelentõségû, magyar nyelven írt "Arithmetiká"-ját ("Arithmetica vagy számvetésnek mestersége") 1743-ban adta ki, s a könyv több kiadást ért meg.
Mindezeken túl Maróthi György sokat tett a debreceni ifjak zenei neveléséért is. Újjászervezte a kollégiumi énekkart, a kántust. Ezzel párhuzamosan új zsoltároskönyvet adott ki, és az addigi egyszólamú éneklést - az egyházi ortodoxia megbotránkozására - többszólamú, "harmóniás" énekkultúrával váltotta fel.
Tanítványa volt a másik híres debreceni professzor, Hatvani István. Bázelben teológiát és orvostudományt, Hollandiában fizikát tanult. Hazatérve 1749-ben a matematika fontosságáról ("A matézis hasznáról") tartotta székfoglaló beszédét. Ezt követõen több mint három és fél évtizeden keresztül tanította a kollégium tógás diákjait filozófiára, s ezen belül is fizikára, csillagászatra és kémiára. Mint századának igazi polihisztora foglalkozott orvosként gyógyítással, kémikusként gyógyvízelemzéssel, fizikusként az elektromos jelenségek vizsgálatával.
A debreceni kollégium mintája érvényesült az egyik legnagyobb partikulában, Nagykõrösön is, noha itt a tanulmányok csúcsát a poétikai-retorikai-logikai osztályok jelentették. A debreceni anyaiskolából érkezõ felnõtt pedagógus mellett itt négy preceptor mûködött közre az alacsonyabb évfolyamok oktatásánál.
Tanulságos az az 1766-ból származó jelentés, amely a Helytartótanács számára készült. Ebben a következõket olvashatjuk a kõrösi iskola felnõtt pedagógusának, az iskolarektornak a munkakörérõl: "Az iskola rektora a preceptorok és a nagyobb diákok oktatását-nevelését közvetlenül irányítja, elsõsorban a latin stílusba vezeti be õket a klasszikus szerzõk mûveinek szokásos elemzésén és az ezzel kapcsolatos gyakorlatokon keresztül, illetõleg a retorikatudomány szabályainak elsajátíttatásával. Annak érdekében pedig, hogy e tanulmányban könnyebben elõrehaladhassanak, minden szükségessel ellátva oktatja a logika elemeit, a philosophia naturalist [fizikát], a történelmet és a földrajzot is; hozzákapcsolódik ezekhez az igazi jámborság és a tisztes élet egyedüli normájának és mintájának, a vallási és erkölcsi ismereteknek a tanítása is. Azok számára pedig, akik iskolánkból valamelyik kollégiumba igyekeznek, mindezeken felül a görög nyelv alapjait, valamint a héber nyelv elemeit is nyújtja, további tanulmányaikat mintegy elõvételezve." [313]
Ebben az idõben vezette a nagykõrösi partikuláris iskolát Losontzi István (1709-1780), aki holland teológiai tanulmányok után került az intézet élére.
Losontzi 1771-ben adta ki iskolája kezdõ tanulónak szánt magyar nyelvû könyvecskéjét "A szent históriának summája..." címmel. Ennek bõvítése nyomán keletkezett az 1773-ban megjelentetett nevezetes "Hármas kis tükör", amely a késõbbiek során számtalan kiadásban látott újra napvilágot.
A "Hármas kis tükör" ó- és újszövetségi történeteket tartalmaz, valamint Magyarország és Erdély földrajzát, történelmét és "alkotmánytanát". A szerzõ a tanulást akarta könnyûvé és érdekessé tenni, amikor - a korban bevett szokás szerint - az egyes vármegyékrõl és a magyar királyokról való tudnivalókat négysoros versekbe foglalta. A többi ismeretet kérdés-felelet formájában fogalmazta meg, hogy alkalmassá váljon a katekizálásra.
Kifejezetten új szempont ez: a tananyagot elsajátító gyermek lelki sajátosságainak szempontja. Az õ tanulásukat kívánja megkönnyíteni és eredményessé tenni a nagykõrösi pedagógus.
Mindezeken túl könyvének elõszavában sürgette, hogy a protestánsok is állítsanak fel olyan népiskolákat, ahol a latin mellõzésével, kizárólag anyanyelven tanulhatnának hasznos, praktikus ismereteket a gyermekek. (Fontos, valóban népi igényeket tükrözõ sürgetés volt ez akkor; annak ellenére, hogy már mûködtek ilyen jellegû anyanyelvû protestáns iskolák országszerte.)
Elsõsorban az ilyen, anyanyelvû iskolák számára készült Losontzi István tankönyve. Illusztrációként lássunk néhány versszakot négysoros strófáiból:
Pozsony vármegyérõl
Fõ Poson vármegye Poson városával,
Mely nemes a király koronázásával.
Híres Nagyszombat is szép iskolájával,
Modor, Bazin, Szentgyörgy él szabadságával.
Itt van Galánta is, Királyfalva, Dévény,
Menj át a Duna csallóközi révén,
Püspökit, Somorját, Vajkát sorban vévén,
Szerdahelyt végtére járd el, idõd lévén.Pest vármegyérõl
Ha fordulsz Pest, Pilis és Somogy vármegyére,
Itt akadsz Buda, Pest, Vác és Szentendrére,
Szent András és Csepel híres szigetére,
Hol épül Ráckevi, Makád a szélére.
Itt vagyon Cegléd is, Kõrös Kecskeméttel,
Gazdag három város vörösbor-szürettel
Kalocsa, Solt, Dömsöd a kiskun helyekkel,
Melyek bõvelkednek telt búza-vermekkel.Somogy vármegyérõl
Somogy vármegyébe Tolnáról elérhetsz,
Koppányra, Szigetre, Babócsára mehetsz,
Somot, almát, körtvélyt itt eleget ehetsz,
De a tudományban részt keveset vehetsz.