1686. szeptember 2-án - száznegyvenöt éves török uralom után - az ország fővárosa, Buda fölszabadult.
A trencséni jezsuita rendház naplójába szeptember 8-án feljegyezték: Buda várának töröktől való visszafoglalása alkalmából az ifjúság ünnepélyes hálaadáson, Tedeumon vett részt. Ezentúl már új témákat dolgozhattak fel a diákok a gimnáziumi retorika órákon, versgyakorlatokon, új darabot mutattak be az iskolai színpadon: "Buda expugnata" - "A visszavívott Buda vára".
Ez a jelentős történelmi esemény szimbólum is egyben. A magyar pedagógia és az iskoláztatás történetében is korszakváltást jelez. Új korszakot jelentett az ország területi gyarapodása, s ezzel együtt az iskolarendszer fejlődése, területi gyarapodása.
A kultúra terén is jelentős változások mentek végbe. A XVII. század végétől kezdve ez a főnemesi réteg lett az a közvetítő közeg, amelyen keresztül az új teológiai-filozófiai eszmeáramlatok eljutottak hazánkba is. A főnemesség köreiben nemcsak a fejlettebb országokban kibontakozó művészeti irányzatok találtak visszhangra, hanem itt terjedtek elsősorban a vallásos kegyesség személyesebb formáit hirdető áramlatok.
Ilyen volt az egyház szervezetének merevségén oldani kívánó katolikus janzenizmus (Cornelius Jansen holland teológus nevéből), melynek egyik hazai képviselője II. Rákóczi Ferenc volt. A felvilágosodás eszméi is a főnemesség képviselői között találtak először követőkre nálunk.
S végül a főúri magánnevelés volt az, amely követte a nyugat-európai példát. Ennek nyomán a korábbi latinos-humanisztikus-retorikus (más szóval: "barokkos") képzés új elemekkel gazdagodott. Ilyen új mozzanat volt az élő idegen nyelv elsajátításának, az anyanyelv (az "úri" magyar nyelv) tanulmányozásának az igénye, a történelmi-földrajzi ismeretek és a közéleti-társasági életben hasznos ismeretek integrálása a képzés repertoárjába. [304]
A főnemesség soraiba tartozott az Orczy Lôrinc báró is, aki 1760-ban írt, Álom a tudományok jobb rendben való intézéséről című versében a formális latin oktatásról írja a következőket:
"Érdemes-e vajjon, hogy kilenc esztendőt
Gyermek deák nyelvért veszejtse az időt
Ki jövén ne tudjon, hanem csak veszendőt."
A hasznosság elvének térhódítása figyelhető meg II. Rákóczi Ferenc felfogásában is, aki a szabadságharc alatt jelentősen támogatta az oktatási intézményeket.
A Rákóczi által elképzelt "udvari nemes ember" ("honnęte homme", 'emberséges ember') jellemvonásai közt első a keresztény kegyesség, bensőséges vallásosság a janzenizmus értelmezése szerint. De ez a nemes ugyanakkor fel van vértezve a latin nyelv alapos ismeretével, retorikával, poétikával, filozófiával, behatóan ismeri saját anyanyelvét, tudja a történelmet, a természetrajzot, a geometriát, sőt a közgazdaságtan és a politika elemeit is.
Ha a társadalom egészét tekintjük, a következőképp állíthatók sorba - hasznosság szerint - az ismeretek, tudományok: "A vallás után a mezőgazdaságnak kell virágzania egy államban - írja Végrendeletében Rákóczi -, majd a kereskedelemnek, amely nem alakulhat ki a mesterségek és a kézművesség nélkül. Ezek a nép elfoglaltságai, a nemességnek a hadvezetés művészetével és a tudományokkal kellene foglalkoznia, és a fejedelemnek udvarával együtt abban kell kitűnnie, hogy példát adjon." [305]
A művelt nemeseknek még jó könyvek olvasását, akadémiai előadások látogatását és a tudományos vitákon való részvételt ajánlja - a tánc és a kártyajáték helyett.
A köznemesi rétegek többsége számára továbbra is a hagyományos kollégium típusú iskola által nyújtott képzés volt az elérhető a maga latinos-retorikus alapozású ismeretanyagával, amely a - nemesi vármegyék hivatali apparátusában való működéshez szükséges - közjogi-alkotmányjogi ismeretekkel bővült. Emellett már a század negyvenes éveitől kezdve kialakult egyfajta szerényebb tartalmú, nemesi indíttatású korszerűsítési törekvés a katolikusok és protestánsok iskoláiban egyaránt.
A köznemesség soraiból a kilencvenes évekre lassanként kiemelkedett egy műveltebb réteg. Ez kezdte befogadni az európai felvilágosodás eszméit, ugyanakkor támogatta a nemzeti nyelv és irodalom ügyét.
Arról sem feledkezhetünk meg, hogy e viszonylag szűk köznemesi réteg alatt törpebirtokos kisnemesek tömegei éltek a középkorból átörökített hagyományos mentalitást képviselve. Azt a - főleg szóbeli hagyományokon alapuló felfogásmódot -, amely idegenkedve fogadott minden változást sürgető korszerű eszmét, így a felvilágosodás eszmeiségét is. Mindezekkel szemben állhatatosan ragaszkodott érinthetetlen ősi magyarságához.
Többek között erre az ősnemesi nemzettudatra is támaszkodott Mária Terézia, amikor uralkodása kezdetén kompromisszumot kötött a magyar nemességgel. Szabadabb légkört teremtett, grófi és bárói címeket osztott, s a köznemesség számára Bécsben magyar nemesi testőrséget szervezett.
Mindez elősegítette a nemesi magyarságtudat fokozatos megerősödését a század negyvenes éveitől kezdve.
Ennek hatására kezdtek megjelenni a magyar témájú képek, szobrok: a díszmagyarba öltözött Szent Istvánok, Szent Imrék, Szent Lászlók. Megszaporodtak a magyar nyelvű, iskolai segédkönyvként is használható tudományos ismeretterjesztő művek.
Köztudomású, hogy a polgárság magyar földön ebben az időszakban meglehetősen gyengének, fejletlennek bizonyult. Az egyházi értelmiségi (papi, tanári, tanítói) pálya még ebben a században is igen nagy vonzerőt jelentett a szerényebb városi, mezővárosi polgárok és a parasztság tehetséges gyermekei számára. Ezek a fiatal fiúk így - a különböző felekezetek közép- és felsőfokú iskoláit elvégezve - megbecsült egyházi értelmiségi állások birtokosaivá válhattak.
A városi polgárok tömegei ezzel szemben nem részesültek magasabb képzésben - nem is igényelték ezt.
Számukra elegendőnek bizonyultak azok az anyanyelvű alapismeretek, amelyeket a városi kisiskolák, illetve a kollégiumtípusú iskolák kezdő osztályai nyújtottak. Az anyanyelvű képzést több helyen a kisiskola elnevezése is tükrözte, utalva egyúttal a polgárság etnikai összetételére: "magyar iskola ", "német iskola", "szláv iskola".
A falusi parasztság túlnyomó többsége számára még ebben a században is a szájhagyomány útján terjedő szóbeli kultúra közegében élt. A kultúrának ez a népi szintje zárt, befelé forduló hagyományrendszeren alapult. A mindennapi életet szabályozó szigorú normák olyan rendszerén, amelyek a paraszti lét szűkös feltételei között éppen megfellebbezhetetlen, áthághatatlan mivoltukkal szolgálták a túlélést, a talpon maradást. Ezzel függ össze a folklór alkotásainak "személytelensége". A zárt közösségek ízlése hagyománytisztelő, a népi alkotásokat is a stiláris mozdulatlanság, stabilitás jellemezte ebben a korban.
Mindazonáltal tovább folytatódott az a XVI. század közepén kezdődött folyamat, melynek lényege az volt, hogy lehetőség szerint minél több falusi gyermek részesüljön rendszeres nevelésben-oktatásban. Az uralkodó osztály ezzel egy olyan sajátos "közvetítő" elitet akart a falusi parasztság soraiból kiemelni, amely segít számára saját eszméit meggyökereztetni az alsóbb rétegekben. (Alacsony származású papok, tanítók, ispánok, uradalmi tisztségviselők tartoztak ebbe a közvetítő rétegbe.) Azokat a gondolatokat, amelyek a fennálló társadalom tökéletességére, következésképp változtathatatlanságára vonatkoztak.
A falusi népiskolák funkciója ezért mindenekelőtt az uralkodó osztályokkal kapcsolatos lojalitásra nevelés, a vallási, erkölcsi, "állapotbeli" kötelességek elsajátíttatása volt. [306]
A török hódoltság utáni magyar iskolaügy két alapvető jellemzője a széttagoltság és a megosztottság volt. Külön politikai egységként létezett egymás mellett a királyi Magyarország és Erdély. Egymástól elkülönülten, önálló szervezeti keretek között fejlődtek a katolikusok és a protestánsok iskolái. Ennek ellenére a kor kihívásaira többé-kevésbé hasonló tartalmi-tananyagbeli bővülés, átalakulás ment végbe mindkét oldalon.
Jól megfigyelhető ez a tartalmi gazdagodás a falusi, mezővárosi népiskolák tananyagában. A "lehetőleg minél több gyermek iskoláztatásá"-nak elve együtt járt azzal, hogy ezek az intézmények ebben a korszakban már nem kizárólag a falusi papság utánpótlását szolgálták, mint a középkorban. A vallásos nevelésen, az "állapotbeli" ismeretek tanításán túl a latin nyelv ismerete csak azok számára volt szükséges, akik valamilyen kollégium típusú iskolában folytathatták tovább a tanulást. A többiek számára a népiskola egyre inkább egyfajta lezárt műveltséget nyújtott.
Olyan műveltséget, amelyben a katekizmusoktatáson túl bizonyos anyanyelvi betűismeret, gyakorlati számtan ("paraszt-aritmetika"), mezőgazdasági ismeretek és a korabeli természettudományok bizonyos elemei kaptak helyet.
A funkcionális olvasás-írás készsége sokáig nem volt szükséges a parasztság egésze számára - hiszen nem is állt rendelkezésre megfelelő mennyiségű és elérhető árú könyv. Majd csak a XVIII. század végén indul meg és a XIX. század második felére tetőződik az a folyamat, amely a falusi parasztság életmódjának megváltozásával, a mezőgazdasági árutermelés kiszélesedésével együtt valóban élő szükségletté, motiváló igénnyé tette az olvasás-írás teljesítményképes tudását.
A XVIII. század vége felé a parasztság felsőbb rétegeiben már kezdett elterjedni az írásbeli kultúra. Az 1770-es évekre ezeknek a kiemelt rétegeknek mintegy 17-20 százaléka volt írástudó. [307] Ez az arány azonban elenyésző, ha a parasztság egészének tömegeihez viszonyítjuk.
Más volt a helyzet a szabad királyi városokban. Itt már a XVI. század második felétől kezdve megtaláljuk a középkori városi-plébániai iskolák utódjaként létrejött katolikus kisiskolákat, melyeket hamarosan követtek a protestánsok hasonló intézményei.
A városi kisiskolák tananyagának fundamentális része volt - a katekizmusoktatás mellett - az anyanyelvű olvasás-írás tanítása, amely a "továbbtanulni" szándékozók esetében a latin nyelv elemeinek ismertetésével társult. De a városi polgárság igényeinek megfelelően itt is kiegészült ez a tananyag fogalmazástannal, számtannal, egészségtannal, természettudományos ismeretekkel stb. Mindebből látható, hogy a közvetlen gyakorlati hasznosság elve volt az a fő tényező, ami a falusi és városi kisiskolák tananyagának kialakítását befolyásolta.
A korszak legjellemzőbb iskolatípusa továbbra is a kollégium típusú iskola. Az intézmény szervezeti felépítésében már különbség mutatkozott a különböző felekezetek között.
Katolikus részről a jezsuiták iskoláinak életét az 1599-ben kiadott Ratio Studiorum, majd az osztrák-magyar rendtartományra érvényes, 1735-ben életbe lépő Instructio privata szabályozta.
Mindkét dokumentum egyben tantervnek is tekinthető, s alapvető céljuk az egyes iskolák működésének lehető legteljesebb összehangolása volt. Nemcsak a tananyag terén akartak teljes egyöntetűséget elérni, hanem az anyagrészek feldolgozására fordított idő és az alkalmazott módszerek tekintetében is.
Míg a protestáns kollégiumok egy intézményként helyet adtak a kezdők osztályainak, a latin tanulmányok klasszisainak és az akadémiai tagozatnak, addig a jezsuiták (és általában a katolikusok) az iskolafokok elkülönítésére törekedtek. A kezdők évfolyamait és a grammatikai, poétikai, retorikai osztályokat magukba foglaló hatosztályos gimnáziumaikat elkülönítették a filozófiai és teológiai tagozatból álló felső szinttől: az akadémiától.
Azokban a városokban, ahol kollégium típusú iskola működött elemi és középiskolai tagozattal, ott az alsó fokú oktatás jelentős része ezekbe az intézményekbe tevődött át. Így volt ez a katolikusoknál és protestánsoknál egyaránt. A kezdő osztályok létszáma ezért sok helyütt jócskán felduzzadt, mivel olyan gyerekek is látogatták, akik az alapkészségek elsajátítása után már nem tanultak tovább.
Pozsony városa jezsuita gimnáziumának elemi osztályába 1744-ben 254 iskolás járt, míg a felsőbb klasszisokat összesen 321 tanuló látogatta. Debrecenben csak 1739-ben rendelte el a város magisztrátusa, hogy "utcánként magyar fiúiskolák erigáltassanak", mivel a református kollégium legalsó tagozata már végképp szűknek bizonyult. Emellett egyre nagyobb hangsúlyt kapott az a felfogás, hogy "a köznép egyszerű fiait" felesleges latinnal gyötörni. [308]
A jezsuiták képzésük súlypontját a közép- és felsőfokra helyezték. Számos gimnáziumuk mellett három akadémiájuk (Budán, Győrött és Zágrábban) és egy egyetemük (Nagyszombaton) működött a királyi Magyarország területén. Tandíjat - más iskolákkal ellentétben - sem a gimnáziumban, sem az akadémián nem kértek tanulóiktól.
A piaristák (kegyesrendiek, Kalazanci Szent József rendje) - mint már láttuk - a XVII. század közepén telepedtek meg Magyarországon. Csakis gimnáziumokat szerveztek, ezeket a jezsuitákhoz hasonló szervezeti keretek között működtették. Ők is szorgalmazták, hogy gimnáziumaik kezdő osztályaiba minél nagyobb számban kerüljenek be tehetséges szegény gyermekek, mivel belőlük később "az egyháznak és a hazának kiváló és igen hasznos férfiai lehetnek". [309]
A középiskolák hagyományos humanisztikus-retorikus ("barokkos") képzését a XVIII. század folyamán a jezsuiták és a piaristák egyaránt új elemekkel gazdagították. Az 1735-ös szabályzat nyomán került be a hazai jezsuita gimnáziumok tanrendjébe a történelem. A korabeli didaktikai felfogás szerint ez a tantárgy a történelmi események ismeretén túl magába foglalta azok időbeli és térbeli elhelyezését - tehát a kronológiát és a földrajzot is.
Fontos szerephez jutottak gimnáziumaikban a művészetek is, ezzel is kiegészítve a szeretetteljes bánásmódot a szigorú fegyelemmel ötvöző nevelési hatásrendszert. Emellett nagy gondot fordítottak a nemzeti öntudat érzésének kibontakoztatására is.
A jezsuita rendet, mely 1561 óta tevékenykedett hazánkban, 1773-ban feloszlatták.
Ettől kezdve a piaristáknak oktatás terén játszott szerepe jelentősen megnőtt. Gimnáziumaikban - a jezsuitákkal ellentétben - nem tanítottak görögöt. Ezzel szemben nagy súlyt fordítottak a matematika, az aritmetika, a történelem és a földrajz oktatására. A magyar nyelvet a latinnal párhuzamosan tanították a gimnáziumi osztályokban. Newton fizikáját a maga teljességében Magyarországon először a piaristák oktatták.
A katolikus szerzetesrendek - noha a fiúknál jóval szűkebb körben - leányok nevelésével is foglalkoztak. Az 1760-as évektől kezdve Pozsonyban Notre Dame-apácák, Nagyszombatban pedig Orsolya-rendiek tartottak fenn bentlakásos nevelôintézetet nemesi leányok számára. [310]
Mária Terézia 1770-ben alapította meg az angolkisasszonyok-rendjének budai leánynevelő intézetét. Itt már nemesi és polgári származású leányok tanulták egyaránt a francia és német nyelvű olvasást, írást, társalgást; a kézimunkát, táncot, zenét és rajzot. Ezek az apácák a budai várbeli német polgárok leányai számára háromosztályos kisiskolát is nyitottak.
A protestáns iskolák jóval nehezebb feltételek között működtek, mint a katolikusok. A katolikus államhatalom, a Helytartótanács gyakran intézett támadást ellenük azt célozva, hogy a protestánsok minél kevesebb iskolában, minél alacsonyabb szinten taníthassanak.
Különösen nehéz helyzetben voltak az evangélikus iskolák. Fokozottan ki voltak téve az állami és rendi katolikus ellenakciónak területi elhelyezkedésük miatt: főleg az exponált északnyugati peremvidék városaiban éltek nagyobb számban evangélikusok.
A szív vallását, az őszinte, bensőségesen átélt kegyességet hirdető német pietizmus eszméi az evangélikus iskolákban találtak leghamarabb táptalajra. August Hermann Francke magyar híveinek sorát Bárány György nyitotta meg, aki mestere pedagógiáját először ültette át a hazai viszonyokra ("A. H. Francke oktatása a gyermeknevelésről", 1711). [311]
A legkiemelkedőbb magyar pietista a besztercebányai, majd pozsonyi evangélikus líceum igazgatója, Bél Mátyás (1684-1749) volt. A háború és pestis dúlta pozsonyi intézet az ő munkája nyomán emelkedett magasabb színvonalra. Bél Mátyás Halléban Francke tanítványa, majd tanártársa volt, sőt később a neves pietista pedagógus fiainak tanára lett. Hazatérése után a pozsonyi líceum élén töltött fél évtized alatt a pietista pedagógia szellemében újítások egész sorát honosította meg.
Ezek körébe tartozott a részletesen kidolgozott tanterv bevezetése, az elvégzett anyag jegyzőkönyvben való rögzítése, a tanárok oktatómunkájának ellenőrzése, a tanári értekezletek rendszeresítése, valamint a szegény diákok tanulmányainak a támogatása. Az értelmetlen magolás helyett Bél Mátyás a megértésen alapuló tanulásra helyezte a hangsúlyt. Bevezette a hazai földrajz és történelem, valamint az élő idegen nyelvek közül a francia oktatását. Ügyelt a latin nyelv tanításának korszerűsítésére is. Ehhez új tankönyveket honosított meg, illetve latin nyelvű iskolai újságot adott ki.
A református kollégiumok közül Magyarországon a két legnagyobb központ székhelye Debrecen és Sárospatak volt. Ezek az anyaiskolák kiterjedt partikuláris hálózattal rendelkeztek. (Azaz olyan, nem teljes vertikumukban kiépített töredék-kollégiumokkal vagy csupán népiskolákkal, ahol az anyaiskola-kollégiumból kikerült tanítók, iskolarektorok oktattak.) Ebben az időben Erdély területén három szerényebb méretű református kollégium működött: Kolozsvár, Marosvásárhely és Nagyenyed.
A nagy kollégiumokba együtt jártak betűvetéssel ismerkedő silabizáló kisdiákok, a latin nyelvtannal, poétikával retorikával foglalkozó gimnazisták és az akadémiai tagozat filozófiai és teológiai témákról vitatkozó tógás diákjai.
Legnagyobb közülük a debreceni volt, ez a XVIII. századra erősödött meg igazán. Hatosztályos gimnáziuma - amelynek első évfolyama az "abecedáriusok", ábécét tanulók klasszisa volt - több mint 1400 tanulót számlált. Az akadémiai tagozaton egy előkészítő év után három esztendei filozófia, majd három év teológia következett. (Ezt a további hét évfolyamot összesen 360 hallgató látogatta.) A kollégiumnak viszont csak négy professzora volt, s ezek is csak az akadémiai tagozaton tanítottak. A többieket, a kezdőket és a gimnazistákat az akadémista tógátusok soraiból kiválasztott preceptorok (segédtanítók) oktatták.
Ez a gyakorlat, a segédtanítók rendszere általános volt a protestáns kollégiumokban. A XVIII. század végéig elkülönült tanító-, illetve tanárképzést náluk nem is találunk. Felfogásuk az volt, hogy nincsen szükség különvált tanárképzésre, a tanítás gyakorlata maga a leghatékonyabb képzés. (Tudjuk, hogy a katolikusok - ezzel szemben - felnőtt pedagógusokat alkalmaztak minden osztály élén.)
A hagyományos - és időközben kiüresedett, mechanikus grammatizálássá váló - latinos műveltség egyoldalúságait ekkor már többen bírálták.
Ezt tette például a felvilágosodás jeles íróegyénisége, Bessenyei György, az egykori sárospataki diák. Visszaemlékezéseiben a kollégium fegyelméről elismerően szólt, de panaszkodott a lélektelen memoriterek egyhangúságára: "szüntelen a classicus auctorokat kell mondani, a többi világról szó sincsen". Az antik Hellász és Róma életét jól ismerték, de a magyar történelmet nem tanulták a diákok: "sem Nagy Lajosról, sem Hunyadi Jánosról, Mátyásról nem tudunk". [312]
Debrecenben a svájci és hollandiai tanulmányokról hazatérő Maróthi György vezetett be jelentős reformokat. Síkra szállt a kálvinisták iskolaügyében mindaddig előzmény nélküli, szilárd alapokon nyugvó, részletesen kimunkált tanterv mellett. Részleteiben is pontosan kidolgozott tananyagot kell tervezni az egyes osztályok számára. A tanításra szánt időt a preceptoroknak (öregdiák segédtanítók) elő kell írni, és a diákoktól számon kell kérni. Csak az léphet felsőbb osztályba, aki az előírt követelményeket teljesíti.
Maróthi György további javaslataiban (Idea, 1740; Opiniones, 1741) nagyobb hangsúlyt kapott a számtan, a modern nyelvek (francia és német) és a földrajz oktatása (ez utóbbi a csillagászati földrajzzal együtt). Új, korszerűbb módszereket, szemléltető eszközöket és tankönyveket vezetett be. Korszakos jelentőségű, magyar nyelven írt "Arithmetiká"-ját ("Arithmetica vagy számvetésnek mestersége") 1743-ban adta ki, s a könyv több kiadást ért meg.
Mindezeken túl Maróthi György sokat tett a debreceni ifjak zenei neveléséért is. Újjászervezte a kollégiumi énekkart, a kántust. Ezzel párhuzamosan új zsoltároskönyvet adott ki, és az addigi egyszólamú éneklést - az egyházi ortodoxia megbotránkozására - többszólamú, "harmóniás" énekkultúrával váltotta fel.
Tanítványa volt a másik híres debreceni professzor, Hatvani István. Bázelben teológiát és orvostudományt, Hollandiában fizikát tanult. Hazatérve 1749-ben a matematika fontosságáról ("A matézis hasznáról") tartotta székfoglaló beszédét. Ezt követően több mint három és fél évtizeden keresztül tanította a kollégium tógás diákjait filozófiára, s ezen belül is fizikára, csillagászatra és kémiára. Mint századának igazi polihisztora foglalkozott orvosként gyógyítással, kémikusként gyógyvízelemzéssel, fizikusként az elektromos jelenségek vizsgálatával.
A debreceni kollégium mintája érvényesült az egyik legnagyobb partikulában, Nagykőrösön is, noha itt a tanulmányok csúcsát a poétikai-retorikai-logikai osztályok jelentették. A debreceni anyaiskolából érkező felnőtt pedagógus mellett itt négy preceptor működött közre az alacsonyabb évfolyamok oktatásánál.
Tanulságos az az 1766-ból származó jelentés, amely a Helytartótanács számára készült. Ebben a következőket olvashatjuk a kőrösi iskola felnőtt pedagógusának, az iskolarektornak a munkaköréről: "Az iskola rektora a preceptorok és a nagyobb diákok oktatását-nevelését közvetlenül irányítja, elsősorban a latin stílusba vezeti be őket a klasszikus szerzők műveinek szokásos elemzésén és az ezzel kapcsolatos gyakorlatokon keresztül, illetőleg a retorikatudomány szabályainak elsajátíttatásával. Annak érdekében pedig, hogy e tanulmányban könnyebben előrehaladhassanak, minden szükségessel ellátva oktatja a logika elemeit, a philosophia naturalist [fizikát], a történelmet és a földrajzot is; hozzákapcsolódik ezekhez az igazi jámborság és a tisztes élet egyedüli normájának és mintájának, a vallási és erkölcsi ismereteknek a tanítása is. Azok számára pedig, akik iskolánkból valamelyik kollégiumba igyekeznek, mindezeken felül a görög nyelv alapjait, valamint a héber nyelv elemeit is nyújtja, további tanulmányaikat mintegy elővételezve." [313]
Ebben az időben vezette a nagykőrösi partikuláris iskolát Losontzi István (1709-1780), aki holland teológiai tanulmányok után került az intézet élére.
Losontzi 1771-ben adta ki iskolája kezdő tanulónak szánt magyar nyelvű könyvecskéjét "A szent históriának summája..." címmel. Ennek bővítése nyomán keletkezett az 1773-ban megjelentetett nevezetes "Hármas kis tükör", amely a későbbiek során számtalan kiadásban látott újra napvilágot.
A "Hármas kis tükör" ó- és újszövetségi történeteket tartalmaz, valamint Magyarország és Erdély földrajzát, történelmét és "alkotmánytanát". A szerző a tanulást akarta könnyűvé és érdekessé tenni, amikor - a korban bevett szokás szerint - az egyes vármegyékről és a magyar királyokról való tudnivalókat négysoros versekbe foglalta. A többi ismeretet kérdés-felelet formájában fogalmazta meg, hogy alkalmassá váljon a katekizálásra.
Kifejezetten új szempont ez: a tananyagot elsajátító gyermek lelki sajátosságainak szempontja. Az ő tanulásukat kívánja megkönnyíteni és eredményessé tenni a nagykőrösi pedagógus.
Mindezeken túl könyvének előszavában sürgette, hogy a protestánsok is állítsanak fel olyan népiskolákat, ahol a latin mellőzésével, kizárólag anyanyelven tanulhatnának hasznos, praktikus ismereteket a gyermekek. (Fontos, valóban népi igényeket tükröző sürgetés volt ez akkor; annak ellenére, hogy már működtek ilyen jellegű anyanyelvű protestáns iskolák országszerte.)
Elsősorban az ilyen, anyanyelvű iskolák számára készült Losontzi István tankönyve. Illusztrációként lássunk néhány versszakot négysoros strófáiból:
Pozsony vármegyéről
Fő Poson vármegye Poson városával,
Mely nemes a király koronázásával.
Híres Nagyszombat is szép iskolájával,
Modor, Bazin, Szentgyörgy él szabadságával.
Itt van Galánta is, Királyfalva, Dévény,
Menj át a Duna csallóközi révén,
Püspökit, Somorját, Vajkát sorban vévén,
Szerdahelyt végtére járd el, időd lévén.Pest vármegyéről
Ha fordulsz Pest, Pilis és Somogy vármegyére,
Itt akadsz Buda, Pest, Vác és Szentendrére,
Szent András és Csepel híres szigetére,
Hol épül Ráckevi, Makád a szélére.
Itt vagyon Cegléd is, Kőrös Kecskeméttel,
Gazdag három város vörösbor-szürettel
Kalocsa, Solt, Dömsöd a kiskun helyekkel,
Melyek bővelkednek telt búza-vermekkel.Somogy vármegyéről
Somogy vármegyébe Tolnáról elérhetsz,
Koppányra, Szigetre, Babócsára mehetsz,
Somot, almát, körtvélyt itt eleget ehetsz,
De a tudományban részt keveset vehetsz.