A XVIII. század jelentős változásokat hozott a bécsi udvar politikájában. Mária Terézia sorozatos intézkedéseket foganatosított a Habsburg-birodalom egységének megszilárdításáért, a központosítás hatékonyságának fokozásáért. Ez az egységesítési törekvés a politika, a gazdaság, az ipar, a közegészségügy és az iskolaügy területén egyaránt érvényesült.
Magyarország pontosan körülhatárolt szerepet töltött be a Habsburg-birodalomnak ebben a központosított rendszerében. A háborúkhoz szükséges hadiszállítások a magyar mezőgazdaság fejlesztését indokolták, az osztrák manufaktúra ipar fellendüléséhez pedig a szükséges nyersanyag termelését.
Mária Terézia az 1760-as évektől kezdve már a felvilágosodás elemeit érvényesítette a központosított, abszolutisztikus kormányzásban.
A felvilágosult abszolutizmus az Európa peremén lévő államok sajátos kísérlete volt arra, hogy erőiket összpontosítva korszerűsítsék berendezkedésüket és működésüket az adott feudális rendszeren belül. Ez az irányzat a nemesi és egyházi kiváltságok, a rendi előjogok megnyirbálásával együtt is alapvetően a feudális uralkodó osztály felső rétegeinek érdekeit védte. Távol állt tehát tőle az a polgári-forradalmi dinamizmus, amely a francia felvilágosodás eszmeiségét jellemezte.
A felvilágosult abszolutista kormányzás módszereit Bécsben az uralkodó közvetlen tanácsadói, az ún. osztrák kameralisták dolgozták ki. Egyikük, Joseph von Sonnenfels volt az, aki rendszerezte az új kormányzati mód állami, közigazgatási és pénzügyi elveit. Összegző művében ("Grundsätze der Polizey- Handlung- und Finanzwissenschaft" tehát: "Az államigazgatás, a kereskedelem és a pénzügy tudományos alapjai") sorra veszi mindazt, amit az új államnak közvetlen irányítása alá kell vonnia a hatékonyság érdekében. Sok egyéb között ezek közé tartozik a mindaddig egyházi hatáskörben lévő oktatásügy is. [314]
Mária Terézia - és fia II. József - a felvilágosult abszolutista kormányzati elveket érvényesítette a Habsburg-birodalom közoktatásának irányításában is. Ennek megfelelően a magyar közoktatást is igyekeztek egységes irányítás alá vonni. Törekvéseiknek következménye volt az, hogy iskoláztatásunkban fokozatosan tért hódított a felvilágosult abszolutizmus néhány tipikus alapelve:
Az iskolázás ettől kezdve már nem kizárólag az egyes vallásfelekezetek ügye, de nem is az egyes földesurak jótékonykodásának függvénye. Az uralkodó fenségjogába került, világi területre áttevődött, "laicizált" kérdés lett az iskolaállítás, fenntartás és irányítás ügye. Az állam továbbra is igénybe kívánta venni az egyházakat az iskoláztatásban, az oktatásban, de csakis saját központosított irányítása, felügyelete alatt.
Mária Terézia az 1770-es években a tanügy nagyszabású reformját hajtotta végre. Az 1773-ban feloszlatott jezsuita rend vagyonának jelentős részéből tanulmányi alapot hozott létre az alsó, a középfokú oktatás valamint az egyetem támogatására. A királyi katolikus iskolák függése az államhatalomtól ettől kezdve még nyilvánvalóbbá vált.
1775-ben az uralkodó az udvari kancellária egyik fiatal tanácsosát, Ürményi Józsefet megbízta a magyar iskolarendszer átfogó reformjának kidolgozásával. Ürményi több tapasztalt szakember segítségét igénybe vette a munkálatok során, ezek közé tartozott Makó Pál, volt jezsuita, egyetemi tanár, Tersztyánszky Dániel levéltár-igazgató, valamint Kollár Ádám történész, a bécsi udvari könyvtár vezetője.
Az új Oktatási-Nevelési Rendszer, a Ratio Educationis végső szövegét Mária Terézia 1777. augusztus 22-én hagyta jóvá. (Teljes címe magyarul: Magyarország és a társországok átfogó oktatási-nevelési rendszere.)
A protestánsok eleve elutasították a Ratio elveinek átvételét. Arra hivatkoztak, hogy az iskolaügy egyedül az iskolákat fenntartó felekezetek, s mindenekelőtt a helyi egyházközségek hatáskörébe tartozik. Az államhatalomnak nincs joga ebbe beleszólni.
A Ratio Educationis tehát - alkotói elképzelésével ellentétben - csak a katolikus iskolák belső rendjére gyakorolhatott befolyást. Ezzel együtt is mérföldkő hazai iskoláztatásunk történetében. (Kornis Gyula - századunk kiemelkedő kultúrpolitikusa - joggal nevezte a "magyar művelődés első egységes kódexé"-nek.) [315]
A Ratio első ízben kísérelte meg egy olyan egységes oktatási-nevelési rendszer létrehozását, amely az állam, illetve az államhatalmat képviselő uralkodó felügyelete alatt áll. Az iskolák felekezeti jellegének és fenntartásuk feudális módjának megőrzésével kísérelte meg a különböző szintű oktatási intézményeket egységes állami szervezetbe rendezni.
A Ratio előszavában így írnak a szerzők: "...őseink rendelkezése alapján [...] arról is bölcsen gondoskodás történt, hogy a nevelés- és oktatásügy felső szintű felügyelete és irányítása - hazai törvényeink szerint - maguknak a királyoknak fenntartott felségjogok közé számítson... [316]
A felvilágosult abszolutizmus tipikus gondolata ez: az uralkodó a jól szervezett közoktatás útján gondoskodik az állam jólétéről (a "közboldogságról") és az alattvalók személyes boldogulásáról. Mindenkinek a saját társadalmi helyzetének megfelelő tudásanyagot kell nyújtani ahhoz, hogy engedelmes, "jó alattvaló" váljék belőle. A felvilágosodás képviselői hittek abban, hogy közoktatással-neveléssel az egyén életkörülményei és a "nagy egész", a társadalom működése egyaránt jobbíthatóak. Így vélték elérhetőnek a kor abszolutista uralkodói a szociális problémák orvoslását anélkül, hogy a feudális társadalmi berendezkedést alapjaiban megváltoztatnák.
Ha az első "Oktatási-Nevelési Rendszer" értékeit, pozitívumait kívánjuk összegezni, akkor a következő sajátosságokat gyűjthetjük csokorba:
Szükség is volt a pihenés, a "rekreáció" különböző fajtáiról szólni, hiszen a tanítás időbeosztása akkoriban más volt, mint manapság. A tanév november elsején kezdődött, s következő év szeptember huszadikáig tartott. A hathetes "nagyszünet" őszi időszakra esett. Vasár- és ünnepnapokon a tanulók istentiszteleten vettek részt, ekkor nem volt tanítás. A korábbi gyakorlat szerint pihenőnap volt még a kedd és a csütörtök, ebből a Ratio csak a csütörtököt engedélyezte. A tanórák reggel fél nyolctól tízig, és délután fél kettőtől négyig tartottak.
Mindezeken túl találunk az 1777-es Ratio Educationis-ban ellentmondásos, a korabeli állapotok konzerválására törekvő, a polgári haladást akadályozó előírásokat is:
A magyar nyelv nem kapott helyet a közép- és felsőfokú oktatásban. A tanítás nyelve a latin volt (a népiskolákat kivéve, ahol természetesen a tanulók anyanyelvén folyt az oktatás). A kisgimnáziumi osztályokban az anyanyelv csupán "segédnyelvként" szerepelt, de csak addig, míg a tanulók latintudása lehetővé tette az egynyelvű magyarázatot.
Az első Ratio Educationis megtörte azt a folyamatot, amely az 1730-as, 40-es évektől kezdve bontakozott ki Magyarországon. Az iskolák magyar jellege attól kezdve kifejezetten erősödött: megszülettek a magyar nyelvű tankönyvek, kísérletek történtek a magyar tannyelvű oktatásra. 1777-tôl kezdve viszont a kisgimnáziumokban a magyar csak egy lett az országban élő hét nemzetiség lehetséges segédnyelvei közül, semmi több. [318]
Ezzel szemben a modern nyelvek közül a német nyelv tanításának minden iskolai szinten kiemelt szerepet biztosított. (Másfelől ez a tény pozitívumként is értékelhető, hiszen először jelent meg iskoláinkban egy élő idegen nyelv - mint tantárgy.)
Az első Ratio továbbra is a nemesség érdekeit tartotta szem előtt: eszménye a hagyományos latinos-retorikus, "barokkos" műveltség volt, közjogi-alkotmányjogi színezettel. A gimnázium elsősorban azoknak a nemesi származású fiataloknak volt az iskolája, akik annak elvégzése után visszatértek az "apai házba", és átvették öröklött birtokuk irányítását, vagy - ennek hiányában - vagyonos nagyuraknak ajánlották fel értelmiségi szolgálataikat.
Végezetül: a Ratio gimnáziumi tanterve - egészében véve - nem vette figyelembe a 10-15 éves korú tanulók lélektani sajátosságait. Nehezen megemészthető tananyagtömeg volt ez, tele fogalom-meghatározásokkal, felsorolásokkal.
Az első Ratio Educationis igen fontos dokumentuma a magyar iskolaügy történetének, de a gyakorlatra mégsem tudott igazán mélyen hatni. Mária Terézia halála után ugyanis fia, II. József került a trónra, aki a felvilágosult abszolutizmus szellemében egységes közoktatási rendszert kívánt meghonosítani az egész Habsburg-birodalomban.
Jól látta, hogy jelentős reformokra van szükség, de elutasított minden nemzeti törekvést. Végső célja a birodalom teljes központosítása és Magyarország beolvasztása volt. Bizonyos rendelkezései jelentősen segítették a polgári fejlődést, ezt a felvilágosult magyar értelmiségiek egy csoportja támogatta. Nemzeti érdekeket csorbító törekvései viszont sértették a nemesi előjogokat, ezért a magyar nemesség többsége elutasította azokat.
Így azt az elképzelést is, mely szerint a birodalmon belül a német nyelvnek kitüntetett szerepet szánt, a magyar országgyűlés hivatalos nyelvévé is a németet kívánta tenni az addigi latin helyett. Rendelete szerint a középiskola grammatikai osztályába senkit sem vehettek fel német írás- és olvasástudás nélkül. A német nyelvet minden iskolatípusban és minden fokon tanítani kellett, sőt németül kellett tanítani minden tanrárgyat a magyarországi középiskolákban.
Már a népiskolák tankönyveit is két nyelven, németül és magyarul kellett megjelentetni. Dugonics András írta a korabeli kisiskolás gyerekekről: "Ropogott a szájukban a német szó, hozzá nem szokhattak." [319] Nehezítették a német nyelv elsajátítását a latin és magyar betűktől eltérő formájú gót betűk is.
Tandíjat vezetett be a gimnáziumokban akadémiákon és az egyetemen. Ezzel is a társadalmi osztálytagozódás megszilárdulását kívánta elérni, minimálisra csökkentve az iskoláztatáson át történő felfelé áramlást, mobilitást. Szigorította a helyzetet az osztályzásról hozott rendelkezése. Ennek értelmében jobbágy származású tanulók csak akkor léphettek magasabb osztályba, ha kitűnő minősítést értek el. Polgárok kitűnő vagy I. rendűség esetén. Nemeseknél egy kikötés volt csupán, ha III. rendűek lettek, osztályt kellett ismételniük.
Előremutató cselekedet volt viszont az ún. "közös" iskolák felállítása a különböző vallásfelekezetű tanulók számára. Azokban a szegény falvakban, ahol csak egy felekezet tudott iskolát létesíteni, a király elrendelte, hogy a másvallású gyermekek is ebbe az iskolába járjanak.
A nemzeti ellenállás végül is meghiúsította a németesítő törekvéseket, a kalapos király - halálos ágyán - visszavonta rendeleteit.
Az 1790-ben trónra lépő II. Lipót uralkodásának elején úgy tűnt, hogy lehetőség nyílik a magyar iskolaügy újjászervezésére. Az 1790/91-es, valamint az 1792-es országgyűlésen a magyar nemesség már megfogalmazhatta a sajátosan magyar jellegű nevelésre vonatkozó követeléseit. Ezzel kapcsolatos eredmények a következők:
Fontos vívmánya volt az 1790/91-es országgyűlésnek a protestáns vallásszabadság és ennek kapcsán a protestáns tanügyi autonómia törvénybe iktatása.
Az 1790. évi 26. törvénycikk hosszú, sötét időszakot zárt le a protestáns egyházak életében. Bár a római katolikus egyháznak továbbra is biztosította a "religio praedominans" (uralkodó vallás) szerepet, mégis elismerte az evangélikus és református egyházak önkormányzatát. Megadta számukra az iskolafenntartás, további iskolaalapítás, adománygyűjtés és külföldi egyetemjárás jogát.
Bármennyire is haladó lépés volt ez a törvény a szabad vallásgyakorlat terén, visszavetette azt az első Ratióval meginduló folyamatot, amely a hazai iskolarendszer egységesítése felé vezetett. A protestánsok ezután - tanügyi autonómiájukra hivatkozva - elutasítottak minden állami kezdeményezést, ami az iskolarendszerük fejlesztésére vonatkozott.
Törvénybe iktatták a magyar nyelv iskolai oktatását is azoknak, akik nem tudtak magyarul. (Tehát nem valamiféle "magyar nyelv és irodalom" tantárgy keretei között.) Az oktatás latin nyelvűsége továbbra is változatlan maradt.
Létrehozták a Művelődési Bizottságot egy új tanügyi reform egy második Ratio Educationis kidolgozása céljából. Fontos lépés volt ez, a bizottságban együtt dolgoztak a magyar tanügy jobbításáért katolikus és protestáns egyházi és világi szakemberek.
A Művelődési Bizottság 43 ülésén tüzetesen elemezte az első Ratio Educationis tapasztalatait, és a beküldött iskolaügyre vonatkozó javaslatokat. Mindezek alapján kidolgozták a "nemzeti nevelés általános elveinek rendszerét".
Ezek között fontos alapelv az, hogy az országban minden gyermeket (osztály-hovatartozásra tekintet nélkül) azonos célok érdekében egységes, ingyenes, intézményes nevelésben kell részesíteni. Változatos iskolatípusokról kell gondoskodni, de ezekben olyan hasznos ismeretek tanítása történjék, amelyek felkészítik a növendékeket jövendő hivatásuk betöltésére. Különös hangsúlyt helyeztek az elemi iskolák (kisiskolák) fejlesztésére.
A vallástant külön kell tanítani az egyes felekezethez tartozó gyermekeknek úgy, hogy közben vallási türelemre, a más vallásúak iránti toleranciára neveljék őket. Valamennyi tanulónak közös, egységes erkölcstant kívántak oktatni a tervezet készítői. Az oktatás nyelvévé a magyart akarták tenni.
A Művelődési Bizottság tervezetéhez többen fűztek megjegyzéseket, észrevételeket. Így tett Hajnóczy József is, a magyar jakobinus mozgalom későbbi eszmei vezetője. Véleményének summája az, hogy a "nemzeti nevelés" terve sok értékes gondolatot tartalmaz, de ezek legtöbbje a feudális viszonyok kötöttségei miatt nem valósíthatóak meg.
Ez a rend senkinek sem biztosít biztonságot, boldogulást - bizonygatja Hajnóczy. Szabad nevelésre volna szükség, de ez az elmaradott társadalmi viszonyok között lehetetlen. Hét fogalmat ajánl a Művelődési Bizottság figyelmébe, amelyek megvethetnék a szabad nemzeti és polgári nevelés alapjait: természet, értelem, igazság, igazságosság, szabadság, biztonság, tulajdon. [320]
Hajnóczy Józsefhez hasonlóan egy "szarvasi néptanító" is eljuttatta véleményét a Művelődési Bizottsághoz. Így nevezte magát beadványában Tessedik Sámuel (1742-1820), evangélikus lelkész, korának kiemelkedő pedagógus-egyénisége. Tanulmánya - "Tizenkét paragrafus a magyar iskolaügyről" - 1791 szeptemberében keletkezett.
Mélyreható bírálat ez az írás a korabeli falusi népiskolákról. A gyerekek olyan tárgyak tanulásával töltik idejüket, amelyekre az életben nincs szükségük. Ebből követezik, hogy "tunyán és tevékenység nélkül" töltik el iskolás éveiket. Az életre, a falusi életre kell nevelni a gyermekeket - hangoztatja Tessedik.
A falusi iskolákból teljesen hiányzik a kétkezi munka, pedig ide olyan gyerekek járnak, akiket "az Isten, az állam, az emberi társadalom s a saját osztályhelyzetük mindig tevékeny életre szánt".
A tanítás módszerei sem megfelelőek: a gyerekek emlékezetét sokféle fölösleges ismerettel terhelik túl, egyéb testi és lelki képességeik így teljesen visszafejlődnek.
A vallásos nevelés pedig a "szívet melegítő" "Krisztus vallás helyett" "hamis néphitnek, durva előítéleteknek, ferde vallási fogalmaknak" káosza.
Végezetül a tanítók gyenge képzettségét említi meg Tessedik Sámuel, az áldatlan állapotok egyik fő forrásaként.
Mindezzel saját tapasztalatait, szarvasi mezőgazdasági "szorgalmatossági" iskolájának eredményeit szembesítette. A jól bevált "gyakorlati gazdasági tanmódszert" kínálta fel a Művelődési Bizottságnak. Hogyan valósult meg ez a - magyar iskoláztatás történetében úttörő - kísérlet?
Tessedik Sámuel - Németországbeli egyetemi tanulmányútja után - 1767-ben került Szarvasra, mint az evangélikus egyházközség lelkésze. Gondolkodásmódját a pietizmus gyakorlatias vallásossága éppúgy befolyásolta, mint Rousseau és a filantropizmus természetelvű pedagógiai fölfogása, valamint a felvilágosodás racionalizmusa.
Szarvason döbbent rá a feudális viszonyuk között élő parasztság elmaradottságára, mélységes tudatlanságára. A Békés vármegyei evangélikus iskolák felügyelőjeként figyelemmel kísérhette a tanítók munkáját. Tankönyvekkel, pedagógiai írásokkal igyekezett segíteni munkájukat.
Német nyelven írta "A parasztember sorsa milyen és milyen lehetne Magyarországon" című könyvét. A parasztság helyzetét elemezve bebizonyította, hogy a Ratio Educationis nem segített a népoktatás megjobbításában. "A sokat ígérő csillogó remények szertefoszlottak", a falusi népiskolákban csak az ábécéskönyvek reformjáig jutottak el.
A parasztgyermekek számára mindenekelőtt a természet, a környező világ megismerését tartja fontosnak. Csak így válhatnak ügyesebb gazdává, értelmesebb honpolgárrá. Felekezeti ellenségeskedés és nemzetiségi gyűlölködés - mindezek csak gyarapítják a oktatásügy fejlesztésének akadályait.
Tessedik 1780 májusában hat hold szikes földet kapott földesurától. Saját költségén iskolát építtetett rajta, kertet létesített, szerszámokat, szakkönyveket vásárolt. Ebben a "szorgalmatossági" iskolában tanította feleségével és tanítótársaival "a mindkét nembeli serdültebb szarvasi ifjúságot". Nem tudós könyvműveltséget, hanem valóban közvetlenül hasznos ismereteket tanultak, praktikus készségeket fejlesztettek ki itt a falusi parasztgyerekek.
Miből állt a tananyag? Az írás, olvasás, számolás, földrajz és történelem elsajátítása mellett az emberrel és az ember környezetével foglalkoztak. Az egészségismeretet és természettant a mezőgazdaságtan egészítette ki - figyelembe véve a falusi nép igazi szükségleteit.
Szemléletesen példázza a módszer gyakorlati alkalmazását Tessedik "Önéletírásá"-nak következő részlete: "az egész selyemkészítési munka - kezdve az eperfáknak való föld elkészítésétől, a mag elvetésétől, kapálásától és a csemeték átültetésén, tisztogatásán és locsolásán; a selyembogarak kiköltésén, felnevelésén, begubózásán, osztályozásán keresztül egészen a selyem legombolyításáig és felhasználásáig - mindez a gyermekek kezén ment keresztül." [321]
A szarvasi "szorgalmatossági iskola", a "gyakorlati-gazdasági tanmódszer" egyre több hívet szerzett Tessediknek. Egyre több szakember látogatta meg intézetét, a magyar és külföldi újságok is növelték népszerűségét. II. József 1787-ben kitüntetést adományozott neki. A közismertség azonban nem pótolta az anyagi forrásokat - pénzt sehonnan sem kapott az iskola. Éppen ezért 1795-ben négy esztendeig szünetelt a tanítás az intézetben. Csak 1799-ben taníthatott ismét a szarvasi pedagógus, miután a bécsi udvar belátta: szükség van jól képzett gazdászokra. Ettől fogva minden tankerületből tanítónak készülő fiatalokat küldtek Tessedik iskolájába kétesztendős szakszerű képzésre.
1803-ban Tessedik a Szentpétervári Szabad Gazdasági Társaság kiírására pályázatot küldött be. A német nyelvű, terjedelmes pályamunka azzal foglalkozik, hogy miként lehet felkelteni az alsóbb néposztályokban a "tevékenység, a buzgóság és a munkában való szorgalmatosság szellemét".
A szarvasi reformer ebben a tanulmányában riasztó képet fest korának tanítóiról: "Kik vállalnak tanítói mesterséget? Olyanok, akiket a vizsgákon visszautasítottak, akik fiatal korukban lusták voltak, s nem akartak más hasznos foglalkozást vagy ipari munkát választani, vagy olyan kézművesek, akiket kicsaptak a céhekből. Olyanok is, akik esetleg már megöregedtek ahhoz, hogy önálló munkát kezdjenek, szakmájukban nem tudták magukat kibontakoztatni. [...] Öregkatonák, kocsisok, lakájok, csődbe jutott kereskedők, sőt az emberi társadalom sok más hordaléka jut tanítói hivatalhoz; továbbá gimnazisták, szeminaristák [...] negyed, fél, ritkán háromnegyed részben művelt emberek." [322] Mi hát a kiút? Oktatás, irányítás, személyes példaadás kell hogy érvényre jusson a tanítók képzésében is.
Tessedik nemcsak a férfipedagógusra gondolt. A maga korában szokatlan módon a tanítónők szerepére irányította a figyelmet. "Legyen mindenekelőtt gyermekszerető - kezdi az ideális tanítónő jellemrajzát Tessedik. Kedves egyéniségével szerettesse meg a gyermekekkel a tanulást, vonja magához őket. Hasson oda, hogy szívesen járjanak iskolába." [323]
Az 1800-as évek elején a szarvasi "szorgalmatossági" iskola fellendült. Az újrakezdést követő hetedik esztendőben már a hatvannegyedik jelölt nyert korszerű képzést a tanítói pályára és a különféle mezőgazdasági tisztségek betöltésére.
A siker azonban nem tartott sokáig. Tessedik magára maradt, az iskola anyagi támogatása az országos tanulmányi alapból minimálisnak volt mondható. A magyar földön páratlan intézet - amelynek már nem kevesebb, mint 991 tanulója volt - 1806 októberében végleg bezárta kapuit.
Tessedik egyházi feljebbvalója, az evangélikus esperesség latin iskola mellett döntött. A gyakorlati gazdasági tanmódszer mezőgazdasági iskolája helyén nemsokára megnyílt a hagyományos latin gimnázium, ahol egészségtan helyett inkább klasszikus mitológiát tanítottak.
Másfél évtizeddel azután, hogy az országgyűlés Művelődésügyi Bizottsága megkezdte munkáját, Budán 1806-ban napvilágot látott az új Nevelési-Oktatási Rendszer, a második Ratio Educationis. (Elődjéhez hasonlóan ezt is a király adta ki felségjoga alapján.)
A második Ratio csak a katolikus iskolák számára vált kötelező érvényűvé, a protestánsok - tanügyi autonómiájuk védelmében - kezdetben elutasítottak minden központosító törekvést. Később - éppen a Ratio hatására - ők is kidolgoztak egységesítő rendelkezéseket. (Ilyen volt többek között Budai Ézsaiás 1807-ben Debrecenben kiadott Ratio Institutionis-a.)
Az 1806. évi Ratio Educationis intencióinak jellemző vonásai közé tartozott a nemzetiségi és vallási türelem. A lakosok körülményeinek sokféleségéről így szól a Ratio: "...ebben az országban és a hozzá tartozó országokban - más kisebbek mellett - a lakosság összesen hét jelentős nemzetiségre vagy rétegre oszlik, melyek mindegyike meglehetősen népes: ezek a szűkebb értelemben vett magyarok, azután a németek, a szlovákok, a horvátok, a rutének, a szerbek, a románok, akik mind saját, egymástól nagyon különböző nyelvüket beszélik." [324]
Hasonlóan sok a hitfelekezetek száma: római katolikusokon kívül az ágostai (evangélikus) és helvét (református) vallásúk, valamint a görög szertartású katolikusok alkotják a legnépesebb egyházakat. Törekedni kell arra, hangsúlyozza az új Oktatási-Nevelési Rendszer, hogy lehetőleg "minden nemzetiség saját anyanyelvi iskolával rendelkezzen". Fontos továbbá, hogy az iskolarendszer "vallási megkülönböztetés nélkül, egyformán szolgálja mindenkinek közös művelődését, valamint a társadalom hasznát". [325]
Részletesen rendelkezik a Ratio az anyanyelvi iskolákról - az egyszerű falusi egytanítós iskolától kezdve a tankerületi székhelyeken működő normaiskolákig. Az alsó fokú oktatás ingyenességét tartja kívánatosnak. Ha a szülő saját hibájából nem iskoláztatja gyermekét vétséget követ el, s büntetést érdemel.
A városi iskolát továbbfejlesztette, megalkotva ezzel a későbbi "polgári iskola" elődjét. Külön gondoskodott a lányok iskoláztatásáról.
A latin iskola alsó szintje továbbra is a grammatikai iskola (kisgimnázium). Osztályainak számát az addigi háromról négyre emelte a rendelet. Ezt követték a "humán" tanulmányok, az ún. retorikai és poétikai osztályokban. Szónoklat- és költészettanon kívül hittannal, matematikával, természetrajzzal, földrajzzal és történelemmel is foglalkoztak a tanulók ezekben az osztályokban.
Fontos fejlemény, hogy a II. Ratio kiküszöbölte a német nyelv korábbi - II. József alatt bevezetett - kötelező oktatását. Továbbra is tanították, de csak azoknak a tanulóknak, akik ezt kívánták.
Noha a gimnáziumokban az oktatás nyelve hivatalosan továbbra is a latin maradt, e rendelkezés jelentős szerephez juttatta a magyar nyelvet is.
Nemzetiségi vidékeken - a hagyományokat követve - lehetővé tette, hogy a gimnáziumi tárgyak oktatásában a magyarázat megkönnyítésére segédnyelvként használják a tanulók anyanyelvét. A magyar azonban kiemelkedett ebből a sorból. "Teljes erővel arra kell törekedni - rendelkezik a 40. paragrafus -, hogy a magyar nyelv oktatása a többi tantárggyal fokozatosan haladjon elôre." Tehát a latin nyelvű anyagot magyarul magyarázták a magyar tanulóknak, nemzetiségi területen pedig anyanyelven és magyarul is.
A második Ratio Educationis felvette az elszakadt fonalat. Magáévá tette azt a XVIII. század közepén köztudatban élő gondolatot, hogy a magyar nyelv nem egy a többi nyelv között, hanem kiemelt jelentősége van. Ezzel a magyar polgári fejlődést is szolgálta a tanügyi rendelkezés.
Részletesen előírta a líceumok és az akadémiák tananyagát is A líceum a kétesztendős filozófiai képzést nyújtó önálló intézmény elnevezése. Az akadémiák körébe pedig a kétéves filozófiai, majd hároméves jogi tanulmányokat nyújtó főiskola tartozott.
Általában elmondható, hogy ez a Ratio kijavította elődje hibáját. Egyszerűsítette a tantárgyi sokféleséget, lélektanilag megalapozottabbá tette a tantárgyak sorrendiségét.
Behatóan foglalkozott az egyetemmel is. Ennek filozófiai fakultása továbbra is megtartotta - a középkori hagyományokra visszavezethető - előkészítő szerepét. A filozófiai osztályok tananyaga itt már természettudományos ismeretekkel bővült. Erre épült a négyéves teológiai, hároméves jogi és ötéves orvosi kar.
A magyar iskolaügy fejlődéséhez mindkét Ratio Educationis jelentős mértékben hozzájárult. Mészáros István megállapítását idézve: "az elsőé az úttörés érdeme, a másodiké pedig a beteljesítés". [326]