|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Van egy hihetetlenül derűs történetem, mely
ráadásul roppant vigasztaló erkölcsi tanulságot hordoz, továbbá
vitathatatlanul csodálatos. Sőt: valóban végbement csodáról szól.
Lemezismertetésemet – melyben előbb a zeneműről, majd az előadásról esett szó
– ezzel a történettel fejezem be, melynek maga a hanghordozó eszköz, a
hanglemez a hőse. Az 1942-es, berlini IX.-et először 1974-ben,
Moszkvában szereztem be, számos egyéb Furtwängler-lemez társaságában,
amelyeken elég tömör feliratok ékeskedtek, például: „Szimfonyicseszkaja
Muzika”, vagy csak egyszerűen: „Mono”. (Ez utóbbi fontos körülmény volt, mert
a sztereólemez 1.25-be került, a monó pedig csak 1 rubelbe.) Nagy híve voltam
a Melogyija cégnek, a világ talán legnagyobb kalózvállalatának. Rengeteg
nyugati lemez másolatát fillérekért meg lehetett vásárolni, állítólag azért,
mert a Szovjetunió nem fogadta el valamelyik szerzői jogi egyezményt. Persze
mindig azt kellett megvenni, ami éppen kapható volt, ‘74-ben főleg
Furtwänglert. Aztán jóval később, Pesten tudtam meg, hogy ezeket a
fölvételeket nem valamelyik nagy, nyugati lemezvállalat kiadványairól másolta
a Melogyija, hogy ezek a csodálatos fölvételek valóságos Első Kiadások. Az
1942-es, berlini IX. szimfóniát először Moszkvában tették közzé. Igen: a háborús koncertek Furtwängler-hangját a
világ a ‘60-as, ‘70-es, ‘80-as években közzétett szovjet hanglemezek nyomán
ismerhette meg. A lemezek a Szovjetunión kívül nem kerültek kereskedelmi
forgalomba, de a zenei világ felfigyelt rájuk. Gyűjtők jelentős összegeket
fizettek a kicsempészett példányokért. Független kiadók lemásolták, és újra
kiadták egyiket-másikat. Kritikusok vitatták hitelességüket, pl. Haydn imént
említett „Londoni” szimfóniáját egyesek a „hamis Furtwänglerek” (mert ilyenek
is vannak!) közé sorolták, amíg a moszkvai cég alkalmazottja egy
Bruckner(!)-lemez hátsó borítóján sort nem kerített a szükséges filológiai
magyarázatra.[1] (Mindez két további kérdést is fölvet. Ki volt az
a vöröskatona vagy az a tiszt, aki 1945 tavaszán a Masurenallée-i Rádióházban
[Funkhaus] fölfedezte a kezdetleges és végtelenül sérülékeny hangszalagokat, fölismerte értéküket, és szakszerűen biztonságba
helyezte őket?
Ráadásul akkor még az amerikaiak sem ismerték a „Magnetophon” nevű
készüléknek, az AEG-Telefunken újdonatúj találmányának működését, nemhogy a szovjetek! S
ki az a csodálatos ember, aki a ‘60-as évektől kezdve folyamatosan kiadatta a
Melogyija cégnél ezt a sorozatot? A titokzatos Grjunberg elvtárs, akinek a
nevét ott látom a lemezeken? Miközben a nyugatnémetek – a hivatalos
szóhasználat szerint – újrafölfegyverkező „revansisták” voltak, és
Furtwängler bizony Nyugaton hunyt el. Továbbá Furtwängler otthon töltötte a
Hitler-uralom éveit, tehát ezek a Melogyija által sokszorosított előadások végeredményben a Harmadik Birodalom
hangdokumentumai!
Egyik-másik köhögés eredhet akár egy náthás SS-től is! És hogy csengett a
‘60-as évek Szovjetuniójában annak a Wilhelm Furtwänglernek a neve, aki, mint
nácigyanús, évekig nem léphetett pódiumra? Ki adatta ki a Melogyija sorozatát?) 1987. október 15-én, a glasznoszty-időben a
szalagok visszatértek eredeti őrzési helyükre, Berlinbe. A Deutsche
Grammophon GmbH kiadásában csakhamar meg is jelent egy 10 sugárlemezből álló
album, csodálatos restaurátori munka eredményeképp. Ami pedig ebbe nem fért
bele: például egy Brahms-Negyedik, vagy az a Beethoven-Kilencedik, amelyről
ez az ismertetés szólt... nos, azokat nem adták ki. A gyűjtők azért továbbra
is meg tudják szerezni őket kopott, de méregdrága Melogyija-mikrólemezeken,
vagy gyanús eredetű kalózkiadványokon. A németeknek – ha még léteznek németek
– a jelek szerint nem hiányoznak. |
|
|
|
|
|
