|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Finale. Presto ma non troppo, 3. Vagy három héttel a IX. szimfónia e berlini
előadásának fölvétele után ugyanabban a betanulásban újra előadják a művet.
Az utóbbi hangversenyt a Führer születésnapjának előestéjén rendezik, 1942.
ápr. 19-én. Világos, miért szállnak ki a híradósok. Goebbels személyesen
jelen van; mások is. A kamera hosszan mutatja a fejeket. Nem vagyok elég
művelt, nem ismerem meg őket. Figyelemreméltó arcok. Az egyikről úgy
képzelem, Kaltenbrunner lehet, a Sicherheitsdienst vezetője. Van egy nő is
közöttük. Most megint a zenekart meg az énekeseket látom. Hát ilyen volt a
Bruno Kittel Énekkar? Most a közönség egyszerű tagjait mutatják. Katonák
(Waffen SS?), sebesültek, de mily figyelmesen, odaadóan hallgatják, hogy:
átölellek, milliók! Meg: testvér lészen MINDEN (ff) ember. Ennek a vitéznek
az orra van bekötve. Most megint húzza-vonja egy hegedűs (ő volna a
koncertmester Erich Röhn?), s hatásosan fényképezve mintegy véletlenszerűen
egy irdatlan horogkereszt tűnik föl a háttérben. Furtwängler eközben csak
vezényel, mintha mi sem történnék. S már vége is; tapsvihar, az egész
együttes látszik, jobbról-balról a két (mert, mint kiderül, kettő van)
teremdísz. Sonkanadrágban Goebbels lép elő, és kezet fog a Dubcek-mosolyú
karmesterrel. Kompromittierendes Foto – mondja a ZDF-dokumentumfilm bemondója
–, amely még sok kellemetlenséget fog szerezni Furtwänglernek. Ezzel függ össze ennek a lemez-ismertetésnek a
nagy-nagy kérdése. A rajongók közül sokan (én is) esküsznek a háborús
időszakra: úgy tartjuk, hogy az 1942–’45-ből fennmaradt, mintegy 15 lemeznyi
hangdokumentum még ennek a karmesternek az életművén belül is kivételes
jelentőségű. Hogy csak a Beethoven-szimfóniákra emlékeztessek: az V. kezdetének félelmetessége,
óriási szünetekkel tagolt drámai frazeálása, a IV. kezdetének töredezettsége,
tétovasága, majd a kitörés féktelen energiája, a IX. első tételének most
méltatott vulkanikus jellege és szívszorító gyöngédsége, a VII. (csonkán
fennmaradt) zárótételének a zenekar által már-már követhetetlen tempójú eksztázisa mind
olyasmi, ami mellé még ebből a csodálatos életműből is nehezen találhatunk
párhuzamokat. Vajon miért? * A dolog nem olyan aggasztó, mint első pillantásra
tetszik. Ha tanulmányozni kezdjük Furtwängler életrajzát, rögvest kiderül,
hogy nem volt náci. S ez még enyhe kifejezés. Helyesebb úgy mondani: csak ő
nem volt náci. Párttag volt, vagy legalábbis súlyosan belebonyolódott a
nemzetiszocialista üzelmekbe a karmester Böhm, Karajan, Krauss, aztán a
zeneszerzők: Strauss, Orff, Lehár – a zenei életből úgyszólván mindenki, aki
otthon maradt. Furtwängler viszont náciellenes és antifasiszta volt. Nem
abban, hogy 1934-ben visszavonult, minden méltóságáról és állásáról
lemondott, és attól kezdve csak magánjogi szerződésekkel, vendégként
hangversenyzett. Nem abban, hogy megtagadta a megszállt országokban való
föllépést. Nem abban, hogy a nemzetiszocializmus 12 éve alatt hatvanszor
utasította vissza a különböző hivatalos ünnepségeken való szereplést, s
mindössze kétszer fordult elő, hogy nem mert távol maradni. Nem is abban,
hogy zenekarának nem-árja tagjait és a titkárnőjét megmentette. Az efféle
minden becsületes embertől elvárható lett volna. Ámde Furtwängler egy Hindemith-bemutató
betiltása után nyílt levélben támadta meg Goebbelst („Walternak,
Klemperernek, Reinhardtnak és sok másnak továbbra is, miként a múltban,
nyilvános előadásokon kell bemutatniuk a művészetet, amelynek eddig is a
tolmácsai voltak”). Amikor kirúgták a zsidókat a Berlini Filharmonikus
Zenekarból, két művésszel, mint zongorista, triót alakított, és tüntetőleg
így léptek föl, amíg lehetett. Toscanini azután hagyta el Olaszországot, hogy
inzultálták, mert nem volt hajlandó elvezényelni a Giovinezzát. Olaszországi
körútja során Furtwänglert is fölszólította ugyanaz a csőcselék ugyanarra, ám
ő is megtagadta a vezénylést, és szembenézett velük. Amiatt sem szabad kárhoztatnunk, hogy időnként
előadta a IX. szimfóniát, akár ott voltak Goebbelsék, akár nem.
Nyilván semmi sincs, ami a nemzetiszocializmussal olyan végletesen és
hajthatatlanul összeegyeztethetetlen lett
volna, mint épp a IX. szimfónia. Az ember valósággal kísértést érez arra,
hogy közvetlen kapcsolatot keresgéljen élet és művészet között. A IX.
szimfónia a maga társadalmi összefüggéseivel szinte csábít erre. S akkor az a
tragikus és heroikus színezet, amely Furtwängler háborús hangversenyeit
jellemzi – és nemcsak a Beethoven-eket, hanem például Haydn 104. D-dúr („Londoni”) szimfóniáját is
–, talán éppen ama jeges magánnyal függne össze, amelyre a hősnek mindig
szüksége van, hogy „milliókat ölelhessen át”? De a másik oldalról ugyanígy megkérdezhetjük:
végül is miért nem volt kisebb a nemzetiszocialista Németország szellemi
teljesítménye? Miért jöttek létre nagy művek? Miért látták meg oly tiszta fényben az élet
legsúlyosabb kérdéseit azok, akikkel ama sötéten lényegretörő, de mégis
logokratikus társadalom nézett farkasszemet, rohamkéssel a kezében,
aranykorral a szívében? Furtwängler 1945-től aztán persze, nácigyanús
egyénként, két évig nem léphetett pódiumra. Olyan emberek fordultak el tőle undorodva,
mint Thomas Mann, mert otthon maradt, és hangversenyeket adott „Himmler
Németországában”. S még ma is több sarat hajigálnak őrá, mint az összes náci
zenészre együttvéve. |
|
|
|
|
|
