|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Allegro, ma non troppo, un poco
maestoso A mostaniakat nem valami könnyen különböztetem
meg egymástól, de a régi, nagy karmesterek stílusában erős eltéréseket lehet
megfigyelni. A késői (az NBC-zenekarral fölvett) Toscanini-lemezek például
többnyire gyorsak, pontosak, feszültek, ugyanakkor némileg távolságtartóak és
szárazak. A Furtwängler-lemezek mind dinamikailag, mind a tempó szempontjából
szélsőségesek. A d-moll szimfónia e berlini fölvételén a III. és IV. tétel szünetei és
lelassulásai, a mű zárórészének hihetetlen felgyorsulása, az I. tétel
megdöbbentő üstdob-fortisszimói jó példák. Ám a Furtwängler-hangzást
valójában nem efféle technikai jegyek jellemzik, hanem az, ami mögöttük van:
a tolmácsolás kétségbevonhatatlan biztonsága, úgyszólván szükségszerűsége. A
Toscanini-fölvételeken az elkentség teljes hiánya, a tiszta hangszín, a
pontos és határozott, de nem durva hangindítás szinte érzéki örömet okoz
hallgatójának, s ennélfogva a hang fizikai megszólalása valamelyest önmagára
vonja a figyelmet. A Furtwängler-fölvételeken a zene mintegy
immaterializálódik, elindul a szellemiséggé válás útján. Az elhangzó zene
valami olyasmire mutat rá, ami nem hangzik el. Ez a karmester az előadások
tárgyi hitelességének fokozására irányuló erőfeszítéseket is megvetette. Nem
érdekelte a múltnak az a képe, amelyet a zenetudomány alakított ki. Mi más
volna a múlt – kérdezte –, mint mi magunk? A hangverseny néha persze elég katasztrofálisan
kezdődött: Furtwänglert gyakran bírálták a művek elkezdésének bonyodalmai
miatt. Bizonytalan, köröző mozdulataira olykor nehezen lódult neki a zenekar;
nem mindig voltak nagyon tiszta ütései (nem morzézott, ahogy ő mondta), hanem
a benne élő eszményi zenei folyamatot rajzolta le taglejtéseivel. S annál
figyelemreméltóbb, hogy a Furtwängler-hangzás mégiscsak jellegzetes, jól
fölismerhető jelenség, amelyre a rajongó azonnal hegyezni kezdi a fülét. A
hangok – és a szünetek nem kevésbé – valahogy különösen
jelentőségteljesek ennél a
karmesternél. Ez a berlini Furtwängler-fölvétel a legsötétebb
tónusú IX. szimfónia, amit valaha hallottam, és a legsúlyosabb is. Az 1.
tétel egyetlen jellegzetességét ragadom ki. A tétel kezdetén mindjárt megjelenő erélyes főtémának
(16–21. ütem) van egy lágy, szomorú változata is (210–215), mely nem jut el a
dallam szükségszerű nyugvópontjára. (Csak az utolsó hang marad el.) Amikor –
számtalan tiltakozás és megpróbáltatás után – végül rábólintunk a
végzetünkre, jutalmul megkapjuk a lágy változat befejeződését, a sok
hangszercsoportban egyszerre megszólaló d-t (513). Azonnyomban megkezdődik
egy gyászinduló („a hős temetése”), mely néhány ütem után észrevétlenül
átalakul a kezdő, akaratos főtémává, és a tétel véget ér. Egymás után teszem föl a Furtwängler-lemezeket.
Itt van a leghíresebb IX.-je, amelyet Bayreuth-ban
vezényelt, ‘51-ben, és amelyet sohasem szerettem. Itt van egy ‘53-as bécsi,
szép. Egy réges-régi, sercegős stockholmi, nagyon szép, de alig szól. Aztán
itt az utolsó: az ‘54-es, nyárvégi luzerni,
amelyet vagy 3 hónappal a halála előtt vezényelt, és amelyet csak nemrég
ismertem meg. Szintén nagyon szeretem. De csupán egy van köztük: a berlini,
amelyen ez az 513. ütem és a környéke ennyire szívszorító. Amikor a főtémának
ez a bizonyos lágy változata tétovázva lépked lefelé a d hang felé, pici
szünetekkel, és aztán megszólal, de szinte csak lehelve, a d, akkor már
elfogadjuk a sorsot, már igent suttogunk rá... És korábban – amikor nagynehezen rávesszük
magunkat! A legdrámaibb rész a 301. ütemmel kezdődik. A berlini fölvételen
mintha az üstdob harminckettedeié lenne a főszólam. Az ff-csúcsok robbanásaié
s közöttük a folytonos
kitörésé. Az üstdobpergés oly hatalmas, hogy szinte elfödi a vonós- és
fúvóshangszerek hangját, s még erősödik. A gyors hangerőnövekedés után aztán
mégis keményen következik be az ff-csúcs. Elfojtódó halkulás, lassabb, tovább
húzódó crescendo, csúcs. Elfojtódás, észrevétlen átlendülés a holtponton,
aztán még lassabb, még az iméntinél is tovább fokozódó crescendo, csúcs,
elernyedés... (Furtwänglernél csak kis jelentősége van a metronómmal mérhető
tempónak, a decibelben kifejezhető dinamikának. Nála – azt hiszem, még
inkább, mint a többi nagy karmesternél – az összefüggő zenei folyamat
megformálása számít, a tagolás, az arányok, azok a tényezők, amelyekről a
partitúra alig beszél.) Sötét és hősies előadás a berlini. A végzet
elvállalása: görög héroszok munkaterve ez, hogy hírnévhez jussanak. A
héroszból, írja Tatár György (1989), csak az a maradék jut az alvilágba, ami
nem vált belőle halhatatlan hírűvé, eposzi tárggyá. Odüsszeusz azért nem tud
ellenállni a szirének énekének, mert ők őróla magáról, az ő trójai tetteiről
szólnak s méghozzá a jövő szavaival. A szirének az Íliász egy változatát
éneklik: mert
mi tudunk mindent, mit a tágterü trójai síkon tűrtek
az argoszi és trósz küzdők isteni szóra (Odüsszeia,
XII, 190-191, Devecseri Gábor fordítása.) Nietzsche hősének már nincs szüksége a hírnév
által való örökkévalóságra: mindig az örök visszatérés iszonyatos vagy
lelkesítő távlatát figyelembe véve cselekszik. Hőstetteit akár titokban is
véghezviheti. De hős-e Furtwängler? Ókori értelemben nem az,
hiszen csak előadja Beethovent. Ha Beethoven hérosz, akkor a karmester csupán
szirén, aki a hős cselekedeteinek emléket állít. De Beethoven sem hérosz. A hérosz Napóleon, akinek a zeneszerző a
szirénje. Ámde Napóleon elárulja a forradalmat, s Beethoven ezért végül
leveszi a nevét az Eroica címlapjáról. A
III. szimfónia esetében hérosz tehát nincs is, csak csupa szirének
tükröztetik a sosemvolt hősiesség visszfényét. A IX. szimfónia írásakor pedig
már föl sem vetődik, hogy talán modell után is lehetne dolgozni... Furtwängler legföljebb nietzschei hős lehetett,
aki tevékenységét maradandó nyom nélkül folytatta. Zavarta a mikrofon, a
hangfölvevő műterem. Legjobb lemezei – köztük ez a berlini Kilencedik is –
annak a szerencsés körülménynek köszönhetik létezésüket, hogy olykor akadt
valaki, aki bekapcsolt egy kezdetleges hangrögzítő készüléket.
Véletlenszerűen őrződött meg egy-egy hangverseny emléke. A karmester sokszor
nem is tudott a fölvételekről. A negyvenes évek végén s az ötvenesek elején
aztán rémülten hozzálátott, hogy létrehozza hangzó hagyatékát, megtanulta,
hogyan kell műteremben, apródonként felvenni egy-egy tételt. Vannak ezek
között is gyönyörű lemezek, mint például Schubert „Nagy” C-dúr szimfóniája,
vagy a Schumann Negyedik, de azért a koncertfölvételek általában jobbak. A
műtermi lemezek között még olyan is akad, ami szerintem – Furtwängler ide
vagy oda – egyszerűen unalmas. (Például Mozart „Nagy” g-moll szimfóniájának
ama fölvétele, amelynek egy része 1948 decemberében, másik része viszont ‘49
februárjában készült, a teljes előadást pedig valami hangmérnök hozhatta
össze – szemben például ugyane mű ‘49-es, luganói élő fölvételével.) A Furtwängler-koncert pedig afféle nietzschei
hőstett volt. Arra volt szánva, hogy ne hagyjon tárgyi emléket maga után,
hogy teljesen a pillanaté legyen, de egy örökké megismételhető, örökké vállalható
pillanaté. Az elszálló zenei mondat végtelen komolyanvétele, jelentősége,
felfokozott súlya: a Furtwängler-hangzás e híres jellegzetességei, azt
hiszem, a karmester heroizmusával hozhatók összefüggésbe. |
|
|
|
|
|
