- Arany János -
A lejtőn dalszerű vers, s ezt nemcsak a rövid terjedelem okozza, hanem a műfajra jellemző gyakori belső ismétlődés is. Metaforahasználat tekintetében is különbözik a Visszatekintéstől. A viszonylag képszerűtlen, közvetlenebbül magyarázó-elmélkedő rész nem az utolsó sorokkal esik egybe. Ellenkezőleg: a zárlat éppúgy tisztán metaforikus, mint a fölütés. A szöveg három fő szóképének: az estének, a felhőnek és a lejtőnek a visszafordíthatatlanság, a kilátástalanság és a helyrehozhatatlanság a hasonlítottja.
A lejtőn jelentésének megfejtéséhez kulcsot ad, hogy az első és utolsó sorai két olyan irodalmi műre utalnak, amely fontos szerepet töltött be Arany élményvilágában. A vers kezdete Poe A holló című híres költeményét idézi föl. Szász Károly, Arany nagykőrösi tanártársa éppen A lejtőn keletkezése idején fordította le az amerikai romantikus költő halál-versét. Arany művének zárlata azokra a sorokra emlékeztet, amelyek Ophelia halálának körülményeit beszélik el. (Ismeretes, hogy a Hamlet a magyar költő kedves olvasmányai közé tartozott, s utóbb az ő remek fordításában vált nemzeti irodalmunk szerves részévé.) E két utalás bizonyossá teszi, hogy A lejtőn a halállal való szembenézés állapotát, az élet végéhez fűződő bizonytalanságérzetet fejezi ki. Az idő- és a térmegjelölés által meghatározott beszédhelyzethez a kilátástalanság, hitetlenség, reményvesztettség hangneme társul, az este és a lejtő képzetét a „Vissza sem fordulhatok!” sor kapcsolja össze.
„Az 1848-as forradalmak bukása Európa-szerte hozzájárult ahhoz, hogy a céltalanság érzete erősen kísértsen a közgondolkozásban. A vallás szerepe háttérbe szorult, ugyanakkor a természettudományok gyorsan fejlődtek s egyre jobban hódított az elképzelés, mely szerint a világmindenség nem ismer célszerűséget. A túlvilág létének hitele kétségessé vált, így megrázó élmény lett az egyén halálának véglegessége. A lejtőn példája igazolhatja azt, hogy Arany átérezte korának nagy világnézeti válságát, „az Isten halott” nietzsche-i gondolatában is kifejezett felismerést, s ennek lélektani hatását lírájában a nagy művészet nyelvén tudta kifejezni.” (Szegedy-Maszák Mihály)