- Arany János -

Értelmezések

Az elveszett alkotmány (1845)

Toldi (1846)

Vörösmarty bíráló szavai nagyobb műgondra késztették Aranyt, Petőfi János vitézének példája pedig radikális stílusváltást eredményezett költői pályáján. Az elveszett alkotmány körülményes, kedélyeskedő, régi módon népies hangnemével szakított a Toldiban: mintha ez a két mű nem is egyazon szerzőtől származnék” – állapítja meg Sőtér István. (A körülményesség Sőtér szerint néha itt is kísért, így pl. az olyasfajta megszemélyesítésekben, amilyen az „édes álom pillangó képében”, mely a hasonlatot túl messzire viszi.) Igaz, a két műnek merőben más a meghatározó gesztusa és műfaja. A Toldi laicizált eposz (népies eposz... tehát a valódi eposz megközelítése, amennyire az korunkban lehetséges” – mondta Gyulai Pál), másképp fogalmazva: nagyobb méretű elbeszélő költemény, kedvelt műfaja a kelet-európai romantikáknak.

Arany jól ismerte a Toldi-mondát: a Toldi-nemzetség Arany szülőfalujának, Nagyszalontának voltak urai, s viselt dolgaikról a történetek szájról szájra jártak a helybeliek körében. Forrásként Ilosvai Selymes Péter (1520 körül–1580 körül) 1574-ben szerzett históriás énekét használta (Az híres-nevezetes Toldi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokoskodásáról való história); Arany művének első értő bírálói nem győzték hangsúlyozni, hogy milyen szuverén módon formálta át a nyersanyagot: a szerteágazó kalandokat erőteljesen tömöríti, Toldi és a főbb személyek gondosan fölépített jellemzést kapnak. A regényíró Kemény Zsigmond, aki a maga tragikum-felfogása felől közelített a Toldihoz, találóan emelte ki a főhős bűnbeesésének körültekintő ábrázolását: ha Miklós gyilkossága nem lenne menthető, nem nyerné meg rokonszenvünket, ha viszont súlytalan volna, nem lenne számottevő bonyodalom.

A mű drámaisága abban áll, hogy „a kihasználatlan, parlagi erő – kényszerek súlya alatt – összetalálkozik a nagy és méltó céllal” (Sőtér István). Toldi Miklós alakját csaknem valamennyi értelmező jelképesnek fogta fel, akinek sorsában Arany a nép felemelkedését, nemzetté válását kívánta ábrázolni. A főhős paraszti és vitézi tulajdonságokat egyesít magában, de egyik réteghez sem tartozik teljesen. Bár itt még egyértelműen erényei felé billen a mérleg nyelve, de hibái is számottevőek – s egyúttal a magyarság hibáira figyelmeztetnek.

Toldi estéje (1848)
A nagyidai cigányok (1851)
Családi kör (1851)
Kertben (1851)
Visszatekintés (1852)
A lejtőn (1857)
A walesi bárdok (1856)
V. László (1853)
Szondi két apródja (1856)
Ágnes asszony (1853)
Az örök zsidó (1860)
Buda halála (1863)
Epilogus (1877)
Naturam furcâ expellas (1877)
Tamburás öreg úr (1877)
Mindvégig (1877)
Vörös Rébék (1877)
Tengeri-hántás (1877)
Toldi szerelme (1879)

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv

Jegyzetek

38. „Belső formája szerint azonban még közelebb áll a romantika lelkéhez: hatalmas idill - írja a Toldiról Németh G. Béla. - Ellentétes párdarabja Az elveszett alkotmánynak. Az eposz formájú szatíra, ez eposz formájú idill. Ott: olyan világ, mely van, de nem volna szabad lennie. Itt: olyan világ, amely nincs, de kellene lennie; s volt is egykor, s van is: a költő lelkében. S hitte: osztályosai lelkében, politikai akaratában, közéleti céljaiban is van... De az oktató célzat, az irányzatosság árnyéka nélkül. Mert egészen lírai fogantatású mű ez; nem utópia vagy tételábrázolás; belső valóság, látomás. »Mint, ha pásztortűz ég őszi éjszakákon, / Messziről lobogva tenger pusztaságon: / Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem / Majd kilenc-tíz emberöltő régiségben.« Így nyit, igen jellemzően: látomásszerűen. Oly ember látomása ez, aki az ember lényegétől idegennek érzett, idegenné lett világ szorításában, magányában, megálmodta a maga igazi világát. Egy a paraszti világból kiemelkedett, de a paraszti világ létformáiban érző, vágyó, képzelő értelmiségi látomása. Később maga hangsúlyozta, hogy sokkal személyesebb ez a mű, mint történelmi tárgya és tárgyias előadása alapján hinni szokás.”. (Vissza)

39. Ebben is számottevő az előrelépés Az elveszett alkotmányhoz képest: míg ott a szereplők politikai nézetek puszta szócsövei, addig itt már belülről, lélektanilag ábrázolt jellemekkel találkozunk.(Vissza)

40. Toldi, a magyar ember - fogalmazta meg Szerb Antal, kissé sarkosan -, fenntartás nélkül emocionális természetű, érzéseinek, bánatának, szeretetének, haragos indulatának s lelkének rabja, az ész és a józan életszabályok nem uralkodnak rajta. Toldi haragja miatt bűnbe esik...” (Vissza)