- Arany János -
Első soraiban Arany művészetének már ismert nagy erényét figyelhetjük meg. Aligha van még egy költőnk, akinek annyira kitűnő érzéke lenne a hangütéshez, mint neki. A szórenden kívül még ismétlés is kiemeli a vers kulcsszavát, a költészet hagyományos jelképét. Sőt, Arany a nyomatéknak még egy harmadik módjához is folyamodik: a kulcsszó első hangját is többször megismétli az első szakaszban, összesen kilencszer. Miféle jellemzését ad a vers a költészetről? Önértelmező vers, szerzőjének önszemlélő hajlamát tanúsítja. A II–IV. szakasz Arany lírájának szokatlan jellegére irányítja a figyelmet. A hagyományosan lírai témák, mint szerelem s bor, hiányoznak belőle. Kései költészet az övé – amit nem úgy kell érteni, hogy öregkori, hanem úgy, hogy nem élményköltészet. A kifejezett élmény nem egyidejű a megírással, a költő utólagos mérlegelést iktat érzelmei és a vers címzettje közé. Ez teszi érthetővé, hogy Arany kedveli az önmegszólítást: a Mindvégig belső párbeszéd egyik fele.
Az önellenőrzés iróniával jár. A költemény lírai énje vidorabb hangvételre szólítja fel önmagát. A keserű öngúny az utolsó előtti versszakban már-már groteszk, csúfondáros jelleget ölt: Tárgy künn, s tenmagadban – / És érzelem, az van. Arany János, ki még önmagát megtagadva is vállalt olyan költői feladatokat, amelyeket a kor s főként a nemzet sorsa rótt rá, az öntörvényű líra egyik legteljesebb megvalósítója irodalmunkban. Nemcsak a nagykőrösi évek művei igazolják ezt, hanem az Őszikék legszebb darabjai is. Olyan költő írta ezeket, ki nem élet-, hanem lélektani értelemben vált aggastyánná, részben annak következtében, hogy a kiegyezés utáni Magyarországon végképp meghiúsultak egykori reményei, a polgárosodás következetlenül hajtatott végre, s nem érvényesült a szellemi értékek tisztelete. A Mindvégig záró kérdésében és önfelszólításában a nagy művész saját belső függetlenségét szegezte szembe az idegen korral.