A szöveget a manapság szokásos elektronikus rögzítési folyamatokban egyszerűen jelsorozatnak szokták tekinteni. Mi sem egyszerűbb egy jelsorozat rögzítésénél. Hol van itt egyáltalán probléma? Szöveget rögzíteni mindenki tud, legfeljebb arra kell gondosan ügyelni, hogy kellően precíz munkát végezzen, ne hibázzon túlzottan sokszor. Márpedig ha így áll a helyzet, akkor semmi akadálya sincs annak, hogy az eddig megírt, és könyv alakban megjelentetett szövegeket számítógépre vigyük, és mindenki számára könnyen elérhetővé tegyük. Egyszerűen csak némi időt és energiát kell fordítani rá, és hamarosan létrejön a tökéletes elektronikus könyvtár. Ráadásul a munkát ma már korszerű lapolvasók (szkennerek), helyesírásellenőrző programok segítik, így aztán joggal lehet remélni azt is, hogy a kijelölt feladat – az összes szöveg, mondjuk a teljes magyar irodalom rögzítése – belátható időn belül elvégezhető.
Mondom, ezt szokás gondolni. Vagy legalábbis a jelenlegi gyakorlat alapján úgy tűnik, hogy az elektronikus szövegek nagy gyűjteményei ilyen megfontolások alapján készülnek. Elegendő egy pillantást vetni a Magyar Elektronikus Könyvtár anyagára, és azonnal kiderül, hogy a szövegek rögzítői jórészt lelkes amatőrök. Olyan önkéntes szövegrögzítők, akiknek olykor fogalmuk sincs arról, hogy mi fán terem a filológia. Nem kívánok példákat hozni kezdetlegesen rögzített, csapnivaló szövegekre, ezek jelentős része szerencsére elég gyorsan el is tűnt a MEK-gyűjteményből. Az elektronikus könyvtár gazdái számára is hamar világossá vált, hogy ellenőrzés nélkül csak szeméthalmaz keletkezik, nem pedig használható szövegtár. A szövegrögzítés ellenőrzése azonban ugyancsak amatőr módon történt.
Vegyük például Zrínyi Miklós Szigeti veszedelmének példáját. Az elektronikus könyvtárban található két szöveg közül az egyik az Interpopulart Kiadó füzetkéjén alapul. A füzetsorozat gyalázatos minőségét hosszan lehetne ecsetelni, minősíthetetlen forráskezelés, igénytelen kivitel, a szöveggondozás teljes hiánya jellemzi. Csak azért nem szidom tovább, mert nem elektronikus kiadás, tehát nem tartozik szorosan a mai vitanap anyagához. Az már azonban igen, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtár rendszeresen a Populart füzetek szövegit veszi át, ahogy a katalógus cédulákról kiderül, azért, mert a kiadó rendelkezésre bocsátotta a kiadvány készítéséhez használt, rögzített szöveget. Ebben a pillanatban már a MEK szöveggondozási gyakorlatát jellemzi a minősíthetetlen forráskezelés, a gyalázatos minőség és az igénytelenség. És ez már a mai vitanap témája. Olvassuk csak el a szóbanforgó mű katalóguscéduláját: &132;Rövidített változat, 543 strófa hiányzik! Ellenőrizve: Editorg Kiadó, 1991 alapján. &148; Vagyis nem elegendő, hogy rossz és csonka szöveg kerül a gyűjteménybe, ezt a MEK még megtoldja azzal, hogy a rögzítés a szöveg egyik kiadásából készült, az ellenőrzést azonban egy másik kiadással való összevetés jelentette. Világos, hogy az ellenőrzést végző személynek fogalma sincs arról, hogy egy szöveg különböző kiadásai általában nem egyformák, hogy a szövegkritika álláspontja szerint ezek változatai egymásnak. Aki végzett már sajtó alá rendezést, az pontosan tudja, hogy az ilyen kontamináció milyen zűrzavart szül. Vajon hogyan döntötte el a korrektor, hogy ahol a két kiadás eltér egymástól, ott melyiket kövesse? Ez a digitális barbarizmus iskolapéldája.
A második szöveg, Zrínyi Miklós összes költeménye például a Verstár CD anyagából került a MEK-be. A CD-re egy megcsonkított, versszakokat elhagyó kiadás szövege került, ami már önmagában is elképesztő. Ám még elképesztőbb az OSzK elektronikus katalógus cédulája, ahol szó szerint ez olvasható: &132; Hiányoznak egyes versek, eposzok és a Szigeti veszedelem néhány versszaka.&148; Vajon mely eposzok hiányoznak? És vajon miért az az elektronikus szöveg címe, hogy Zrínyi Miklós összes költeménye?
Vagy vegyünk egy másik példát: Weöres Sándor: Psyché c. művének forrása az Egybegyűjtött írások valamelyik kiadása, ám az OSzK honlapján az 1972-es önálló Psyché-kiadás címlapja díszeleg. Értem én, hogy a címlap csupán illusztráció, inkább hangulati elem, mintsem adat, de ez akkor is megtévesztő, és világosan mutatja, hogy a könyvtár gondozói nem a szövegváltozatok világos elkülönítésére, hanem azok hallgatólagos összemosására törekszenek. Ahogy én látom, a jelenség oka az, hogy keveredik a szöveg és a kiadás fogalma. Hiába adja meg a könyvtár, hogy mely kiadást vette alapul, mégis azt a látszatot kelti, mintha magának a műnek a szövegét tenné közzé. Holott annak csupán egy lenyomatát másolja, és sajnos igen gyakran a mű hitvány lenyomatát.
Ennek a fogalom-keveredésnek még ékesebb példája az Arcanum Kiadó által kiadott Verstár CD. Igen jellemzőnek gondolom, hogy ennek teljes anyaga átkerült a MEK-be is, elfogadva annak minőségét. A Verstár olyan tekintéllyel bír, hogy ezekben az esetekben a MEK nagyvonalúan meg is feledkezik arról, hogy a rögzített szöveg bibliográfiai adatait közölje. Elégedjen meg az olvasó azzal, hogy a szöveg a Verstárból van átvéve. Ha magát a Verstár CD-t használjuk, akkor persze kideríthető, hogy mondjuk Vörösmarty Mihály versei a Szépirodalmi Kiadó 1978-as kiadásából kerültek a korongra, ám azt már az Arcanum Adatbázis is elhallgatja, hogy ennek a szövegnek Martinkó András volt a szöveggondozója.
Általánosan fogalmazva: alapvető problémája a jelenlegi szövegrögzítési gyakorlatnak, hogy a források kiválasztása esetleges, gyakran szakmailag hibás, a különböző nyomtatott kiadásokat pedig egyetlen szövegváltozatként kezelik.
Az egyes elektronikus gyűjtemények gyakran hanyag, hozzá nem értő, és kontár forráskezelése csak halmozódik, ha a gyűjtemények összefognak. Az egyik a másiktól veszi át a hibákat, s közben kézen-közön még a bibliográfiai adatok is eltűnnek. Annak idején alaposan megvizsgáltam a Verstár CD szövegeinek állapotát. Tucatjával találtam rögzítési, szerkesztési hibákat. Azért csak néhány tucatot, mert beleuntam a gyűjtögetésbe. Sorozatos szkennelési hibák csúfítják a verseket. Babitsnál a Fantázia címből Antázia lesz. Csokonai Dorottyájában 1-es számjegyek helyett l-betűk kerültek rögzítésre. Ady verssorainak nagy kezdőbetűje időnként kicsivel van szedve. Vörösmarty Zalán futásában a VI. ének 1. sorának ölék szava szóközzel szakad ketté. Kölcsey Vanitatum vanitas-ában a vértolulás-ból vértolul s lesz. Mindenhol szemét betűk, felesleges jelek, szavakat megszakító szóközök tarkítják a szöveget, cserébe viszont néhány szükséges betű hiányzik. Kölcsey Éji temetés verscímében az egyik T-betű helyett a szkenner, ' I ' jelsorozatot érzékelt. Balassi török nótajelzései és idézetei hemzsegnek a hibásan írt idegen betűktől. Ugyanígy nem tud mit kezdeni a gyűjtemény József Attila francia betűket tartalmazó szövegeivel. Rendszeresen téves a tipográfia ott, ahol a forrásban kurziválás történt. A gondolatjelekből kiskötőjelek lettek, a szögletes zárójelekből kerekek és megfordítva.
Nem szaporítom tovább a pontatlanságok listáját. A CD ékesen bizonyítja, hogy a tömeges szövegrögzítés tömegesen előforduló hibákat eredményez. Ez is elég nagy baj, de talán még nagyobb, hogy amikor ezek a versek a MEK-be kerülnek, a hibák tetemes része öröklődik. Kazinczy A békák című művében a Némulva szó első és második betűje között felesleges szóköz éktelenkedik a CD-n is, és ennek nyomán a MEK-ben is. Ady verseinek téves kisbetűje, vagy az És mégis kikiáltom c. versének 28. sora végén a felesleges ú ugyancsak megmarad. Vajda János Alfrédjában mindkét gyűjtemény szóközt tesz egy ily szócska belsejébe. Csokonai Aranysújtásos nadrág című versében az Ím szó nagy Í-je helyett nyitózárójel szerepel mindkét helyen. Ugyanitt a laurus szó helyett laurur olvasható mindkét helyen. József Attila Munkáshalál című versében az Imígyen szó nagy I-je helyett 1-es számjegy áll mindkétszer. Kazinczy Berzsenyihez írott versében az Állottanak szóról lemaradt az ékezet mindkétszer. Ugyanitt a művelés szó múvelés-nek van írva mindkétszer. A Vitkovicshoz írott versben az ablakaimból szó l-je helyett i-betű szerepel egyformán.
Hasonló összefonódás figyelhető meg más intézmények tekintetében is. A Neumann-ház elektronikus gyűjteményének gyakorta a Verstár CD az alapja. Amit pedig a Neumann-ház számára rögzítettek, automatikusan bukkan fel a MEK szöveg-bázisában. Mindez nem lenne baj, ha a gyűjtemények csak gazdagítanák egymást. A valódi helyzet azonban az, hogy az öröklődő és javítatlanul maradó hibák járványos fertőzés módjára terjednek.
A elektronikus szövegek gyűjteményei persze igyekeznek kiküszöbölni a pontatlanságokat, és az OSzK-ba átkerült MEK anyag láthatóan alaposabb korrektúrán megy át. Napról napra gyarapodik, és nyilvánvaló, hogy készítői és gondozói nagy energiát fektetnek abba, hogy a szövegek állapota minél jobb legyen. És ezen a ponton visszavonulót is kell fújnom, hiszen nem állíthatom, hogy minden elektronikus könyvtáros analfabéta lenne. Nem, nyilván nagy erőt fektetnek a szövegek pontos rögzítésébe és ellenőrzésébe. A kérdés csupán az, hogy valóban a könyvtáros feladata-e a szövegrögzítés és javítás. Ahhoz, hogy ezt megválaszoljuk, kissé el kell távolodnunk a konkrét ügyektől. Van ugyanis a hibáknak egy olyan csoportja, melyről eddig egyáltalán nem beszéltünk. A megalapozatlan forrás-kezelés és tömeges szkennelés-begépelés hibaáradata mellett számításba kell vennünk magának a szöveg-fogalomnak a hibás értelmezését is.
A filológia klasszikus műként tartja számon Thienemann Tivadar Irodalomtörténeti alapfogalmak című 1931-es művét. A reprint kiadásban is forgatható, alapvető jelentőségű munka a szerző , a közönség, és a szöveg hármasának viszonyát vizsgálja szellemtörténeti, összehasonlító irodalomtörténeti módszerrel. A mű a német irodalom történetére állandóan reflektáló részét most figyelmen kívül hagyhatjuk. Számunkra az a lényeges, hogy Thienemann a szöveget időben változó fogalomnak tekinti. Nagy korszakokat különít el, a szóbeliség, a kéziratosság, és a nyomtatottság alkotják könyvének fejezeteit. Elegendő csupán az alcímeket felidézni: a szóbeliséget az alakuló szöveg – személytelen szerző – jelenvaló közönség hármasa jellemzi. A kéziratosság már az állandósuló szöveg – szerző személy – közeli közönség hármasával írható le. A nyomtatott irodalom pedig eljut az állandó szöveg – szerző személyiség – távoli közönség hármasával leírható állapothoz. Thienemann a szöveg folyamatos absztrahálódását, a szerző folyamatos individualizálódását és a közönség folyamatos távolodását hangsúlyozza.
Ma már kiegészíthetjük a folyamatot az elektronikus szöveg újabb nagy korszakával. A legújabb állapot jellemzésével azonban talán még várjunk. Mostani feladatunk ugyanis nem a jelenben születő elektronikus szövegként létrejövő művek, az azt készítő alkotók és a befogadó közönség viszonyának a vizsgálata, hanem a korábbi szövegek minél hitelesebb megőrzése. Thienemann könyvét újraolvasva megállapíthatjuk, hogy a szövegrögzítés legalapvetőbb problémája a modern szövegfogalom visszavetítése a korábbi korszakokra. Érdemes dióhéjban áttekinteni, hogy mit is rögzítettek az egyes médiumok, mi jellemezte magukat a szövegeket, és hogy a különböző korszakok szövegei hogyan vihetőek át a következő médiumba.
A szóbeliség korában a szöveg mindig helyhez és időhöz, az itt-hez és a most-hoz van kötve. A szöveg elmondása egyszerre alkotás és továbbadás. A szöveg rögzítéséről csak olyan értelemben beszélhetünk, hogy megőrizzük a jelentést, esetleg a szöveg nagy-struktúráját, szerkezetét. A szóbeliségre jellemző szövegrögzítési technika a verses forma, a metrum, a dallam, a formulák és kész szerkezetek használata. Az ilyen technikával őrzött szöveg (gondoljunk most például népmesékre), nem állandó abban az értelemben, ahogyan a dolgozat elején állandónak tekintettünk egy jelsorozatot. Amikor tehát egy népmesét lejegyzünk, csak esetleges, alkalmi, éppen az elmondáskor születő egyszeri formáját ragadjuk meg, másként igyekszünk rögzíteni, mint a szöveg természetes állapota. Tehát túlzottan pontosak vagyunk. Másrészt elveszítjük a szöveg hanghordozását, az előadó taglejtéseit, a beszéd aktuális helyének és idejének meghatározó mozzanatait. Tehát túlzottan pontatlanok vagyunk.
Az írás megjelenése alapvetően megváltoztatja a szöveg létezésmódját. Anyaghoz, íráshordozóhoz köti, és apró elemenként, szavanként, betűnként képes lejegyezni a beszédet. Az írásbeliség legelső formája az epigráfia. A kőbe vésett felirat elszakítja a szöveget az időtől, örökidejűvé teszi, de megmarad a szóbeliségre is jellemző helyhez kötöttség. Az élő beszéd hic et nunc-jából megmarad az itt, de kitágul a most. A mozdítható íráshordozók, a viasztábla, a papirusz, a pergamen, a papír aztán megteremtik a kéziratosság korát. Ez a szövegállapot állandóbb, mint az oralitás, de még nem olyan fokú állandóság jellemzi, mint a nyomtatott műveket. Minden kézirat egyedi példány. Ha lemásoljuk, csak egyetlen újabb egyedi példány keletkezik, mely közel egyenértékű az eredetivel. A másolók persze nem törekedtek minden graféma megőrzésére, számukra a szöveg lényegében szavak sorozata volt, a lexémákat igyekeztek megőrizni. Jellemző erre a korszakra, hogy a másoló munka közben automatikusan érvényesíti a maga nyelvjárását. Amikor egy ilyen szöveget rögzítünk betűhűen, olyasmit dokumentálunk megintcsak, ami esetleges, ami nem tartozott a szöveg őrzendő lényegéhez. Tehát túlzottan pontosak vagyunk. Elveszítjük viszont a kézirat duktusát, a tinta színét, a kódex egyediségét, képzőművészeti alkotás jellegét. Tehát túlzottan pontatlanok vagyunk.
A könyvnyomtatás elterjedése ismét új helyzetet teremt. Minden egyes kiadás a szöveg többszáz teljesen azonos példányát hozza létre. Ezek betűről-betűre azonosak. A szöveg eléri állandóságának azt a fokát, amit ma szoktunk tulajdonítani neki. Nem az egyes példányok fognak különbözni egymástól, hanem az egyes kiadások. Ez persze még nem jelenti azt, hogy a mű elérte a tökéletesen rögzített állapotot, hiszen továbbra is kötve van az egyes kiadások esetlegességeihez. A jelenként a szerző szándéka, vagy eljárása szerint létrejövő szöveg majd az elektronikus szöveg állapotában jön csak el. A nyomtatott könyv (és részben a könyv alakú kézirat) erőteljes szerkezet ad az írásműnek. Az ilyen szöveg lapokra, sorokra tagolódik. A nyomtatás tipográfiát rendel a szöveghez. Ám a lapokra és sorokra tagolódás, a tipográfia kiadásról kiadásra változhat. Amikor nyomtatott szöveget rögzítünk – immáron elektronikus formában – eltekintünk az adott kiadás sorokra és lapokra tagolásától, eltekintünk a tipográfiától, nem szokás rögzíteni a pontos betűméretet, betűtípust. Tehát lemondunk a kiadás egyedi jellegzetességeiről, túlzottan pontatlanok vagyunk. Megőrizzük viszont valamelyik kiadás szövegváltozatait, tehát túlzottan pontosak is vagyunk egyszerre.
A következtetés egyszerű: mivel a szöveg-fogalom változó, amikor egy szöveget nem abban a médiumban tárolunk, mint amiben keletkezett, vagy amiben ránkmaradt, akkor egyszerre markolunk sokat és keveset. Olyasmit rögzítünk, ami felesleges, mert esetleges és lényegtelen volt, és olyasmit nem rögzítünk, ami része volt a szövegnek. Világos, hogy eközben a szöveg jelentése óhatatlanul változik, amit megőrzünk belőle, az egyre távolabb van az eredeti jelentéstől.
Pihentető kitérőként nézzünk meg egy apró példát arra, hogy hogyan változik meg egy szöveg jelentése a médiumtól függően. Legyen a választott szöveg a nevem. Ha kimondom, az bemutatkozás, ha epigráfia, akkor sírfelirat. Ha kézzel papírra írom, hitelesítő aláírás, ha könyvben kinyomtatják, egy fiktív szereplő megjelölése. Ha újságban publikálják, akkor egy létező személy megjelölése. Végül ha elektronikus formában rögzítik, akkor egyszerűen csak adat.
Miután az emberiség történetében folyamatos szövegrögzítés történik, a filológusnak tisztában kell lennie az egyes médiumok sajátos jellegzetességeivel. Például külön kritikai kiadási szabályzata van az orális folklórszövegeknek (a magyar szabályzat Voigt Vilmos munkája), és külön kritikai szabályzata van (három is) az írásos szövegeknek, ahol eltérő elvek vonatkoznak a korai és a modernebb művekre. A jelenleg folyó elektronikus archiválás két módszerre épül. Az egyik, amelyik egyértelműen helyeselhető, a fakszimilék (hasonmás kiadások) készítése. Szóbeli anyagot hang és képfelvételen, írásbeli anyagot fotón lehet rögzíteni. Így megőrződik az eredeti médium legtöbb jellegzetessége, esetleges körülményei, anyaga, formája, stb. A másik eljárás a szövegkiadás. Szövegkiadásnak minősítem most a tudományos szöveggondozói munkát ugyanúgy, mint az amatőr begépelést.
A jelenleg létező elektronikus könyvtárak legnagyobb része nem vesz tudomást arról, hogy a szövegrögzítésnek ez az utóbbi formája, a begépelés, torz szöveg-fogalomra épül. A legtöbbször nyomtatott könyvek lemásolásáról van szó, s ahogyan elmondtuk, ez feleslegesen ragaszkodik egyetlen kiadás szövegéhez (vagyis szöveg helyett egyedi változatot rögzít), és eltekint olyan esetenként fontos mozzanatoktól, ami a nyomtatott szöveg sajátja. Nem őriz meg betűtípust, betűméretet, tipográfiai megoldásokat. Jellemző rögzítési hiba származik abból, ha az amatőr szövegrögzítő túlzottan ragaszkodni próbál a tördeléshez.
Például Balassi Bálint versei igen gyakran Balassi-strófában vannak, ami tudvalevőleg három igen hosszú, 19-szótagos sorból áll. Papír kiadásban ez nem mindig fér el a lapon, ezért 6-soros formába szokták a versszakokat tördelni. Ha a rögzítő megőrzi ezt a 6-soros formát, holott számára a lap végtelenül széles, akkor feleslegesen ragaszkodik a kiadáshoz. Így jár el például a Verstár CD, és persze ennek nyomán a MEK is. Hasonló módon feleslegesen őrzik mindkét helyen József Attila hosszúsoros szabadverseinek alkalmi, csak a forrásul választott kiadásban szereplő tördelését.
Még látványosabb filológiai pontatlanság származik a lapokból álló könyv lemásolásakor a laphatár szerepének téves megítéléséből. Kölcsey Zrínyi dala című versénél a forrásul szolgáló kiadásban az első strófa lap aljára esik, a második strófa pedig a következő lap tetejére. Mivel a szövegrögzítő nem volt tisztában vele, hogy hogyan tagolódik a vers szakaszokra, a két strófát összeragasztotta. Így szerepel a Verstár CD-n és a MEK-ben is. Ugyanígy mindkét helyen hibás Kazinczy első magyar szonettje, Az én boldogítóm. A laphatár miatt nem 4–4–3–3 soros szakaszokból áll, hanem 4–4–6-os osztást követ.
Egy-egy konkrét könyv-kiadást már csak azért is veszélyes begépelni, mert automatikusan átörökítünk minden nyomdahibát, korábbi szöveggondozói téves döntést. Így áll elő az a helyzet, hogy hiányzik az elektronikus könyvtárból a legtöbb költő delfinizált (cenzúrázott) verse, például József Attila Nem, nem, soha… című költeménye.
Befejezésül azt a következtetést vonhatjuk le az elmondottakból, hogy a szöveg nem szimpla betűsorozat, a szövegrögzítés pedig diakrón fogalom. Ebben a helyzetben a laikus megközelítés hibásan elvégzett munkához vezet. A helyes eljárás nem szolgai másolás, hanem a szöveggondozás. Az pedig a filológus dolga.
