- Petőfi Sándor -
Petőfi kétségkívül a legerőteljesebb lelkek egyike; de midőn kor- és asztaltársai csaknem rajta kezdék a magyar költészet ujjászületésének történetét, nem követtek el kisebb hibát, mint ellenségei, kik tőle minden nemesb irányt s elemet eltagadva, szinte aljasnak találák költészetét. És volt szó a csárda és szalon, az ízetlenség és eszményítés egyoldalúságairól. A két fél között egyiknek sem volt igaza, hanem többsége a tisztelőknek; mi koránsem a kritika érdeme, hanem a közönség műhajlamaé, mely nem gondolva kisszerű tudóskodással, jóravalóképp ítélt, és szerette Petőfit a kor lelkesedésével, habár ma sem tudná megmondani, miért, éppen úgy, mint kritikusai. Ezért Petőfinek a kritika elleni bosszankodásai, úgy látszik, nem voltak éppen alapnélküliek, mert hogy ő, ki sok készültséget is párosított a tehetséggel, minden afféle vizsgálódásokat megvetett volna, éppen nem hihető.
Ami már költőnket elődei- és kortársaitól is megkülönbözteti, az én belátásom szerint, az hogy ő egész egyetemességgel, úgyszólván egész mellel fogta fel a nemzetet költészetében, amit előtte csak kivételképp, részletben űzött a költői csendes munkálkodás, ő elölrül kezdte és lelke teljes szabadságával gyakorolta. Jó szelleme ugyanis mintegy megsugallá, hogy miképp egy a nemzet nyelvben, hasonlóan egynek kell lenni költészetben is. Ez a szerencsés ötlet vagy szerencsés gondolatfogamzás az ő legfőbb erénye, költészetének sugáros középpontja, melyben éppen azért visszatükrözve találá magát a nemzeti tudalom. Az ő költészete felelet azon kérdésekre, melyeket, tudva nem tudva, koronként intéz költőihez a nemzet.
Mondottakban, úgy vélem, engesztelés van nyújtva a költő szellemének panaszaért, mondvája:
Nem ért engem a világ,
Nem fér a fejébe:
Egy embernek éneke
Hogy lehet kétféle!
de kulcs is van adva népszerűsége titkához, egész költői lényéhez. Annálfogva igen magától jövőnek fogjuk tartani, hogy Petőfi Sándor a tárgyak között éppen nem válogatott másképp, mint a köztudalom eltapintása szerint. Ez úton maradt el költészetéből a mitológiai elem és klasszikai vagy más idegen forma is teljesleg. Ő soha nem íra görög vagy olasz formákban. Egy ritornellje van, az is freskó. Eléadásában egészen a tömeges közönségre támaszkodik; s talán senki sem adta oly egyszerűen és világosan értésére az olvasónak, mit érez, mit akar, mint ő. Legtöbb magyar költő az ő koráig többé-kevésbé osztályok költői, s élvezésökhöz némely műveltségi fok kívántatik; ellenben az ő költészetét józan elme, ép kedély, elfogulatlan szív iskolai tanulmány vagy begyakorlás nélkül vajmi könnyen felfoghatá. Nyelve csodálatosan könnyű; benne a poétai határos a prózával; szemnek, fülnek kevés, hanem a gondolat megy benne, mint a búvár. Ez az ő ritmusa, ezt szerette benne a közönség. Tudta mindig, mit akar, de soha nem tudhatta előre. E részben saját mesterséggel bírá ingerlővé tenni az eléadást. Eltért az egyhangúságtól, változtatá a nyomot vígból komolyra, komolyból vígra, s itt hódola szeszélyeinek, miképp a tündérek, kik sokféleképp szoktak incselkedni az emberek körül. Minden versén meglátszik a frisseség, a szapora elevenség, az ifjú életszín; s azok hatása jött magától, mint az ifjú leány kedvessége, a virág illata, a tavasz lehe.
Szóval: a gondolat legtöbbnyire túlforrott nála a formán, a túlnyomó volt efölött; innen magyarázható, ha meghasonlott a formás művészettel, s ezt puszta külsőnek tekintvén, szétrontotta, vagy föl sem vette.
Azonban nem fejtegetem eléadási módját. Hiszen ő szólott, fenségesen, mint látnok, s egyszerűen, mint a gyermek; de ezekről, főleg egyes verseiről, szóljon a részletes bírálat. Nekem a költőt másképp kelle felmutatnom: egy középpontból, hol minden benne felötlött ellentétek összejőnek, kibékülnek.
Mégis lehetlen ki nem térnem gondolatvilágára, különösen arra, mint fogta ő fel tárgyait, remélve, hogy sok balhitnek fog eleje vétetni, vagy hibás vélemény megigazíttatni, amennyiben Petőfit leginkább Kertbeny közleményei szerint („Irodalmunk túl a határokon”) egyik vagy másik ismert tehetséggel hasonlítgatják össze külföldön, vagy követendő példányul állítják fel idehaza.
Mi az elsőt illeti, ő csak magához hasonló, másodikra nézve: tudni kell őt követni. Azok tehát jók turistai megjegyzéseknek; ezek jól jőnek ki, mert látszik, hogy Petőfi szelleme él. Tisztelet, becsület minden fordításnak! Petőfit ez úton megismerni, ismertetni nem lehet; vagy akárki mást hamarább, mint őt; aki pedig követni akarja, haszontalanba vesz igyekezete, mert nincs rajta mit követni, miután követhetőt, mi rendesen formai dolog, nem hagyott maga után. Petőfi nagyon finnyás, hiú volt korlátoztatni, s ezért nem jutott szilárdsághoz, mint művész. Utánzói vagy iskolásai, kik nyomait vélik tapodni, éppen ezért magok is jól érezhetik már eddigelé, hogy igen puha sarat nyomogatnak, midőn alakításhoz kezdenek utána.
Első kori műveit egyszerűség bélyegzi. Bennök a kedély valóságos játszi gyermek, főleg midőn mester nélkül saját tetszésére hagyta magát. A felfogás ezen egyszerűségének páratlan szüleményei sok vers, melyekben, ha mondom, semmi oly rendkívül nagy dolog, rejtély vagy tartalom; csak végtelenül könnyű kecs. Ezekben a költői eszme alig vesz alakot, sűrűdést. Azon veszed észre, hogy valamely földi tárgyra leszáll egy kis köd, s az játszani kezd előtted a poézis más világában. Gondolnád, hogy ez valamely szerencsés utánzás, másolat a természet után? Nem; az a költészet maga, gyermekileg, elemileg felfogva. Petőfi e módon szerze sok szép költeményt. Nem a juhász szép, amint megy a szamáron, hanem hogy azt versben is ki tudta valaki mondani; nem az ostobaság, bárgyúság szép, hanem hogy azt, az akaró szellem erejével, nem ostobának is lehet eléállítani, például, színpadról. Efféle poézison, igaz, kevés csinálni való van, de mégis, ami benne tetszik, az, hogy csinálták. Tehát a csinálás (poézis, szóról szóra) lényeges a költészetben, azaz művészet; és ha néhol, a felfogáshoz képest, kevés követeltetik belőle, van ellenkezőleg oly megyéje a költészetnek, ahol ugyancsak kell csinálni, azaz: művészkedni; és ezt nem hitte Petőfi, hanem maradott mindig a nemcsinálás, az úgynevezett természetesség tana mellett, ha ugyan lehet oly tan, melynek védelme alatt puszta néma-személyi szerep a léleké, hogy semmit ne csináljon a művészetben.
No, mármost ez a kevés mesterség az a titok, mely a népköltészeten vagy a költészetnek egyszerű, kezdői felfogásán annyira kedves bájjal lebeg. Egyszerű, vagy ha tetszik, kevés a gondolat; egyszerű, kevés a forma, a mesterség. De hogy ez a követelés minden költészeti felfogást kielégítsen, bajos volna állítani; s jelenleg, Szelestey elmondása dacára, újból vitatom, hogy a különbséget, ha van a költészet között, nem adja más, mint az az idom és képesség, amily mélyen vagy kezdőileg hat tárgyaiba a lélek; amily tele tölti, vagy nem, éspedig joggal, formáját a tartalom.
Fentebbiek szerint nagyon rendes dolog, ha Petőfi utánzói vagy iskolásai, azáltal rontják a költészetet, hogy tömik a formát, mint a ludat. Az ő bűnök, ha például „hajnalban már verőfényes a bokor”; az ő lelkök rajta, ha bevegyítenek minden elemet a népdalba, s a magyar költészetből kontramarsot csinálnak. – Ellenben a köztudalom igen eltalálta az igazat, midőn Petőfit ellenkező oldalról nevezte népi költőnek; iskolásait pedig nehezen akarja elismerni. Aranyszabály: a sokból keveset; és: akarni nem mindig elég.
Lényeges változást szenved Petőfi költészete egy újabb fokozaton, melyet különösen a reflekszió nyugtalansága bélyegez; s fejlődésének második stádiumaul nézhetni. Itt az egységes kedély az első szülemlés után, éppen mint az emberi nem első ivadéka Kain és Ábelben, meghasonlik magával, s kétfelé szakadván, egyik a másik ellen támad, mikor csak ellentéteiben fogja fel tárgyait. Ezen periódusra eső költemények valami fekete lég csillámai; egymásután vesszük a könnyet és vért, az ördögöt és angyalt, az éjszakában szeretője után megy a legény és ölni a zsivány.
Mit ettél, föld, hogy egyre szomjazol?
Hogy annyi könnyet s annyi vért iszol!
másutt:
Hová lesz a kacaj?
Hová lesz a sohaj?
az éjről:
Az ifjú mostan megy szeretője után...
Most megy gyilkolni a zsivány.
Szerencsére, ezen periódus csak igen rövid vala; de elég, hogy kedélye meghasonlását tükrözze. Nemsokára ismét visszanyeri egyességét a lélek, hanem rövid idő múlva újból esik belé szikra a politikai villámokból. És ha csakugyan volt még új nyilatkozása szellemének, ez nem más, mint politikai dithyrambok, vértezett alakban, két élre köszörült pallossal. Ilyféle költeményei, az eszme és lelkesedés nevében, a lehetetlenséget vívják, s kevés hia, hogy ájulássá nem nőnek túl az akaraton, eszméleten, mint az elkeseredés magánkívüli zaklatódásai. Mélységes szubjektivitás, hajótörést szenvedve a tárgyas világ szirtein; melynek zajából ami kihallik, egy szó, egy felkiáltás:
Harcban állok a nagy mindenséggel!
Hová jutott volna Petőfi ez ösvényen, be nem látható. Ő győzte volna-e le fájdalmait, vagy ezek őt: talány, ha csak a gigászok harcaiból nem veszünk példás hasonlatot kimenetelére. Annyi bizonyos, hogy Petőfi vakmerő játékot kezde velök. Költőisége volt kockán, keblének örök szétdúlatásával. Az ő nagy érdemei csakugyan más földből díszlettek föl. Ott van a szenvedély a szerelmi és hazafiúi dalokban. Vesszük egészséges humorát néha egy kis heinei kenettel és szeszéllyel az úgynevezhető genreképekben; páratlanok dévajgásai a borral; leírásai, föstései a természetiekben; különösen az alföldi rónák költészete hasonlít a hollandi művészek vásznaihoz, melyek a tenger alól mentették meg a kertország szépségeit.
De azért ne hasonlítsátok nekem Petőfit Goethe- vagy Béranger-hez. E kettő igen nagy művész; Petőfi pedig alakulóban levő szellem; szellem, ki nem bírta magát a szép formákba beönteni; s e hiányt a parázs elevensége nem kárpótolja. Ezenkívül Petőfi gyakran, igen gyakran, a tér és idő sivatagaiban, a természet nyerseségeiben állítja elő költészetét, az emberi lélek búvárlása helyett. Fiatal emberek igen szeretik például Képzetem és Az én képzeletem című és kezdetű verseit. Emez erőben lángoló, s érdekessé lesz azáltal, hogy költőnk képzelődése, a vad fiú, most egy lányka mellett leli csak örömét; de az első költemény igazán térbeli magasságaért, szálló képességeért dicséri a képzelődést, mely társa lesz a felhőnek, ott terem a legvégső csillagzaton stb.
A valódi költői nagyságot, a minden idők költészetét az emberi szellem mélységei adják. Ilyeneket Petőfitől, korához képest, várni nem is lehetett. Az ilyenekben Goethe a mester; például mi kevéssé hangzatos, de mély az efféle költészet:
Ist gehorsam im Gemüthe,
Wird nicht fern die Liebe sein.
Én semmit nem ohajtok szívesebben a magyar költészetnek, mint hogy azon visszanyert ifjúság mellett és után, mely nagy részben Petőfinek köszönhető, a tisztult, férfias kedély hangjai, az isteni és emberi érdekek méltó magyarázatai szóljanak benne mennél dúsabban. Az üstökös fénye, csapongásai, való: igen megrendítik a néző lelkét, de a tengerek útját az állócsillag mutatja mégis.
(1854)
67.hia:híja.