- Petőfi Sándor -
(...)
Mi egyéb a népdal, ha műköltő írja, mint helyzetdal, melyben a költő magát népi alaknak képzeli; vagy genrekép, mely valamely népi typust daloltatással jellemez? Mindkét esetben oly költői tehetség működik, melyet Petőfi egész eddigi eredeti lyrájában mint legjellemzőbbet láttunk megnyilatkozni s melyet legrövidebben talán genre-tehetségnek mondhatnánk. Nem csuda tehát, ha oly nagy irodalmi múlt után, aminőre a népdal 1842-ben már visszatekinthetett, s oly körülmények között, mikor e műfajt már a kisebb tehetségek is divatszerűleg művelték, a genre-tehetsége folytán arra leghivatottabb, sőt minden korábbi magyar költőnél hivatottabb Petőfi is beáll a népdal irodalmi újjászülői közé s nem csuda, ha e téren minden elődjét szinte egy csapásra túlszárnyalja. A népiesség kérdésének Petőfit érdeklőleg is nagy, de egész irodalmi fejlődésünk szempontjából még nagyobb fontossága miatt, hadd szenteljünk népdalainak részletezőbb figyelmet s nagyobb tért, mint eddigi műveinek. Fejlődése minden eddigi ága a népdal felé mutatott, s valóban a népdal az ő lyrai egyénisége első formájának legklasszikusabb s egészségesebb megvalósulása.
Népdalköltészetében 1844 a teljes virágzás kora. Fejlődése e tekintetben 1841-től kezdve figyelhető meg, mert korábbi kisérleteiről mitsem tudunk. 1841-ből ismerünk két népdalát, 1942-ből hármat, 1843-ból tizenötöt, 1844-ből harmincat, meg három „néprománc”-ot. Ennyiből is sejthető, hogy a népdalt illetőleg 1841 és 1842 egyaránt kisérleti évek még s hogy az elhatározó fordulatnak 1843-ban kellett megtörténnie.
(...)
Hogy ezek után 1844-ben még nagyobb arányban műveli a népdal-költészetet, az már minden további hatóok nélkül is érthető lett vona. De tudvalevő, hogy a Kisfaludy-Társaság ebben az évben indítja meg a népdal-gyüjtést, Erdélyi Jánosnak 1843 dec. 30.-án tartott felolvasása nyomán (Töredékek a magyar népdalköltészetről); s január elején Erdélyi már közzé teszi a gyűjtésre való felhívást. Innen kezdve a népköltészet ügye szervezett és országos ügy, s ha a költőben még lett volna némi bátortalanság Bajza véleménye miatt, annak most már el kellett oszlania, hiszen a nagytekintélyű szépirodalmi intézet adott legfényesebb példát a népköltészet megbecsülésére. Míg u. i. az Akadémia, melytől a Kisfaludy-Társaság a gyűjtést átvette, „olly népdalgyüjteményt tervezett, melly az életben levőket (t. i. dalokat) valamivel nemesebb és csinosabb formában adva, az izlésnek az alnép közt terjesztésére hathasson”, a Kisfaludy-Társaság szándéka „a’ népmondákat és dalokat úgy gyüjteni, mint azok jellemző valóságukban élnek, ’s így inkább azokat a mívelt olvasóval ismertetni, mint a’ népnek visszaadni”.
Kétségtelenül része van a Kisfaludy-Társaság és Erdélyi buzgóságának abban, hogy 1844 folyamán Petőfi a népdal terén egyszerre oly nagy termelést mutat fel, bár korántsem oly „rendkivüli” része, mint ahogy Sebestyén Gyula véli, aminthogy a „költő lelkiéletének kialakulása” sem volt oly „szédületesen gyors”, mint ő mondja.
Mind e hatásokhoz, melyek lassan-lassan a népdalt egyik legnagyobb odaadással gyakorolt műfajává avatják, éppen a kellő időben csatlakozik Béranger példájának megismerése, ki az irodalmi népiességről egész programmot ad Összes Művei előszavában. „A nép az én múzsám” – mondja egyebek közt; a dal „a népi érzelmek kifejezése”, s minthogy a forradalom óta a nép hazafias érzelmei nagy fejlődésen mentek át, föl kell emelni a dalt is, hogy bejáratot találjon a szalonokba s hódítson ott ez érzelmek érdekében; tökéletesíteni kell ennélfogva a dal stiljét s költőiségét; kár, hogy jeles ifjú költők megvetették a dal által elérhető sikereket; pedig ezentúl „a népért kell művelni az irodalmat”; „mikor népet mondok, a tömeget értem, az alsó népet, ha úgy tetszik”; az ugyan nem fogékony a keresett szellem s a kényes izlés iránt, de épp ennélfogva kényszeríti a szerzőt erősebb, nagyarányúbb fogalmazásra, hogy figyelmét megragadhassa; a népet elfogultan ítélik meg, pedig ha van még költészet a világon, azt közte kell keresni; festők csúfnak festik a népet, de a nép azt mondhatná nekik: „mikor lelkem felmagasztosúl, akkor fessetek le, olyankor szép vagyok”. – Ez előszó az 1833-i kiadásban látott először napvilágot, s megvan azon 1839-i kiadásban is, melynek egy példánya Petőfi tulajdona volt.
(...)
A gondolatformák húmora teszi oly derülten elevenné Petőfinek egyik ma is legkedveltebb népdalát, a Befordultam a konyhára kezdetüt. A dal tulajdonképpeni mondanivalója csak ennyi: úgy tettem, mintha pipagyújtani mennék be a konyhába, pedig a leány kedvéért mentem; aligha belé nem szerettem. De ez a csipetnyi tartalom mennyi kedves fordulattal, játszi elszólásokkal, visszavonással, humoros igazítással jut el a két utolsó sor nyílt beszédéig. A pipagyújtás csak ürügy; a vers pedig nem azzal kezdi, hogy „úgy tettem, mintha...”, hanem egyenes állítással: „rágyújtottam a pipára”, s csak azután javítja ki magát: azaz rágyújtottam volna, stb. A színlelésben rejlő kettősséget nem mint színlelést közli, logikusan meghatározó beszéddel, hanem felbontja elemeire; ami benne csak utólagos magyarázatnak kieszelt ürügy, azt minden teketória nélkül eljátssza, külön, mint igazán megtörtént dolgot; s csak miután kimondta a valótlant, igazítja helyre, s ismét sok szóval, a kimondottat eltörlő tiltakozásokkal (a pipám javában égett – nem is mentem én avégett) tér rá lassan-lassan az igazságra (hogy odabenn szép leány van). Két versszaknak pusztán a gondolatformák primitív furfangján alapuló húmora vezet el végül ahhoz az egyszerű tényhez, hogy a leány kedvéért ment be. A „közeledés” fentebb ismertetett jellege itten inkább a szándékos, tréfás hátráltatás színében tűnik fel, s a gondolatformák eleven játékából eredő húmor nem csupán a genre-alak sajátja, hanem kétségtelenül a műköltőé is, ki művészi célzattal használja fel a kifejezésbeli igénytelenséget. A dal továbbhaladása aztán megint „közeledő párhuzam” által történik, melynek egyik eleme a lobogó tűz (mit a leány rakott), másik egy megfelelő kép: a leányszem tüze. Itt kapcsolódik hozzá az előbbi sok szó rövid eredménye: „én beléptem, ő rám nézett”, s végre, a fölmerült kép „tűz” eleme tovább munkálván, eléri dalbeli végzete mind a delikvens pipát, mind pedig a daloló szívét: „Égő pipám kialudott, Alvó szívem meggyulladott”, pompás rávágással rántva össze egy gondolategységbe kezdetet és véget, eszközt és lelkiállapotot.
(...)
Megjelenítő, szinte cselekvéssel azonos látomás, az ihletett akaratnak költői megvalósulása az Egy gondolat, Petőfi lyrai átriadásainak ez egyik legnagyszerűbbike. Az ellenszenvesből, az elviselhetetlenből egyszerre az akarat, a pozitiv érdekeltség indulat-végletébe csap át, s lankadatlanul heves rohanással éli végig a holtig való cselekvés lázát. A költemény tulajdonképpeni anyaga ez a cselekvő láz, mely többnyire ellentéteivel: a kedves, méla, bágyadt merengéssel (Ha az isten), a megalázó kényszerítettséggel (Levél Arany Jánoshoz), a lassú tespedéssel (Tűz), a penészes halállal (Csalogányok és pacsirták) szembeállítva, vagy abból felriadva szokott jelentkezni költeményeiben. S ezúttal a világszabadság harca, melybe oly ellenállhatatlan szenvedéllyel ragadja bele képzelete, nem első célja, csak élet-formája e cselekvő láznak. Közvetlen anyaga u. i. a lassú, passziv elhalás – és a hirtelen, az élet minden erejét egy nagyszerű villámlásban kirobbantó, cselekvő halál ellentétének lyrai gerjedelme. Ugyanaz az érzelmi csira bomlik ki benne nagyarányú költeménnyé, melyet a néhány hónappal későbbi Tűz első és utolsó versszaka határoz meg, ekként:
Nem akarok elrohadni
Mint a fűzfa a mocsárban;
El akarok égni mint a
Tölgy a fellegek lángjában.
A bántó, az elviselhetetlen „egy gondolat” is ugyanez: ágyban halni meg, lassan hervadni el, mint a férges gyökerű virág, elemésztődni gyertyaszálként. Hogy a cselekvő akarat ezúttal mennyire türelmetlen, az rohamos előtöréséből is látszik, mellyel legott másnemű halált kér istentől:
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le.
Mind e képek csak a lassú és beteg sorvadás vágybeli ellentétei, elemi erőktől okozott, nagyszerű jelenségektől kisért, hirtelen halálát jelentik az épnek és erősnek. De nem fejezik ki még a költeménykezdet passziv halálnemeinek cselekvő ellentétét s nem azt az erkölcsi erőt sem, mely e cselekvő akarat valódi forrása. Ezért lehetséges a fokozás a végletesnek látszó s már magában véve is fokozódó átlendülés után.
Az erő és hirtelenség iménti képei után lép fel u. i. a cselekvő halál gondolata, s puszta fellépte már fokozást jelent. Igen mert itt kezdődik a gondolat személyes megvalósulása, a cselekvő látomás. E rész ismét nemcsak az előzmények után jelent emelkedést, hanem önmagában véve is – onnan kezdve, hogy: „Ha majd minden rabszolganép”, egészen addig, hogy: „Ott hagyjanak engemet összetiporva” – nagyarányú fokozást valósít meg, s mindamellett távolmarad minden szertelenségtől, vagy az ízlés rovására mehető, mesterkedő túlzástól. Ez egész látomás-szakasz u. i. egy gondolathuzam, mely azonban időben egymást követő s a gondolat végcéljához mind hevesebben közeledő jelenségek során rohan át. Rövid értelme ez: ha majd az elnyomott népek megütköznek a zsarnoksággal, az ő csatájokban essem el én is. Hol itt a cselekvő részvétel izgalma, melyről szólottam? A gondolat első, feltételes felében, mely az elnyomott népek nagy, lázadó eltökélését, az egész világon szétharapózó riadalmát oly megjelenítő erővel, tűzzel és nagyarányúsággal festi:
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megúnva síkra lép,
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik: –
A kényszerítésből felriadó, ellenállhatatlanul szerteáramló, lelkes akarat látomása ez, s ebben a részben lobog a költő életáldozatra készülő cselekvő tüze. Mintegy emberi cselekvéssel való értelmezése ez a megelőző szakasz „eget-földet rázó mennydörgés”-ének. Érzéki szemlélet e látomásban csak kettő: a piros szín s a harsogás; a lelkesedés vérszíne arcon és zászlón, mennydörgése az ajkakon. A megelőző mondatok heves hullámverésével külön sorrá kidobott egyetlen nagy szó: „Világszabadság”, valamint az ismétléssel hangsúlyra kapó s térbeli széthatásában is végtelenig növelt „elharsogják”: ez egyszerű eszközök mily rendkívüli erélyt öntenek a haladó izgalomba. Kétségtelen, hogy a költemény cselekvő jellegét az idézett néhány sor adja meg, az egyéni szabadság-ösztön világraszóló nagy fellázadásával, az egyéni szétáramlás és emberi szolidaritás e nagy riadalmú megvalósításával. Csak az akaraterő lángoló részvétele, csak erkölcsi értelmű cselekvés ez, de ez az igazi, s ez a lyrai. Nem is jön utána semmi látható harci cselekedet, semmi fegyverforgatás, semmi izommunka. Az erkölcsi elszántság, a föllelkesült akarat egyenest céljára tör, a halálba rohan, a megváltói halálba, az „örömteli” önfeláldozás megdicsőülésébe. Ritmust vált a költemény; a szakadatlan jambusi sorok fölfelé torlódó, függőben maradt hangemelését robogó anapaestusok veszik át s ragadják tova egyre feljebb, fölkorbácsolván a csaták egész, félelmetesen nagyszerű szimfóniáját e „consummatum est” diadalmas teljessége körül. A halálba robbant akaraterő, a porhüvelyét tűzbe lobbantó lelki villámlás mennydörgése ez, minden testiséget eltipró felmagasztalása az erkölcsi eszménynek. Megszokás és balga szavalatok elronthatták e felséges szakasz hatását, de a költemény tiszta értelmét felfogva, lehetetlen el nem ragadtatnunk e még a halálban is cselekvő lyraiság zene-viharától:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivívott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. -
Az egy „acéli zörej”-en kívül semmi szokatlan szóhasználat, semmi hatásfokozó szándékosság, az az egy is, bár Vörösmartyas epikus általánosítás a „kard” helyett, e helyen, éppen anyagjelzője által, konkrétebb hanghatást ébreszt az egyenes megnevezésnél. Különben pedig a ritmus túluralmát – mi itt fontos – juttatja öntudatlanul is ható kifejezésre.
Mert itt már a ritmus vezet, a hangjelenségek jutnak túlerőre, s valóban, mint a költemény mondja: „elnyelik” a személyesség minden megnyilatkozását. A rendkívüli akaraterő pusztán az elvi győzelem kivívását kivánta, önzés, jutalomvágy nélkül, s beéri a diadal pillanatában való, százakkal és ezrekkel közös, névtelen megdicsőüléssel. A költeményt mozgató indulat tiszta erkölcsi jellege fejeződik ki ez elnévtelenedésben, a személyesség ez ihletett levetkezésében. Elég neki a hasznos halálnak s az ügy diadalának „örömteli” tudata.
A költemény visszatér elsőbb ritmusához, meglassúdik s komoly ünnepélyességgel engedi át magát a végső látomásnak, melyen rokonjellegű költeményei (A XIX. század költői, Nemzeti dal) is megpihenni szoktak: a temetés látomásának, mikor a hálás maradék megadja a közös végső tisztességet, önfeláldozó hőseinek. Ez az ő egyetlen jutalma, elégtétele; az erkölcsi szolidaritásnak a halálon túl is viszonzott érzelme: a kitombolt nagy indulat hálás emberi visszhangja:
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!
Nincs költeménye Petőfinek, melyben magasabbra csigázott indulat lobogna fel, nincs költeménye, melyben indulatos személyessége tisztábban kimutatná erkölcsi forrását, melyben közvetlen lyrai érdekeltség s jellembeli önzetlenség forróbb egységben mutatkoznék. Egyike költészete amaz égő csipkebokrainak, melyek közelségében leoldjuk saruinkat, mert közvetlen hatalommal éreztetik velünk a hely szentségét.
(...)
Ez utolsó korszak nagy elbeszélő költeménye Az apostol. Az az állandó költői ösztön hozta létre, melyet Petőfi minden eddigi korszakában megfigyeltünk, s mely tárgyi szemléletet keres a maga lyraiságának. Magán hordja az izgatott korszak bélyegét, éppúgy mint a Felhők-korszak epikus művei. Teljesen romantikus mű, hibáiban, erényeiben; tele személyes vonatkozásokkal, élményemlékekkel s különféle költői hatások nyomaival.
Hőse, Szilveszter, a költő szócsöve; király- és pap-gyűlöletét könyvben írja meg; emiatt börtönbe kerül, majd hosszú fogság után kiszabadulván, a királyra lő, miért vérpadra kerül. A költeménynek e Shelley-ízű magva Dickensi burokba van foglalva. Amily szűkszavú a költő, s amily egyoldalúan stilizáló e főrészben, oly részletezőn megállapodó az előzmények rajzában, melyek voltaképpeni célja az volna ugyan, hogy Szilveszter lelki fejlődését szabják meg és szemléltessék, valójában azonban húmoros, vagy érzelmesen regényes életképek sorozatává növik ki magukat a nagyvárosi söpredéktársadalom köréből. Félreismerhetetlen rajtuk Dickens Twist Olivér-jának az ösztönző hatása, londoni lebujaival s tolvajrongy-népével, a rejtélyes származású kis Olivér e festőileg borzalmas életkeretével. Szilveszter származása is ismeretlen; mint pólyás gyermeket lopja bele anyja egy bérkocsiba, a kocsis egy korcsma küszöbére továbbítja, hol egy részeg tolvaj botlik bele, magával viszi, tolvajjá neveli, akárcsak Olivért Fagin.
(...)
Egyébként is át van szőve a mű élmény-emlékekkel és személyes vonatkozásokkal. Az apostol Szilveszterkor született, mint ő; iskolatársai csodálják, de irigylik; másolással tartja fenn magát, mint ő a pozsonyi országgyűléskor; a kastély urával, kedvese atyjával „jelenése” van, mint neki Szendreyvel; kedvese elhagyja érte gőgös szüleit, mint Júlia; a mézeshetek után gondra eszmél, a „házigondra”, mint ő Koltó után; a börtönben olyanforma forradalmi eseménytől várja kiszabadulását, aminővel Táncsicsot szabadították ki március 15-én. Elvei pedig, szenvedélyes, lyrai lénye, s vérmérséklete egészen a Petőfiéi. „Nem fél senkitől”; a városból a természetbe menekül, s első kitörése: „szabad vagyok!”; félre a maga bajával! ő a másén akar segíteni, „használni” akar, mintha a „Világosságot!” az ő életbölcsessége volna, „haszontalan Minden törekvés, minden küzködés? Az lehetetlen, százszor lehetetlen!” -; főtanulmánya a világtörténet; tanulsága a Petőfié: van haladás, de lassú; a szőlőszemet is lassan érleli a napsugár; a földet nagy szellemek érlelik; cél: a boldogság, eszköz: a szabadság, ezért kell küzdeni. Mintha csak Petőfi naplóját olvasnók: „Én ellenben hiszem, hogy fokonként fejlődik a világszellem; ... ő lassan halad, minden száz, vagy néha ezer esztendőben tesz egy lépést” (48 ápr. 19). – Elutasítja a kecsegtető gazdag hivatalokat, nem hajlandó urat szolgálni, hogy viszont ő is ura lehessen másoknak: „azon időben, – írja Naplójába Petőfi (ugyanekkor) – midőn a lelkeket vették és jó drágán fizették, mikor egy alázatos görnyedés megalapított jövendő volt, én messze kerültem a vásárt, még csak fejemet sem billentettem”. – „Nem ismerek nálam kisebbet S nem ismerek nálam nagyobbat” – mondja az egyenlőség fanatikusa, Szilveszter; s „Nem ismerek magamnál se kisebbet, se nagyobbat” – írja Petőfi a kiskúnokhoz 48 júniusában, mikor követül ajánlkozik. Szilveszterben is felmerül a kétség: „Mindig másoknak éljen-e És sohase magáért?”: az „ember” és „polgár” e sokszor békétlen kettőssége, mint Petőfiben is nem egyszer. Börtönében Petőfi börtön-irtózata dúl lelkében. Ha mérsékli magát: fölényes, kemény, vagy fenyegető visszavágásait, máskor pedig féktelen harag-kitöréseit: az önérzetes Petőfi vérmérséklete kormányozza. A XVI. szakasz király-átka csak durvább, keserübb, önfeledtebb megismétlése az Ausztria c. költeménynek; durvább és vehemensebb, mint mindannyiszor, ha Petőfi egy magáról mintázott hősének segít háborogni.
A költeménynek már tárgya olyan, hogy epikus feldolgozásban balul kell kiütnie: t. i. legfontosabb részében eseménytelen. A perbe fogott könyv megírása, s ennek következtében az író bebörtönzése a történet magva; de amaz elbeszélhetetlen, emez pedig, bármily részletező megjelenítéssel adatik is elő, csak passziv mozzanat. Ha eléje nem bocsátja ama regényes gyermekkori előzményeket, s ha börtönbeli életén a szükségesnél huzamosabban meg nem állapodik, alig volna valami kézzelfogható elbeszélni való rajta. Igy pedig meg nem gátolhatja ama regényes képek túlsúlyra jutását a történet eszmei lényege fölött, annál is kevésbbé, mert mint mondtam, azok nem fejlődésbeli előfeltételeiként vannak előadva ez uttóbbinak. Menthetetlenül érzelmes színezetűvé teszik ennélfogva az egész előadást, mi különben Dickens húmora és nagy, tárgyi realizmusa alatt is ott bujkál. Szánalmat keltenek a leendő vértanú iránt, szinte nőies, vagy gyermeki érzékenységre appellálnak, s a költő valóban csak ily kerülő úton tud rokonszenvet biztosítani hősének, ki jellemnek stilizáltan simplex, s kit a legprimitivebb erkölcsi érzék is bünösen élhetetlennek ismert föl családja fenntartásában. Itt a költemény fő gyöngéje. Szilveszter a nagyhangu romantikus hősök rokona: kiváló lángelme, magas erkölcsi piedesztálon érzi magát, tele váddal az emberi társadalom ellen; nyomorát eszményi küzdelme következményének tartja, maga és családja szenvedéseiért ő is, költője is, másokat hibáztat, holott benne a hiba. Erkölcsi bénaságban szenved mindazt illetőleg, ami az embernek legközelebbi emberi kötelessége. E holdkóros, sőt dühös rajongónak szemeláttára hal éhen gyermeke; hogy eltemethesse, jegygyűrűjét adja el, de árát az utolsó garasig a temetésre költi, átallván belőle egy falat kenyeret is venni magának. (Hát másik éhező gyermeke?) Nem riad fel benne a kötelességérzet, hogy dolgozni menjen legalább a megmaradottakért: „A férfi néma fájdalommal Állt a kicsiny halott előtt, Avagy, ki tudja, tán örömmel? Örömmel, hogy kiszenvedett.” S mivel töltötte idejét éveken át? Azzal, hogy írt és nyomdát is keresett művei kinyomatására. S „mi volt ezen művekben? az Hogy a papok nem emberek, De ördögök, s a királyok nem istenek, Hanem csak emberek. És minden ember ember egyaránt, S az embernek nem csak joga, Hanem teremtőjéhezi Kötelessége is Szabadnak lennie.” E mellett bizony ráért volna kenyeret is keresni gyermekeinek. De ez erkölcsi félszegséggel szemben mily vak az elfogult költő páthosza! (...) Mikor elfogják s hiába kéri, hogy családjától elbúcsúzhassék, elátkozza a poroszlókat s nagyszerűleg zabolátlan kitöréssel a királyokat. De... a hatalom férfias támadásához hozzátartozik a martiromság tudatos vállalása; s mikor a költő azt hiszi, hogy hőse féktelen kitörésében a legindokoltabb erkölcsi felháborodást szólaltatja meg, valójában erkölcsi oldaláról erőtleníti el ez apostolinak szánt jellemet. »Áll még Munkács, áll az akasztófa, / De szivemben félelem nem áll!«: kiáltja Petőfi: s ez a férfias lázadás szava, ez az igazi apostoli rajongás kritériuma. Apostola korántsem oly feddhetetlen ember, mint ő. Nevezetes dolog, hogy mikor hősébe tulajdon lelkét igyekszik belélehelni, ennyire eltökéletleníti magát. Apostoli hivatást vállalt ő is, de gyermekét éhenhalni semmi esetre sem hagyta volna; s ha fogságból jövet úgy értesül, hogy másik gyermeke még megvan valahol, kétségkivül utána járt volna; börtönében egy álom hatása alatt nem tagadta volna meg egész életcélját, mint Szilveszter. A lyrikus elfogultsága zavarja így meg tiszta érzékét: egyetlenegy vonásra (lázadás a szabadság-korlátozó hatalom ellen) stilizálja hősét, saját complex2 jelleméből ezt az egyet ruházza át reá, ez egy miatt rokonszenvez vele. Csak ez egyben teremti a maga képére, mégis egészen magát érzi benne s így különbségeik tárgyilagos megítélésére (igazi epikus szemléletre) képtelen: a jellemalkotás gyöngéit, az epikus e hanyagságait is a lyrikusi együttérzés páthosza ragadja magával. Állítja hőse kiválóságát, de nem veszi észre, hogy nem, vagy balul mutatta be...”
(1922)
369.olly népdalgyüjteményt tervezett...:A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. V. 25–26. l.
370.... szédületesen gyors:Ethnographia. XXV. 193–4. l.
371.... kiadásban:Oeuvres complčtes de Béranger. Nouvelle édition illustrée par J. J. Grandville. Paris. H. Fournier ainé, éditeur. MDCCCXXXIX. I–III. kötet.