- Petőfi Sándor -
Azon időköz, melyet az irodalomban élt, oly betöltött jelen volt, minő szokott lenni azoké, kik az idő rövidségét munkáik tömérdekségével bírják pótolni s tartalmasítani; s Horác idejében alig elegendő többre, mint hogy azalatt első versét kibocsáthassa, mert hét esztendőnyi rövid pálya volt az egész. 1842–49, a különben is izgalmak ideje látta őt fel- és letűnni, hagyván maga után nagy népszerűséget és lant dicsőségét emlékezetül. Még ma is, midőn hiába váratik már vissza közünkbe, ha nem tudatik a szerző, még ma is odaveti nevét a közhiedelem valamely költemény alá, melyet ő soha nem írt, de tisztelői szerint más nem írhatott. E gyöngéd, gyönyörű csalódást elősegíti hátrahagyott műveiből egy-kettőnek egyik vagy másik lapban, folyóiratban meg-megjelenése, és a jó emberek mai napig sem hiszik, hogy ő többé nem él; hanem mostanság elhagyá a rónát, s Magyarország és Erdély határán verseket ír valahol. És e hit mind hiába!
De nem kell megrettenni. Az erkölcsi világ történetei összefogóznak a természet dolgaival. A zivatar nem tarthat örökké. A nádastó éghet napszámra; a villám csak ellobban. Hasonlóképp a nagyobb idomú és izgalmú elmék virágzása ritkán alkudható ki hosszabb időre. Az ő sorsuk: megjelenni; midőn „megnézvén az eget és földet”, eltávoznak a magok útján, s mint szellem bontakoznak ki azon ellenmondásból, mely köztök és a világ között kifejlődött; hagyván a kicsinyt és középszerűt díszleni a nap alatt. Mert nagyobb lelkeket igazibb lét illet, az igazság valódi léte, honnan, a magok által teremtett világból, tettek által hatnak mindörökké.
Tehát nem mindig királyfi a legerőteljesb egyéniség személyesítője, mint makedóni Sándor, vagy a legépebb ifjúságé, mint Achill; s mi nem kénytetünk másuvá menni példáért: hogyan lőn az egykori inasból, ki asztal körül szolgálván, ura nyelvhibáját meg meré igazítani, halhatatlan nevezetesség egy Rousseau személyében, mikor a mi költőnk, a társadalmi élet alsóbb fokán születve – mert nagybárdú mészáros fia volt – oly soknak kimondására mere bátorságot venni magának, költészeti és társadalmi dolgok körül, eszmék és ízlés tárgyában, hogy benne a legszebb ifjúságot, a legeredetibb elmét kell üdvözleni.
És midőn szép ifjúságáról szólok, nem a világ nyelvén beszélek. Az öröm és élv, mulatság és kedvtelés hadd essék jól akárkinek; de ezek csak a vér és hús gyönyörűsége. Aztán nem akarom terjeszteni az erkölcsi rosszat, hogy irigyeket szerezzek a világba lépő ifjúnak, kit rokonság, vagyon nem ajánl, kit soha nem hallott neven hínak, és vándorszínészek társaságába vagy éppen közbakának felcsap – talán az élvek utáni vágyból? Az ő ifjúsága gyönyöreit senki sem irigyelné meg.
Hanem midőn szép ifjúságát emlegetem, úgy nem kérek színt a festész ecsetétől, mint nem utasítást az eszem-iszom élet ínyenceitől (gourmand), a világfiaktól. A vonások, melyeket arcán hagyok, a lélek vonásai lesznek inkább; és a ráma, melybe az ifjúság eme személyesítőjét állítom, lesz az idő; mindnyájunk közös rámája, ha meg kell bíráltatni magunktartása felől az eszmék irányában.
Petőfi, az annyira szeretett költő és sokképpen ítélt egyéniség, összehozhatlan ellenmondásban fog vesztegelni előttünk mindaddig, míg lélektani fáklya nem világít körülötte. Ő nem volt rejtély másképp, mint tehetségében. Beszéde, gondolkozása tartózkodás, hátsó ajtók nélküli volt. Lelkét mindenki olvashatá, csak szem vagy inkább tapintat kelle hozzá. Megvolt a maga saját köre, választott embereiből, kik önként alárendelék magokat ítéletének, vastag bánásmódjának; kik tűrték a nyers barátot, szerették a lángeszű költőt, kinek lelke mögött láthatlan szellem, mint nagy eszmék sugallója, van mindig jelen. Petőfi mondhatá: sauve est jugum meum, kedves az én igám; mert ez szórul szóra beteljesedett köre tagjain; és kor- és asztaltársai örültek tőle függeni. Az irodalom és ennek emberei csak téltúl állhattak meg előtte. Ő – harag, nem harag! – egyenes nyiltszívűséggel hallatá rosszalló, semmisítő ítéletét oly írók és költők felől, kiket a nemzet jóforma elismeréssel díszesített. Epéje többnyire bevegyült ítéletébe, mely éppen azért soha nem fájt, nem fájhatott épkézláb írónak; de ő igen nagy komolysággal ejté, s hitte, hogy való igazat mond, kivált midőn köre tetszéssel fogadá nyilatkozatait.
Ami a nagy élet igazságait, az eszméket illeti, őt is érte ama sebes léghuzam, mely az akkori nemzedéket gyorsabb vérűvé idegzette, olykor a beteg láznak is látható jeleivel fölvillanyozta. Az időjárás igen erős kezdett lenni; az egyének pedig mindinkább veszték talpaik alól a derekas valót és tapasztalati földet; és mint az alvajáróval történni szokott, idegen erőknek estek hatalmába. Tett és szólott a nemzedék más által, s a lelkek érintkezései, egymásba szakadásai egy nagy folyamát állíták ki a kor szellemének, a vélemények országának. És midőn e folyó már túllépte partjait, és hullámokat is kezde hányni, ott lehete látni Petőfi Sándort a vészben, hintázva magát, miképp az énekes hattyú, a habok halmain, völgyein.
Hazáját gyakran nem adta volna az egész világért, máskor az emberiség nagy gondolatánál, mint csöppet a tengerben, úgy veszté el amazt ezekben – és ezt, ha jól emlékszem, egy kritikusa gúnyosan vetette szemére, elég igaztalanul.
Mint költő, olykor a legünnepélyesb, emelkedett, magas és gyöngéd; máskor a mindennapiságnak hódol, nyers, faragatlan s majdnem mosdatlan szájú. Innen volt itész, aki mondá, hogy ő hamisan eredeti, ráfogott tehetség; volt bírája, ki aljasnak, ízetlennek tartá egész költészetét; míg szemben az előítéletekkel, annyi ellensége támadt, amennyi verset írt az osztályok némelyike ellen. Amazok nem láttak verseiben ideált, ezek nem reált. Szavak és állítások, melyek váddá alakulnak aszerint, amint a vádlók és nem a költő helyzetéből ítéltetnek.
Ha mindezen nagy ellenmondásokat, melyek a gyűlölet és szeretet, az ízlés és ízetlenség végsarkai közt labdaként játszottak Petőfi Sándorral, s magát magának tették ellenébe, ifjú korára utasítom, azt fogják mondani: más is volt ifjú, és fájt neki a méltatlanság, az élet hidegsége, a világ közönye; és talán nagyobb lelkierő- s költőibb kedélyre mutató, megbírni a fájdalmat szenvedő nyugalommal, mint keresetlen szavakban mérgelődni, s dithyrambi féktelenséggel zajongni minden ellen, mi talán nincs éppen ínyünk szerint életben, művészetben.
És bár e szavak sok igazságot foglalnak magokban, mégis egyedül a költő fiatalsága az, melyre mind erényeit, mind hibáit hárítom; de az én magyarázatom éspedig lélektani tapintatom szerint, mondván, hogy az ifjúságnak, a lelkesedésnek teljesb, valódibb képviselőjét nem ismerem.
Az ifjúságnak egy előjoga van minden népek és idők megegyezése szerint, az, hogy szabad neki hibázni. Az ifjúnak szabad eltagadni mindent, ami nem ő: embert, véleményt, intézeteket; a létezőnek megsemmisítése, a dolgok rendének újból szerkesztése, ifjú embernél, ha van benne lélek, nem példátlan igyekezet. Ez, míg a hús és vér esztendein át kell menni a fejlődő szellemnek, ami pedig nem könnyen változik, mindig meg fog történni. Való ugyan, hogy eme szakálltalan bölcsészet, mely magát az egyén bensőségét tekinti csak igaznak és valónak, s maga szerint törekszik alakítani a világot, botor szemlélődéssé fajul, és az úgynevezett isteni irónia – a nihilizmus – magasságaiban vesz el, mint német szomszédainknál egy ismeretes költő-bölcsészeti iskola, honnan semmi eredmény nem várható; de az is igaz, hogy ép szervület e pontnál meg nem állapodik. Átmenet ez, hasonló ama borotvahídhoz, melyen a török paradicsomba mennek a megholtak árnyai, s ha félre lépnek, önmagukat vágják össze. – Az ifjú, eme pontján a fejlődésnek, azt mondja: ez a világ enyém. Mit nem lát ő vágyban, epedésben; van-e olyan, mit el nem lehetne érnie, magáévá tennie? Adj neki egy szót, mely eszme, és beszélj vele aztán a kivételekről és módosításokról! Hiába fogod fejébe verni akarni, hogy nem minden eszme egész általánosságban, minden idők szüksége és lehetősége, hogy sokhoz műveltségi fok kívántatik, hogy sokra idomulni kell a léleknek. Hiába! ő egyetemest lát, s az eszmét maga rideg elvontságában fogadja minden alkalmazás, minden különödés nélkül, mi az istenek álma; és mint a madár a kék özönben, úszik ő is a gondolat egyszínű elemében; távol sem gyanítva, hogy a teljes világosság és a teljes sötétség egy, mert egyformán nem vehetjük ki a tárgyakat egyikből mint másikból. Mi természetesb ilyenkor, mint hogy az ifjú lélek magát nézze igaznak; másokban pedig ne lásson egyebet szívtelen önzésnél, ronda szűkkeblűségnél, erkölcsi alakoskodásnál, mely hazudik, mikor vallást tesz a szentről, hazudja az érzést, a lelkesedést, s nem érdemel egyebet nagy megvetésnél, gyűlöletnél. Innen a legizgalmasb szellemek zenebonája magokban és dúlása a tárgyi világ, élet és szokások ellen; innen a legönszerűbb és épp azért legönzőbb gondolkodás az ifjú kebelben, minő egy Byron példája után sokak tetszésével találkozott, divattá lenni készült, s közöttünk is költői elemül akart becsempésztetni; innen Petőfi Sándor feddőzései, gyűlölete és haragja; kinél ez, köztünk legyen mondva, épebb és egészségesb alakban mutatkozott, mint az angol költőnél, ki kacérságot s gyakran csinált bosszankodást vegyíte költészetébe, s az angol sziget sűrű ködét Görögország bájege alatt is lélekzette verseiben; és míg Byronnál uralkodó elem volt eme kesernyés tészta, Petőfinél csak néhány évre vagy napra volt szorítva, amabban habitus, ebben alkalom, amaz belébetegedve, ez minden órán kigyógyuló félben, igen hamar, igen jó szerével. De nem akarok védője lenni a szilajságnak, a kegyelet nélküli fennhéjazásnak, szerénytelen elbizakodásnak, melyek mint életadati vád, nem egyszer mondattak el felőle. Meghagyom előbbi véleményökben azokat is, kik Petőfit szerették olvasni, de nem örültek személyesen ismerni, mondván: Petőfi nagy költő, de kiállhatlan egyéniség. Azonban aki köztetek vádolhatlan, vessen követ fejére; és ha neki annyi bűne van, nincsenek-e több fényoldalai?
Igaz, hogy ő nemigen sátorozott, akárki körül sem, tisztelgéseivel; igaz, hogy démoni óráiban nem látott magánál nagyobb embert a horizonton, s talán igazán, talán nem. De hát mi legyünk-e igaztalanok iránta, hogy midőn egyetemesen fájlaljuk kora letűnését, emlékezzünk részletes gyarlóságaira? Tudok én elég jó embert, ártatlan lelket, ki a légynek sem árt, nem is hagy maga után annyi hazai dicsőséget, mennyit a légy elvinne szárnyán. S vajon ki oka, hogy a legnagyobb elmék rendesen azok, akikben legtöbb ellenmondás, összeférhetlen adalék mutatkozik a közrendű szem előtt; ki az oka, hogy például a magyar közönség mindig contradictiót keresett még eddig észnagyaiban, s örült ellenben a szentélyes rejtekhely nélküli, egyhangú felületes kebleknek s ezek átlátszó tisztaságának? – ezekben semmi ellenmondás, igen! semmi tartalom!
Eme vád és védszavak után egész nyíltsággal kérdem: mi volna Petőfi Sándor, ha csak éppen azok által ítéltetnék, kik bírálataikban a szokás, illedelem, hétköznapi rendesség, ki- és betanult feszesség, szabatosság rőfét használják? Nemde megférhetlen egyéniség, kiben semmi abból, mit szerénységnek hí az erkölcstanító; nemde vad fiú, a szó legvalóbb értelmében, ki nem tud beszelídülni a jóhangú, művelt körök világába; annál inkább, mert külsőleg is eltér a rendes viselettől, a divattól, és jár fényes-gombos dolmányban, nadrágát behúzva, fején kucsma vagy kurucos kis sapka, éspedig a művelt, csinos főváros színe előtt, hol párizsi szabatú öltözékek minden ízlést kielégítőleg divatoznak, s ő egymaga, csakhogy minden szem rajta pihenjen meg, különcködik, csúfságoskodik? Nemde kevéssé ajánló az a tulajdon is, hogy ő, mint versében írja, egyet káromkodik és úgy csillapul a haragja? stb., stb. Mi volna különösen azok szemüvegén, kik valakinek szellemi világából rendesen az úgynevezett ellenmondásokat állítják szemközt, s a nagyobb szabású lelkek birodalmát nem látják be egy odaforduló rátekintéssel?
Angelo Mihály, a vatikáni egyháznak halhatlan mestere, egész sor épületeket akart lerontatni és tért nyitni az egyház homlokzata előtt, szinte a Tiberig, hogy a csodálandó művet kellő pontról, illő távolságból nézethesse, mondván: „A tárgy nagy, a szem közelről, a fej fordítása nélkül, be nem láthatja egyszerre, s messzibbről kell nézni”. Nem így kellene-e lerontani sok műbíró elméletét? De a mester szava nem foganíttatott, s a vatikáni egyháznak ma sincs kellő nézőpontja, elég tere, honnan játék volna a felfogás, s a tömör falak és nagy dimenziójú homlokzat könnyű és összehangzó mű gyanánt szöknének föl a levegőbe.
Mondom, a nézőpont igen sokat tesz. Én a lélektanból vettem e pontot költőnkhöz, s úgy látszik, legalább nekem, hogy semmi nem történt akár életében, akár verseiben, lelke sugallata nélkül, hanem oly kényszerűségből, minek lehetlen ellenállani, mint a volkán kitörésének, mi az ő kedélyvilágát örökös forrongásban tartotta, feszítette; voltak például percei, mikor magyar ember létére hazudságnak tartott volna úgy öltözni, mint a francia öltözik, és láttuk őt pitykés dolmányban; ő vallotta költészetben a népiesség elvét, és ezt a maga egyetemességében követé, tetszett, nem tetszett valakinek; s ekkor eléálltak ama famosus költemények, melyeket némely barátai fölötte geniálisoknak, finnyásabb ítészek pedig a legvadabb durvaságnak kereszteltek, minők: „Úgy jóllaktam, hogy még!” aztán „A faluban utcahosszat”, mely utóbbi egy helyütt így mondja: „Táncolok, mint veszett fene”; sor, melyet maig sem igen bocsátottak meg ellenfelei, s történt, hogy egy kecskeméti (1847-iki) kalendáriomban a vers utánnyomatott, de a „veszett fene” helyett „veszett medve” áll, minő esztétikai, erkölcsi tanok és elvek szerint: a jó isten tudja!
Hogy az ilyen maga eszén járó, „szent Dávid hárfájára sem hallgató” merev egyéniségekben van valami eredeti: senki sem tagadja. De ezen eredetiség bűnné válik csak úgy pusztán, minden bensőség nélkül. Ellenben az erőnek, saját becsének tudata lesz olyan ifjúnál, ki huszonhat éves korában válva meg az élettől, annyi jelét hagyja tehetségének, mint Petőfi. – Azért szóljunk közelebb a költőről és viszonyairól az irodalomban.
Könnyebb magunk tájékozása végett pontozzuk ki az időszakot, melyben Petőfi az irodalom színvonalán megjelent, különösen mutassuk fel a hazai költészet akkori állását, fejlődési hajlamát és irányait s a kritika tekintélyét.
Tizennégy évvel menve hátrább az időben, megtaláljuk az 1840. esztendőt, nem titkoslepel alatt már, hanem fátyolát levetve, mint kell állania a történet ítélőszéke előtt. Ezen év annyi jövő magvát hordozá keblében, hogy lehetlen volt nem fejlődnie. Választó kora volt ez, sok tekintetben, múltnak és jövőnek, mint mikor nagy hegy emelkedik két vidék közé.
Nem célom mindent elmondani e nevezetes korról; de úgy látszik, nem tévedék, ha állítom, hogy ez idő után sebesebb fejlődésnek indultak az eszmék és dolgok, mint annakelőtte, fejlődésnek, mi némileg a bontakozás jellemét ölté magára veszni kezdő arányával időnek és haladásnak, melyben a visszatartózkodás nem bírá ellensúlyozni ezt. De hagyján! Jól értett fejlődés nem puszta bontakozás, hanem alakító munkásság is; azonban erről most ne beszéljünk.
A kipontozott időtájon a magyar költészet törekvései minden oly elemet megmozgattak és sürgős hivatással dolgoztak fel, melyből jóravaló művészet s derekas hazaiság állhat elé. Ekkor a nyelv is, eme végetlenül finom költői elem, a nemzetnek külsővé lett lelke, több vala már, mint puszta ősi örök vagy hozzá nem nyúlt eredetiség: megrakva gondolat és képzelődés kincseivel. Egyúttal meg volt harcolva minden akadály, mely a nemzet külső és belső embere közé feltolakodott, s nem maradt egyéb hátra, mint azokon által és keresztül, magához és magáéhoz jutni a nemzetnek.
De ha magunkban sem voltunk még magunkkal egyezők, ez azt teszi, hogy mind folyvást nagyban állottak még viszonyaink, szellemi közlekedéseink valamely idegen világgal, nem tisztán saját mi világunkkal, melyből gondolatok és gondolatformák, mint idegen ég vándormadaráé, csoportosan szállingóztak be hozzánk.
Ilyenül nézem én legalább a klasszikai gondolatok és eszmék s velök járó formák behatását, ezen egy szóba fogva össze mindkettőt: szabályosság. Ez, nem tagadhatni, költői, művészi erény, s különösen magyar költészetben a nyelv változatos könnyűsége s hajlékonysága mellett jó móddal, művészeti szempontból pedig teljes joggal, követendő minden időkre. Azonban a szabályosság bármennyire törekszik is csatlakozni a gondolattal, belsővel: több-kevesebb tekintetben külső marad; s van idő, mikor a szellem, az ihletés megérzi, hogy kellete korán szabadulni tőle nem bűn, sőt valódi tökély.
Ez volna már a szabályosság, amennyiben az eléadásra szorítkozik. Mint ilyen, szereti a tiszta, nyelvtanilag biztosított, iskolahű kifejezést; szereti a bevett rímet, mértéket, a megszokott, leginkább kölcsönzött ritmust, és kellemes alkalmul szolgál kevés gondolatú, korlátozott eszmekörű tehetségeknek, hogy benne az úgynevezett jóizlésűek előtt, mint példány- és mintaköltők, csillagjanak. Hanem átmegy a szabályosság a gondolatok terére is, hol kimérni törkeszik a szellemi világ határait, mikor rendesen választó különbséget tesz tárgyak és tárgyak között s megvonatik az eszmék és eszmék közötti barázda; megkülönítés, mi a költészet halála. Ily értelemben eléáll aztán a magasb, az ünnepélyes és köznapi költészet egyoldalú magyarázata, az esztétikusok kifáradhatlan ügyekvése a fiókozás körül, egyik fiókban: szép, másikban szépecske, harmadikban kellemes, nagyszerű stb.
Csak nemrég az ideje, hogy a hazai közrendű élet s a népi jelen magaszerű megdallása nem is nézeték költészetül; és az illőbb magassarkú eléadásból egyedül akkor mert alábbszállni legtöbb költő, ha ellen nem állhatván itthoni hajlamának, népdalírásig alázta magát. Komoly hangú költeményben valamely népből vett, de másként tiszta és tisztes kifejezés oda nem illő, kirívó tarkabarkaságul nézeték, mint folt, mi kedvetlenül hat a figyelemre, veszti a jótékony hatást. Fejemen történt, hogy Kunoss igen kegyetlenül megmosott a következő két sor egyikeért:
Szépét kis időmnek eléltem-e már?
Javát megevém kenyeremnek, –
mondván: ez az a híres költő, aki ambrózia és mit tudom én, miféle manna helyett, prózailag, kenyeret eszik? És van előkelő magyar dalnok, kinek nyelvében afféle közrendű kifejezésre akadni sem lehet; jól megértvén, hogy a régebbi ízlés ezt vérig, halálig üldözte, mikor jaj lett volna a költőnek, ha „kecskerágót” és nem mirtust emlegetende.
Ezen mailag már fölösleges szigor, úgy látszik, az idő kiskorúságának követelése volt. Idomulni kellett a költészeti alkatnak és szokni a nyelvnek. De jelenleg inkább az ellenkezőben tévedés hibáját is érezzük utána némely költőnél. Akkor semmi népi, most csupa freskó. A kritika nekik Mózes botja lett, mely a Vörös-tengert két fallá ütvén egymástól, száraz utat nyita Izráel fiainak. A föntébb értett költő urak, Izráel fiaihoz hasonlóan, száraz lábbal járnak valamely semleges földön a költészet és próza között, a népi elemnek elvont, merev felfogása miatt. De 1840 körül kibontakozott már költőink lelke a bilincs alól némileg, és a hazaiság mind jobban tört magának utat; szonett, madrigal, ritornell s több efféle igen kimért formák ritkábban jöttek elé; a klasszikai gondolatjárás, merev és ünnepélyes nyugalom enyészett valamely mutatkozó új elem előtt. Szóval a szabályosság unalmas kezdett lenni, s más ritmusa követeltetett a költészetnek, és nem csalódom, ha úgy ítélek, hogy ezen új elemet és ritmust Petőfi Sándor teremtette meg a magyar költészetben, s övé a magunkat magunktól elválasztó falak ledöntésének dicsősége; – az ő befolyása rendítő volt.
És itt egy vádat jegyzek föl a kritika ellen a közérzelem dicséretére. A közérzelem ugyanis csakhamar kitűnő tetszéssel fogadta Petőfit, s olyan blazírt kedély is örömét találta benne, ki verset csak elvétve olvasgatott. Nem így a kritika. Azonban az ítészet bármi derék dolog is, mégsem képes mindenkor kielégíteni a művészet igényeit, s nem képes különösen nyomába hágni az ihletésnek. Innen van, hogy önröptű elmék megítélésében rendesen konzervatív szellemű. Hogy e részben eligazodásig juthassunk, a kritikán túl kell emelkedni: a műbölcsészethez.
Az ítészet, ha ugyan belátásom nem csal, megelégszik felfogni, sőt felkapni a korszakok jelenségeit s a magok különbségeiben bírálni meg azokat. Ez eljárásban tekintély, divat, napiszerűség s mintákról lehímzett modor főszerepet játszanak. Jó oldala, hogy valamely eseményt történetté emel vagy lehurogat; de gyarlósága, hogy szemközt állít egymással időket, elméket, s egyike a másik hátrányára ítélgeti; démonilag szólva: összeveszti a jókat. Igy a kritika tud, de a más rovására. Ellenben a műbölcsészet, anélkül, hogy elvontan, egymástól külön szaggatva nézné a költészet korait, maga folyamosságában veszi a szellem életét, egyik időt a másikba iktatja s vezérli át, összekötvén, mint kell, a fejlődés lépcsőit, irányait, mint ugyanegy szellem nyilatkozásait. A magyar költészet például, szerinte, nem egy-két poéta műve, hanem valamennyié, aki valami újjal, észrevehető adalékkal járult az egésznek eléállításához, s lelke jobb részét nyomos következéssel gyónta át az egészbe, s illesztette annak organizmusába; nem is a puszta népi vagy úri elemből áll elé, hanem egyiket magában, a másik nélkül, tökéletlenségnek tartja. Kell tehát, hogy egyik áthassa a másikat, mert az organizmus egyedül akkor ép, ha a részek tudják egymást, felelősek egymásért. Annálfogva megállhatlan elv azoké, kik úgyszólván kirekesztőleg népi vagy ellenkező elemhez vallottak; ez az elvek csalódása. Igy az eredetiségről sem tanít vadonnan újat a műbölcsészet, sőt az irodalmi történet tanúságával egyezőleg, a lángészben is megengedi a kölcsönzést, azon különbséggel, hogy az igazi lángész többet hagy örökül, mint vőn hagyományul; vagy mint Kazinczy minden kivétel nélkül, merészen állítja: „magát Homért is az előtte éltek csinálták, mint Goethét és mindent, aki még nagy volt.” Röviden, a műbölcsészet kiengesztelődés.