5-6. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Aki a referencia kifürkészhetetlenségéről szóló Quine-féle tanítás vizsgálatába fog, hamarosan súlyos problémákkal találhatja szemben magát. Dolgozatomban a referencia kifürkészhetetlenségét hirdető quine-i elmélet két bírálatával foglalkozom, hogy számba vegyem azokat a problémákat, amelyeket a bírálatok hagynak maguk után. Hartry Field, illetve Donald Davidson tiszteletüknek és elismerésüknek hangot adva mindketten nyíltan Quine tanítványainak vallják magukat. Quine előtti hódolatuk persze nem jelenti azt, hogy ne tekintenének kritikus szemmel mesterük előterjesztéseire.
Amint az Ontological Relativityből világosan kiderül, a referencia kifürkészhetetlenségének jelentősége abban áll, hogy a legkönnyebben megragadható indokként szolgál a fordítás, semlegesebb, kevésbé quine-iánus kifejezéssel élve a szemantika aluldetermináltságának tézise mellett.[1] Quine szerint az igazság, a logikai forma, valamint a referencia meghatározatlanságából egyaránt származhat aluldetermináltság: létezhetnek tehát egyformán elfogadható fordítási kézikönyvek, igazságelméletek, melyek különböző igazságértékeket osztanak ki ugyanazon mondatokra; eltérhetnek éppúgy kielégítő elméletek ugyanazon mondatokhoz rendelt logikai forma tekintetében; és nem utolsó sorban két elmélet különböző referenciákat tulajdonítva egy nyelv kifejezéseinek szintén egyaránt megfelelhet a céloknak. Noha a kifürkészhetetlenség ezen forrásait Quine egytől egyig számottevőnek tartja, maga mégis több figyelmet szentel a harmadik fajtára. A kritika különféle okokból általában szintén nem találja egyforma jelentőségűnek a hármat. Field valószínűleg fölbecsülve a felvetődő problémák horderejét, valamint nyilvánvalóan észlelve a quine-i hangsúlyt ugyancsak kitüntetett módon foglalkozik a harmadikkal. Davidsonnál némiképp más a helyzet. Bár az aluldetermináltságot alátámasztó érvek enumerációja előtt elismeri ugyan, hogy a meghatározatlanság ezen különböző fajtái mind kifürkészhetetlenné teszik a referenciát, vagyis bármelyikükből következik, hogy az evidenciák összessége alapján nem lehetséges eldönteni, milyen referencia tulajdonítható a nyelv terminusainak, hozzávetőleges kezelési módokat javasolva az aluldetermináltság előbbi fajtáinak az első esetben a jótékonyság elvét, a másodikban a Tarski-elmélettel járó formalizmust megállapítja a referencia kifürkészhetetlenségének érdemleges és intelligibilis fogalmát.[2] Kizárásos módszerrel marad tehát a részleges ontológiai különbségből eredő referenciális kifürkészhetetlenség mint valódi és jelentős nehézségeket involváló fogalom Davidsonnál is. Dolgozatomban a referencia kifürkészhetetlenségének erre a fogalmára koncentrálok hát én is a továbbiakban.
A szóban forgó kifürkészhetetlenség modellálásának legegyszerűbb módja az univerzum permutálása, azaz objektumok egy az egyhez történő egymáshoz rendelése. Quine megőrizve a kvantifikációs kalkulus formalizálási technikáit pusztán átértelmezi az eredeti jelölésmódot. A változókat mint a reifikáció, a tárgyakhoz való kapcsolás eszközeit tartja meg. A reifikáció hozzájárul olyan struktúrák, függvények kidolgozásához, amelyek az elméletet, a tudományt szenzorikus evidenciákhoz kapcsolják. Minthogy az elmélet, a tudomány alátámasztása, vagyis amint azt Quine érti az igaz mondatok verifikálása szempontjából közömbös, milyen partikuláris objektumokkal töltjük ki a változókat, az ontológia ezen indifferenciája miatt Quine helyettesítő függvények, úgynevezett proxy-függvények bevezetését javasolja. Ezek a modellelméleti struktúrák teszik lehetővé számára a predikátum fogalmának újrainterpretálását. Az univerzum minden x elemére meghatározhatunk egy fx függvényt, ahol f egy bizonyos egy az egybe történő átalakítást jelent. Ennek alapján a Px többé nem az 'x P tulajdonságú' kifejezést vagy a 'x eleme a P halmaznak' kifejezést szimbolizálja, hanem az "'x egy P-nek az f-je'" kifejezést.[3] A Quine által választott modell, mint mondtuk, olyan mondatokat generál, amelyek ekvivalens igazságfeltételekkel bírnak. Illusztrálásul, ha van tehát egy 'Aromo' tulajdonnevünk és egy 'reszket' predikátumunk, amelyek az egyik elmélet szerint egy Aromo nevű nyúlra, illetve a reszkető entitásokra referálnak, míg egy másik elmélet szerint az Aromo nevű el-nem-választott nyúlrészeket, illetve reszkető el-nem-választott részeket jelölnek, akkor az 'Aromo reszket' mondatunk egyszerre lesz igaz és hamis a két elméletben.
Nem strategiális megfontolásból a nyerési esélyek növelésére, sokkal inkább racionális, logikai belátástól vezérelve, úgy tűnik, a Quine elleni első rohamban szövetkeznek az ellenfelek. Field rámutat a quine-i referenciafelfogás egy tagadhatatlanul gyenge pontjára.[4] A referencia kifürkészhetetlenségének kezelésére Quine a fordítási kézikönyvhöz viszonyított relativitás megoldását javasolja. A nevek és szinguláris terminusok eszerint mindig relatívan, egy fordítási kézikönyvhöz viszonyítva nevezik meg, denotálják referenciájukat, ahogy nem ragaszkodva Field fregeiánus szóhasználatához az általános terminusokat is csak egy fordítási kézikönyv viszonylatában teszik igazzá n-eseik. Hiteles quine-i megfogalmazásban: "Nem értelmes abszolútan szólva azt mondani, hogy mik egy elmélet objektumai, aminek értelme van, az az, hogy objektumok egy elmélete hogyan interpretálható vagy reinterpretálható egy másikban."[5] Csöppet sem értelmesebb azonban azt állítanunk, hogy egy K kézikönyv vonatkozásában az R terminus relatíve a reszketőket jelöli, ha K R-t 'reszkető'-nek fordítja. Field joggal figyelmeztet, hogy Quine a használatemlítés összekeverésének hibájába esve logikai vétséget követ el. A relatív referencia explicit definíciója ezt nyilvánvalóvá is teszi: minden R predikátum, {x | Fx} halmaz és K fordítási kézikönyv esetén K szerint R {x | Fx}-re referál <==> K R-hez 'F'-et rendeli. Quine olyan változó fölött akar kvantifikálni, mely a metanyelvi bikondicionális két oldalán idézőjelen kívül, illetve belül fordul elő. Idézőjelen belül pedig, mint tudjuk, nem lehet kvantifikálni. A relativizált referencia quine-i fogalma a definíció átfogalmazásával sem hozható helyre. Field transzkripciós mentési kísérlete eredménytelen. Más alakban, de ismét előkerül a probléma, hiába írjuk a definiens helyett: 'ha K R-hez olyan terminust rendel, mely {x | Fx}-et jelöli'. Az ekvivalencia így értelmes és hibátlan, csak épp nem a relativizált referencia definíciója, amiből az következne, hogy a relativizált fogalom megértése előfeltételezi a referencia ezen nem-relativizált fogalmának a megértését. Field konklúziója szerint, ha a referencia kifürkészhetetlenségének köszönhetően a referencia relativizálatlan fogalmai, ahogy azt Quine állítja, nem akceptálhatók, akkor az előbbiekből világos, hogy az általa javasolt relativizált referencia fogalma sem elfogadható. Minthogy a nem-relativizált referenciának olyan választáson kell alapulnia, mely Quine szerint nem lehet megfelelően indokolt, vagyis evidenciálisan alátámasztott, csakis önkényes, Quine maga is a 'múzeum mítoszának' foglyává válik, amikor az aktuális nyelvet jellemző referenciarelációt relatívnak, a háttérnyelvhez viszonyítottnak tételezi.
Davidson kilépve a háttérbe szorított fegyverhordozó szerepéből megmutatja, létezik általános érve annak, miért nem lehet a referencia olyan módon relatív, amint azt Quine gondolja. A referencia kifürkészhetetlenségével egyetért, a relativitást azonban csakis saját speciálisan davidsoni értelmében fogadja el, a Quine-féle érvet pedig erősen kifogásolja. Az ontológiai relativitásra, Quine érvének első részére Davidson rábizonyítja, paradoxikus karakterét. Minthogy képtelenség rögzíteni az ontológiát, akár fordítási kézikönyvek (ti. igazságelméletek) közti választással, akár másképp, Davidson szerint értelmetlen a háttérnyelvhez viszonyított relatív referencia fogalma. Ha föltesszük például, hogy B értelmezve egy A beszélő mondatait két igazságelméletet állapít meg, melyeket értelmesen és megkülönböztetve saját szavaival is kifejez, előbbi példánknál maradva, az egyik szerint 'Aromo', mondjuk, arra a bizonyos nyúlra, a másik szerint azon bizonyos el-nem-választott nyúlrészekre referál , akkor jöhetünk mi, és interpretálva B-t egy dolgot tehetünk. Értelmesen és megkülönböztetve beszélhetünk többek között arról a predikátumról, amely miatt kénytelenek vagyunk legalább két igazságelméletet tulajdonítani B szavainak, vagyis többek között B 'x referál y-ra' kétargumentumú predikátumáról. Evidenciális alapokon az interpretáló minden esetben csakis egyaránt kielégítő elméletekhez juthat, nem önkényes módon ezért lehetetlen meghatározni a beszélő nyelvének referenciáit. Ha B megállapította A referenciasémáit azáltal, hogy a referenciát relativizálta, lemondva az egyik elméletről önkényesen határozna. Választásunkat a referenciasémák között semmilyen bizonyítékra nem alapozhatjuk. Így lesz ez mindig. Bármilyen jó szándékú is a beszélő, nem tud olyasmit hozzátenni az interpretátor számára, amely elárulva, mihez viszonyítottan relatív a sémája, lehetővé tenné a referenciasémák közötti nem-önkényes választást, hiszen ugyanazt minden bővített mondatához hozzá kellene tennie.
Ha evidenciális alapon nem lehetséges tehát nem-önkényes módon dönteni a tárgynyelvi referenciasémák között, a metanyelvben talán sikerül majd. Egy ilyen metanyelv azonban legalább a referenciapredikátuma miatt szükségszerűen szintén alternatív megkülönböztethető, de nem kizárható igazságelméleteket tartalmaz. Mindig kihátrálhatunk tehát egy újabb nyelvbe, a referencia meghatározásának tekintetében mégsem járhatunk soha eredménnyel. A relatív tárgynyelvnek (a minőségjelző itt pusztán arra utal, hogy egy M metanyelv is tárgynyelvnek minősül egy M meta-metanyelv szempontjából a relatív szótő morfológiai terminus technicus mintájára például) csupán alternatív igazságelméleteit fogalmazhatjuk meg a hozzá tartozó metanyelvben. Bár a Davidson által használt szó, az angol 'scheming' asszociációkban sokkal gazdagabb, mondjuk egyszerűen úgy: a referencia cselszövésének áldozatai vagyunk. Davidson szerint a referencia ebben az értelemben kifürkészhetetlen. Nem is a végtelen regresszussal van igazából a baj, hanem azzal, hogy nem tudjuk megtenni azt a lépést, amelyet Quine érve előírna a számunkra. Amíg viszont nincs rögzített ontológiánk, addig nem beszélhetünk háttérnyelvhez viszonyítottan relatív referenciáról sem. Mese habbal segíthetnénk Davidsonnak a megfogalmazásban Quine korábban általunk is kiemelt szavai kapcsán, a magyar színlapról idézve Alan Ayckbourn Relatively Speakingnek (1967) elkeresztelt komédiájának címét: "(Ez az) idézet bosszant engem, mivel az 'abszolútan szólva' azt sugallja, létezik olyan relatív kifejezésmód, mely eldönti, meglehet önkényesen, hogy az objektumok mik, ez pedig az, amit én szigorúan tagadtam."[6]
Hogy röviden összegezzük, mit vesz észre Field, és mit Davidson Quine érvével kapcsolatban, kínálkozik az alkalom néhány szó erejéig ugyanis mindkét szerző kitér az Ontological Relativity koordinátarendszer-hasonlatára: "A relativitás zsargonjában fogalmazva terminusok, predikátumok és segédeszközök ezen hálója a mi referenciakeretünk, koordinátarendszerünk. Ehhez viszonyítva igenis képesek vagyunk értelmesen és megkülönböztetve nyulakról és részekről, számokról és formulákról beszélni."[7] A kritika első reakciója egyhangú, a háttérnyelvkoordinátarendszer analógiát mindkét szerző hibásnak tartja. Érveik is hasonlók. Field szerint a hasonlat sántít, mert míg egy x test egy másik, y testhez viszonyított relatív sebességét például a két test térbeli relációinak terminusaiban definiálni tudjuk, addig az M1 terminus M2 terminushoz viszonyított relatív referenciáját a két terminus pusztán lingvisztikai relációira hagyatkozva nem vagyunk képesek meghatározni. Az utóbbi esetben teljes összhangban Field fenti gondolatmenetével szükségünk van egy olyan relációra, amely valamely terminus és egy egyedi extralingvális objektum között áll fenn. A referencia kifürkészhetetlenségének és a fordítás aluldetermináltságának quine-i tézise nemcsak a referencia abszolút fogalmának feladására kényszerít bennünket, a referencia Quine-féle relativizált fogalmáról ugyancsak le kell mondanunk. Quine Davidson szerint is téves analógiát alkalmaz, amikor a referencia háttérnyelvhez viszonyított relativitása és a lokális koordinátarendszer között von párhuzamot. Ahelyett, hogy megvilágító ereje volna, a hasonlat lényeges dologban igencsak félrevezető. Ez könnyen belátható. Míg ugyanis értelmes dolog egy pont elhelyezkedése után tudakolódzva azt kérdezni, hol található a pont a többi ponthoz viszonyítva, addig ugyanezen kérdésnek relativizálatlanul semmi értelme. Más a helyzet azonban, ha egy kifejezés referenciája után érdeklődünk. Arra, hogy mire referál egy kifejezés a többihez viszonyítva, nem lehet mit válaszolni. A relativizált kérdés a referencia esetében éppoly értelmetlen, mint az abszolút kérdés a lokalizáció esetében. Olyan rejtett predikátumot tartalmaz, mely a referencia tekintetében semmivel sem determináltabb, annál a kifejezésnél, amelynek a referenciájára épp rákérdez. A 'referál' terminus maga, ha nem egy sémát határoz meg, több alternatív referenciával kell, hogy rendelkezzen. A helymegjelölés példája azonban mentes az ilyen predikátumoktól. Davidson tehát némiképp más meggondolást követve ugyanarra a végkövetkeztetésre jut a hasonlattal kapcsolatban, akár Field. A két szerző Quine elleni érveinek lényeges különbségei azonban mindjárt kiütköznek, mihelyst megvizsgáljuk, milyen kiutat javasolnak az interpretáció számára.
Cáfolva annak a quine-i relativizáltreferencia-fogalomnak a működőképességét, mely kihúzza a talajt az igazság korrespondenciaelmélete alól, Field a referencia meghatározatlanságának kezelésére egy általánosabb korrespondenciarelációt, a parciális szignifikáció fogalmát vezeti be. Mielőtt belemerülnénk az ezen ötletből kibontakozó szemantika vázolásába itt helyben nem árt tisztáznunk, miféle értelemben vett korrespondenciaelméletben kell gondolkoznunk Field kapcsán a továbbiakban. Mondatrészek és nem nyelvi objektumok megfeleltetésének, illetve az igazságnak összekapcsolását mondja ki a fogalommeghatározás: "a korrespondenciaelmélet központi jegye, hogy az igazságot olyan korrespondenciareláció terminusaiban magyarázza, amely szavak és a nyelven kívüli világ közt áll fenn"[8]. Visszatérve a parciális szignifikáció fogalmához, Field számára egy terminus parciálisan szignifikálja azokat az objektumokat, amelyekről semmiféle empirikus evidencia alapján nem tudjuk eldönteni, melyiket jelöli a terminus egyedien. Ekképp az 'Aromo' név parciálisan szignifikálja a nyulunkat, illetve azon bizonyos el-nem-választott nyúlrészeket, a 'reszket' általános terminus pedig parciálisan szignifikálja a reszkető dolgokat, valamint a reszkető el-nem-választott részeket. Magától értetődik, a parciális denotáció fogalma minden terminusra kiterjed, ezeken belül a determináltak parciálisan pusztán kizárólag egy objektumra referálnak.
Field szemantikaelmélete a struktúra egy modellelméleti fogalmának, illetve a korlátozott igazságdefiníciónak a megadására épül. A struktúrák feladata hasonló, mint Quine-nál: egy nyelv összes nevéhez és szinguláris terminusához hozzárendelik azokat a nyelven kívüli objektumokat, amelyeket a kifejezések parciálisan szignifikálnak, az általános terminusokat pedig ilyen objektumok halmazaival kapcsolják össze. Természetesen végtelen számú ilyen struktúrával bírnak a nyelvek. Ha nem veszünk tudomást az aluldetermináltsági tézisről, akkor a végtelen sok között léteznie kell egy olyan egyedi struktúrának, amely összhangban van az adott nyelv szemantikájával. Ez éppen az az egyetlen struktúra, amely a mondatrészeket az általuk denotált entitásokba képezi. Minthogy azonban megállapodtunk abban, hogy a referencia kifürkészhetetlenségének tézisét tiszteletben tartjuk, fel kell hagynunk azzal, hogy egy ilyen egyedi struktúrát akarjunk kiválasztani. Bevezethetjük azonban a parciális szignifikáció mintájára a parciális összhang fogalmát amint Field javasolja , amely az adott nyelv szemantikájával való összhang generalizációja. Ezek szerint egy struktúra akkor van parciálisan összhangban az adott nyelv szemantikájával, ha a terminusok és azon entitások között, melyeket a struktúra egymáshoz rendel, egyben a parciális szignifikáció relációja is fennáll. Field az igazságot ezek után a parciális összhang fogalmának és az igazság-egy-struktúrában tarskiánus típusú igazságdefiníciónak segítségével határozza meg: "Az L nyelv egy mondata akkor és csak akkor igaz, ha minden olyan m struktúra esetén, amely m struktúra L szemantikájával parciálisan összhangban van, a mondat igaz-m-hez-viszonyítva".[9] Ez az igazságelmélet Field szerint beváltja a hozzá fűzött reményeket, azokat a mondatokat minősíti ugyanis igaznak, amelyek interpretációja szerint a bennük szereplő terminusok diszjunkt módon referálnak valamely parciális denotációjukra kielégítve a Tarski-féle definíciót. Ha hamisnak a kétértékűség és a kizárt harmadik elve alapján az igaz negációját vesszük, akkor hamis mondatnak számít, amelynél az interpretáció egy mondatrész parciális denotációinak konjunkcióját állapítja meg. Ez a korlátozott igazságdefiníció tehát mint a szokásos igazságdefiníció generalizációja meghatározatlan terminusokat tartalmazó nyelvekre is működni fog.
Van azonban egy jelenség, amellyel a korlátozott igazságdefiníció ebben a formájában nem tud mit kezdeni. Márpedig ezen jelenség kezelhetővé tétele a megoldás mércéje: "Ha Quine-nak igaza van, a korrelatív aluldetermináltság mindent átható jelenség, minthogy a "gavagai"-példa amennyiben az egyáltalában vett aluldetermináltság példája a korrelatív aluldetermináltságot illusztrálja".[10] A nyulas példánk esetében a korlátozott igazságdefiníció négy struktúrát fog L szemantikájával parciálisan összhangban levőnek tartani. A struktúrák közül azonban kettőt nyilvánvalóan ki szeretnénk szűrni. Field "nemkívánatosnak" nevezné azokat a struktúrákat, melyek egyszerre rendelnék Aromót és a reszkető el-nem-választott részek halmazát, valamint Aromo el-nem-választott részeit és a reszkető entitások halmazát a mondatrészekhez. Hogy leküzdje az akadályt, Field az előbbi igazságdefiníciót lényegében megtartva a parciális összhang fogalmát módosítja, mely aztán a nem-korlátozott igazságdefinícióhoz vezeti. A parciális összhang viszonyának finomítása egy újabb, ez esetben nyelvi korrespondenciarelációt igényel. Field bevezeti a bázisnak a fogalmát. A terminusok extenziója nem független egymástól. Ha a 'reszket' predikátum abszolút módon jelölné a reszkető dolgok halmazát, akkor az 'Aromo' név Aromóra referálna. Ha ellenben a predikátum abszolút jelölete a reszkető el-nem-választott részek halmaza volna, a név Aromo el-nem-választott részeit denotálná. Elfogadva a referencia kifürkészhetetlenségét az extenziók közötti függőségi viszony megőrződik, a terminusok t1= b(t2) relációja, vagyis a t1 bázisa t2-nek korrespondenciareláció minden további nélkül érvényes marad. Ha a bázisterminusról kiderül meghatározatlansága, világos, a függésben levő terminusokra ugyancsak jellemző az indetermináltság. Mindez azonban még nem elég a parciális összhang újradefiniálásához. Field egy megalapozási követelményt is megfogalmaz, amely azt írja elő, hogy ha a bázisnak nem is kell független terminusnak lennie, valahol a függőségi lánc mégis érjen véget. Egy struktúra ezek után két feltétel teljesülésével nevezhető az L nyelv szemantikájával parciálisan összhangban levő struktúrának: egyfelől ha az L nyelv független terminusai parciálisan jelölik a struktúra által nekik tulajdonított entitást, másfelől ha L függő terminusai a struktúra által hozzájuk rendelt entitásra bázisterminusuk és a struktúra által bázisterminusukhoz rendelt entitás korrelációjához viszonyítva relatívan referálnak. A parciális összhang ezen újradefiniált fogalmának alkalmazásával mi is megkaphatjuk a Field által előterjesztett nem-korlátozott igazságdefiníciót.
Field belátva, hogy szemantikája számtalan episztemológiai kérdést vet föl, a leglényegesebbekre ezek közül honnan tudjuk, hogy mely terminus mit szignifikál parciálisan; mi minek a bázisa megpróbál válaszolni. Két megfontolásra hívja fel a figyelmet, melyeket szemantikai döntéseink meghozatalakor véleménye szerint nem árt szem előtt tartanunk: döntésünk a) miféle következményekkel jár a mondatok igazságának és hamisságának szempontjából; b) miféle konzekvenciákat von maga után egy olyan elmélet lehetőségei tekintetében, mely a szemantika fizikalisztikus megértésére törekszik. Néhány konkrétumra kitérve többek között amellett érvel, hogy egyértelműen az azonosság mint a természetes fajta terminusoktól eleve megkülönböztetett predikátum az ideális bázisterminus, melynek parciális extenziója az összes természetes fajta terminus extenzióját képes meghatározni. Field elméletével egy olyan szemantikát alapoz meg, amely mind az igazság, mind a szemantikai fogalmak fizikalisztikus értelmezésének követelményét képes kielégíteni.
Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a referencia egyedi meghatározásának szándéka vezérli Field egész vállalkozását. A referencia kifürkészhetetlensége mellett szóló davidsoni érv azonban erősebb nála, ha elfogadjuk, hogy "egy kielégítő elmélet olyan, mely a verbális viselkedés és diszpozíciók akceptálható magyarázatát nyújtja".[11] Field igazságelmélete ebből a szempontból ugyanis nem kielégítő. Ahhoz, hogy a nyelvi viselkedés és verbális diszpozíciók megfelelő magyarázatához jussunk, nem elég pusztán a mondatok belső szemantikai struktúrájának feltárására hagyatkoznunk. A referencia kauzalista elmélete szemszögéből sem helyes álláspont, miszerint a nyelvi kifejezések referenciáját pusztán deskriptív feltételek határozzák meg. A kauzalisták köztük Field is elismerik olyan fizikalisztikus tények létezését, melyek képesek dönteni akár még az azonosság parciális extenziói között is. Ha Field maga nem is fejti ki részletesen erre vonatkozó nézeteit, a kauzalizmussal kapcsolatban bizonyosan közismert, hogy a használat történeti láncait tekintik a terminusok szemantikai értékeit determináló eszközöknek.[12] Az elnevezés, az ismerősök szólítása, a név hallás utáni elsajátítása, generációról generációra való továbbadása stb. azok a kauzális kapcsolóelemek, amelyek a referencia megtartásának általános intenciójával együtt a beszélőket a referenciához kötik, és determinálják a referenciát. Minthogy azonban a verbális viselkedés elsősorban a mondatokkal és megnyilatkozásokkal, vagyis mondatok kimondásaival áll kapcsolatban, ha léteznek is ilyen kauzális kapcsolatok, Field módjára kizárólag szemantikai szerepeket tulajdonítva a mondatrészeknek, semmiképp sem mellőzhetjük a mondatszintű vizsgálatot az interpretációban. Davidson igazságelmélete képes megfelelni az akceptálható elmélet követelményinek. Az igazsággal mint áttetsző, primitív fogalommal bánik, szöges ellentétben Fielddel a fogalmat nem defniálja és nem magyarázza. Úgy véli, az interpretáció szempontjából elég, hogy: "Az igazság (egy adott természetes nyelvben) nem a mondatok tulajdonsága; mondatok, beszélők és időpontok közti reláció".[13] Az adott nyelvet jellemző igazsággal kapcsolatban mindig igaz mondatokhoz fogunk jutni, ha az "Az s mondat (mint természetes nyelvi mondat) az u beszélő számára t időpontban akkor és csak akkor igaz, ha p "[14] mondatsémában 's' helyére természetes nyelvi mondatok nevét, illetőleg deskripcióját helyettesítjük, 'p' alatt pedig az 's' mondat igazságfeltételeit adjuk meg. Mondatszinten így néz ki tehát egy igazságelmélet adekvátságának nélkülözhetetlen tesztje, mely erősen hasonlít Tarski T-sémájához. Pusztán a természetes nyelveket jellemző indexikus elemek miatt kellett Davidsonnak engedni az eredeti eleganciából, persze 's' és 'p' az adott nyelvet jellemző indexikus szabályok alapján szisztematikusan meg kell, hogy feleljen egymásnak. Davidson Tarski mintájára a kielégítés fogalma segítségével rekurzív módon határozza meg a mondatok igazságát. Az így megadott függvények a szavakat objektumokkal állítják relációba, 1969-ben Davidson ezt elég alapnak tekintette ahhoz, hogy igazságelméletét korrespondenciaelméletnek nevezze, hangsúlyozva, hogy a valós világban semmi olyasmit nem lehetséges megállapítani, ami a mondatokkal korrespondeálna.[15] Az igaznak tartott mondatok igazolásában Davidson korrespondenciaelmélete nem engedi meg, hogy az evidencia az igaznak tartott mondatok, vagyis hitek totalitásán kívül essen, a külvilágból vagy egyéb jelenségkörből származzon. Igazságelméletének ezen implikációit 1981-ben egy koherenciaelméleti keret vázolásával tette explicitté.[16] A kauzalitás fogalmát alkalmazva indokolja elméletének létjogosultságát az evidenciát a valóságban, az empirikus világban, az obszervációban, az érzékek stimulációiban kereső felfogásokkal szemben, rámutatva, minthogy sosem kerülhetünk érzékeink felületén kívülre, a fundamentumot tételező elméletek szükségszerűen szkepticizmushoz vezetnek. Davidson a hiteket nem mint a realitás, a szenzorikus stimulációk stb. által evidenciálisan alátámasztott propozicionális attitűdöket fogja föl, hanem mint intenciókkal, vágyakkal, érzékszervekkel rendelkező emberek állapotait, melyeket a személyeken belüli vagy kívüli események okoznak, illetve amelyek maguk ilyen eseményeket okoznak. A hitek igazolása, világos, nem merülhet ki a hitek oksági magyarázatában. Davidson a koherencia fogalma és azon tézise által, miszerint az emberek hiteinek totalitása túlnyomó részt igaz, a szkepticizmus csapdájának elkerülésével képes az igaznak tartott mondatok igazolásához jutni. Felvállalt igazságelméletének természetesen semmi köze a korábban kauzalizmus néven emlegetett irányzathoz. Az elmélet klasszifikálásakor ugyanígy nem szabad senkit megtévesztenie a tagadhatatlanul hiteles forrásból származó korrespondencia-, illetőleg koherenciaelmélet elnevezéseknek, melyeket Davidson 1987-ben teóriáját érintetlenül hagyva jobbára óvatossági megfontolásokból vissza is vont.[17] A fenti elveket tömörítő igazságelmélettel Davidson a verbális viselkedés és diszpozíciók magyarázatát alapozza meg, szemben Field tipikus, hagyományos korrespondenciaelméletével, mely viszont az igazság fogalmának magyarázatát célozza. Visszakanyarodva a referencia kifürkészhetetlenségének davidsoni argumentumához fontos rámutatni, a kielégítés alapján megállapított függvények Davidsonnál miért önkényes módon rendelnek entitásokat a változókhoz.
Davidson Quine elleni döntő érve némi igazítással Fieldre is súlyos csapást mér. Ha van mint korábban egy univerzumunk, s annak egy Φ permutációja, akkor hiába rendelkezünk helyes kauzális elmélettel, sosem fogjuk meghatározni a referenciát. Hiszen a 'kauzális kapcsolat' terminusnak, épp mint a 'referál'-nak, nem kell feltétlenül ugyanazzal az extenzióval bírni a két elméletben. Az állatorvosi nyúlon demonstrálva: ha az egyik elmélet szerint 'Aromo' akkor és csak akkor referál Aromóra, amennyiben C'Aromo', Aromo, vagyis ha a szó kauzális viszonyban van Aromóval mint a denotátumával, míg a másik elmélet alapján ugyanez a név akkor és csak akkor jelöli Φ(Aromó)-t, ha C'Aromo', Φ(Aromo), akkor megkülönböztetve és értelmesen tudunk beszélni a 'kauzális konnexió' és a 'referál' két értelméről, de nem tudunk választani a felvetődő interpretációk között. Ha pedig az interpretáció során nem tudunk kiemelni egy sémát, akkor az nyilván csak azért lehet, mert a szavaknak nincs olyan empirikus jegye, amely a döntésünket magyarázná. Következésképp, a sémákat tételező sem használhatott olyan szavakat, amelyek egyedi referenciasémát határoznak meg. Davidson érve szerint tehát Quine mintájára az ontológia relativizálásával nem lehet minden nyelvre elintézni a referencia problémáját, minthogy a relativizációnak és a relativizált predikátumnak egyszerre kell megjelennie ugyanabban a nyelvben. Terméketlen próbálkozás tehát úgy tökéletesíteni a quine-i elméletet, hogy ne hatálytalanítsuk azt a kényszert, mely miatt újabb és újabb nyelvbe kell hátrálnunk. Márpedig Field, mint láttuk, Quine-hoz hasonlóan visszakozni kénytelen. Davidson a relativizmus és a kauzalista meghatározás megoldásaira adott cáfolatát állítja elénk a kifürkészhetetlen referencia meghatározásának egyetlen lehetséges módszerének, az igazságelmélet önkényes eljárásának alátámasztására. A davidsoni argumentáció ezen utolsó lépése számomra azonban megválaszolatlanul hagy egy kérdést. Nem értem, az interpretáció során miért fontos valamilyen módon mégis dönteni olyan referenciasémák között, melyekről mint a referencia kifürkészhetetlenségének eseteiről előzőleg bebizonyosodott, egyaránt értelmes igaz mondatokhoz vezetnek, logikailag tehát egyaránt lehetségesek. Hogyan lehetne megerősíteni, hogy akkor, amikor egy beszélő, mondjuk, homogén jelentésű, vagyis anyagnévszerű, egyszerre kumulatív és disztributív jelentésű terminust tartalmazó mondatot mond ki, akkor az interpretátor választ a referenciasémák között? Minden összesség, amelynek részei reszketőnek minősülnek, reszket, illetve ha valami reszket, akkor minden része reszket kumulatívan vagy disztributívan értjük hát meg az 'Aromo reszket' példamondatot?
A referencia kifürkészhetetlenségének elméletére összpontosítva dolgozatomban arra vállalkoztam, hogy Field és Davidson Quine-bírálatának problémáit vegyem számba. Most már csak a hab van hátra. A relativitást mégsem kell kitörölnünk a referencia elméletének eszköztárából, tartsuk bár Davidson álláspontját a leginkább meggyőzőnek. Mind a paradoxont, mind a korábbi elvek megtagadását elkerülve Davidson végső konklúziója a referencia relativitását jelenti ki. A referencia abban az értelemben véve ugyanis, mint az a mód, ahogyan a referenciáról beszélünk , akárcsak az igazság, egy nyelvhez viszonyított: nyelvek között választunk referenciát és igazságot tulajdonítva egy beszélő szavainak. A referencia "relativitásának" ezen gondolata érdemben nem változtat azonban az önkényes választás problémáján, a kérdés továbbra is kérdés marad.