5-6. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Aki a referencia kifürkészhetetlenségérõl szóló Quine-féle tanítás vizsgálatába fog, hamarosan súlyos problémákkal találhatja szemben magát. Dolgozatomban a referencia kifürkészhetetlenségét hirdetõ quine-i elmélet két bírálatával foglalkozom, hogy számba vegyem azokat a problémákat, amelyeket a bírálatok hagynak maguk után. Hartry Field, illetve Donald Davidson tiszteletüknek és elismerésüknek hangot adva mindketten nyíltan Quine tanítványainak vallják magukat. Quine elõtti hódolatuk persze nem jelenti azt, hogy ne tekintenének kritikus szemmel mesterük elõterjesztéseire.
Amint az Ontological Relativitybõl világosan kiderül, a referencia kifürkészhetetlenségének jelentõsége abban áll, hogy a legkönnyebben megragadható indokként szolgál a fordítás, semlegesebb, kevésbé quine-iánus kifejezéssel élve a szemantika aluldetermináltságának tézise mellett.[1] Quine szerint az igazság, a logikai forma, valamint a referencia meghatározatlanságából egyaránt származhat aluldetermináltság: létezhetnek tehát egyformán elfogadható fordítási kézikönyvek, igazságelméletek, melyek különbözõ igazságértékeket osztanak ki ugyanazon mondatokra; eltérhetnek éppúgy kielégítõ elméletek ugyanazon mondatokhoz rendelt logikai forma tekintetében; és nem utolsó sorban két elmélet különbözõ referenciákat tulajdonítva egy nyelv kifejezéseinek szintén egyaránt megfelelhet a céloknak. Noha a kifürkészhetetlenség ezen forrásait Quine egytõl egyig számottevõnek tartja, maga mégis több figyelmet szentel a harmadik fajtára. A kritika különféle okokból általában szintén nem találja egyforma jelentõségûnek a hármat. Field valószínûleg fölbecsülve a felvetõdõ problémák horderejét, valamint nyilvánvalóan észlelve a quine-i hangsúlyt ugyancsak kitüntetett módon foglalkozik a harmadikkal. Davidsonnál némiképp más a helyzet. Bár az aluldetermináltságot alátámasztó érvek enumerációja elõtt elismeri ugyan, hogy a meghatározatlanság ezen különbözõ fajtái mind kifürkészhetetlenné teszik a referenciát, vagyis bármelyikükbõl következik, hogy az evidenciák összessége alapján nem lehetséges eldönteni, milyen referencia tulajdonítható a nyelv terminusainak, hozzávetõleges kezelési módokat javasolva az aluldetermináltság elõbbi fajtáinak az elsõ esetben a jótékonyság elvét, a másodikban a Tarski-elmélettel járó formalizmust megállapítja a referencia kifürkészhetetlenségének érdemleges és intelligibilis fogalmát.[2] Kizárásos módszerrel marad tehát a részleges ontológiai különbségbõl eredõ referenciális kifürkészhetetlenség mint valódi és jelentõs nehézségeket involváló fogalom Davidsonnál is. Dolgozatomban a referencia kifürkészhetetlenségének erre a fogalmára koncentrálok hát én is a továbbiakban.
A szóban forgó kifürkészhetetlenség modellálásának legegyszerûbb módja az univerzum permutálása, azaz objektumok egy az egyhez történõ egymáshoz rendelése. Quine megõrizve a kvantifikációs kalkulus formalizálási technikáit pusztán átértelmezi az eredeti jelölésmódot. A változókat mint a reifikáció, a tárgyakhoz való kapcsolás eszközeit tartja meg. A reifikáció hozzájárul olyan struktúrák, függvények kidolgozásához, amelyek az elméletet, a tudományt szenzorikus evidenciákhoz kapcsolják. Minthogy az elmélet, a tudomány alátámasztása, vagyis amint azt Quine érti az igaz mondatok verifikálása szempontjából közömbös, milyen partikuláris objektumokkal töltjük ki a változókat, az ontológia ezen indifferenciája miatt Quine helyettesítõ függvények, úgynevezett proxy-függvények bevezetését javasolja. Ezek a modellelméleti struktúrák teszik lehetõvé számára a predikátum fogalmának újrainterpretálását. Az univerzum minden x elemére meghatározhatunk egy fx függvényt, ahol f egy bizonyos egy az egybe történõ átalakítást jelent. Ennek alapján a Px többé nem az 'x P tulajdonságú' kifejezést vagy a 'x eleme a P halmaznak' kifejezést szimbolizálja, hanem az "'x egy P-nek az f-je'" kifejezést.[3] A Quine által választott modell, mint mondtuk, olyan mondatokat generál, amelyek ekvivalens igazságfeltételekkel bírnak. Illusztrálásul, ha van tehát egy 'Aromo' tulajdonnevünk és egy 'reszket' predikátumunk, amelyek az egyik elmélet szerint egy Aromo nevû nyúlra, illetve a reszketõ entitásokra referálnak, míg egy másik elmélet szerint az Aromo nevû el-nem-választott nyúlrészeket, illetve reszketõ el-nem-választott részeket jelölnek, akkor az 'Aromo reszket' mondatunk egyszerre lesz igaz és hamis a két elméletben.
Nem strategiális megfontolásból a nyerési esélyek növelésére, sokkal inkább racionális, logikai belátástól vezérelve, úgy tûnik, a Quine elleni elsõ rohamban szövetkeznek az ellenfelek. Field rámutat a quine-i referenciafelfogás egy tagadhatatlanul gyenge pontjára.[4] A referencia kifürkészhetetlenségének kezelésére Quine a fordítási kézikönyvhöz viszonyított relativitás megoldását javasolja. A nevek és szinguláris terminusok eszerint mindig relatívan, egy fordítási kézikönyvhöz viszonyítva nevezik meg, denotálják referenciájukat, ahogy nem ragaszkodva Field fregeiánus szóhasználatához az általános terminusokat is csak egy fordítási kézikönyv viszonylatában teszik igazzá n-eseik. Hiteles quine-i megfogalmazásban: "Nem értelmes abszolútan szólva azt mondani, hogy mik egy elmélet objektumai, aminek értelme van, az az, hogy objektumok egy elmélete hogyan interpretálható vagy reinterpretálható egy másikban."[5] Csöppet sem értelmesebb azonban azt állítanunk, hogy egy K kézikönyv vonatkozásában az R terminus relatíve a reszketõket jelöli, ha K R-t 'reszketõ'-nek fordítja. Field joggal figyelmeztet, hogy Quine a használatemlítés összekeverésének hibájába esve logikai vétséget követ el. A relatív referencia explicit definíciója ezt nyilvánvalóvá is teszi: minden R predikátum, {x | Fx} halmaz és K fordítási kézikönyv esetén K szerint R {x | Fx}-re referál <==> K R-hez 'F'-et rendeli. Quine olyan változó fölött akar kvantifikálni, mely a metanyelvi bikondicionális két oldalán idézõjelen kívül, illetve belül fordul elõ. Idézõjelen belül pedig, mint tudjuk, nem lehet kvantifikálni. A relativizált referencia quine-i fogalma a definíció átfogalmazásával sem hozható helyre. Field transzkripciós mentési kísérlete eredménytelen. Más alakban, de ismét elõkerül a probléma, hiába írjuk a definiens helyett: 'ha K R-hez olyan terminust rendel, mely {x | Fx}-et jelöli'. Az ekvivalencia így értelmes és hibátlan, csak épp nem a relativizált referencia definíciója, amibõl az következne, hogy a relativizált fogalom megértése elõfeltételezi a referencia ezen nem-relativizált fogalmának a megértését. Field konklúziója szerint, ha a referencia kifürkészhetetlenségének köszönhetõen a referencia relativizálatlan fogalmai, ahogy azt Quine állítja, nem akceptálhatók, akkor az elõbbiekbõl világos, hogy az általa javasolt relativizált referencia fogalma sem elfogadható. Minthogy a nem-relativizált referenciának olyan választáson kell alapulnia, mely Quine szerint nem lehet megfelelõen indokolt, vagyis evidenciálisan alátámasztott, csakis önkényes, Quine maga is a 'múzeum mítoszának' foglyává válik, amikor az aktuális nyelvet jellemzõ referenciarelációt relatívnak, a háttérnyelvhez viszonyítottnak tételezi.
Davidson kilépve a háttérbe szorított fegyverhordozó szerepébõl megmutatja, létezik általános érve annak, miért nem lehet a referencia olyan módon relatív, amint azt Quine gondolja. A referencia kifürkészhetetlenségével egyetért, a relativitást azonban csakis saját speciálisan davidsoni értelmében fogadja el, a Quine-féle érvet pedig erõsen kifogásolja. Az ontológiai relativitásra, Quine érvének elsõ részére Davidson rábizonyítja, paradoxikus karakterét. Minthogy képtelenség rögzíteni az ontológiát, akár fordítási kézikönyvek (ti. igazságelméletek) közti választással, akár másképp, Davidson szerint értelmetlen a háttérnyelvhez viszonyított relatív referencia fogalma. Ha föltesszük például, hogy B értelmezve egy A beszélõ mondatait két igazságelméletet állapít meg, melyeket értelmesen és megkülönböztetve saját szavaival is kifejez, elõbbi példánknál maradva, az egyik szerint 'Aromo', mondjuk, arra a bizonyos nyúlra, a másik szerint azon bizonyos el-nem-választott nyúlrészekre referál , akkor jöhetünk mi, és interpretálva B-t egy dolgot tehetünk. Értelmesen és megkülönböztetve beszélhetünk többek között arról a predikátumról, amely miatt kénytelenek vagyunk legalább két igazságelméletet tulajdonítani B szavainak, vagyis többek között B 'x referál y-ra' kétargumentumú predikátumáról. Evidenciális alapokon az interpretáló minden esetben csakis egyaránt kielégítõ elméletekhez juthat, nem önkényes módon ezért lehetetlen meghatározni a beszélõ nyelvének referenciáit. Ha B megállapította A referenciasémáit azáltal, hogy a referenciát relativizálta, lemondva az egyik elméletrõl önkényesen határozna. Választásunkat a referenciasémák között semmilyen bizonyítékra nem alapozhatjuk. Így lesz ez mindig. Bármilyen jó szándékú is a beszélõ, nem tud olyasmit hozzátenni az interpretátor számára, amely elárulva, mihez viszonyítottan relatív a sémája, lehetõvé tenné a referenciasémák közötti nem-önkényes választást, hiszen ugyanazt minden bõvített mondatához hozzá kellene tennie.
Ha evidenciális alapon nem lehetséges tehát nem-önkényes módon dönteni a tárgynyelvi referenciasémák között, a metanyelvben talán sikerül majd. Egy ilyen metanyelv azonban legalább a referenciapredikátuma miatt szükségszerûen szintén alternatív megkülönböztethetõ, de nem kizárható igazságelméleteket tartalmaz. Mindig kihátrálhatunk tehát egy újabb nyelvbe, a referencia meghatározásának tekintetében mégsem járhatunk soha eredménnyel. A relatív tárgynyelvnek (a minõségjelzõ itt pusztán arra utal, hogy egy M metanyelv is tárgynyelvnek minõsül egy M meta-metanyelv szempontjából a relatív szótõ morfológiai terminus technicus mintájára például) csupán alternatív igazságelméleteit fogalmazhatjuk meg a hozzá tartozó metanyelvben. Bár a Davidson által használt szó, az angol 'scheming' asszociációkban sokkal gazdagabb, mondjuk egyszerûen úgy: a referencia cselszövésének áldozatai vagyunk. Davidson szerint a referencia ebben az értelemben kifürkészhetetlen. Nem is a végtelen regresszussal van igazából a baj, hanem azzal, hogy nem tudjuk megtenni azt a lépést, amelyet Quine érve elõírna a számunkra. Amíg viszont nincs rögzített ontológiánk, addig nem beszélhetünk háttérnyelvhez viszonyítottan relatív referenciáról sem. Mese habbal segíthetnénk Davidsonnak a megfogalmazásban Quine korábban általunk is kiemelt szavai kapcsán, a magyar színlapról idézve Alan Ayckbourn Relatively Speakingnek (1967) elkeresztelt komédiájának címét: "(Ez az) idézet bosszant engem, mivel az 'abszolútan szólva' azt sugallja, létezik olyan relatív kifejezésmód, mely eldönti, meglehet önkényesen, hogy az objektumok mik, ez pedig az, amit én szigorúan tagadtam."[6]
Hogy röviden összegezzük, mit vesz észre Field, és mit Davidson Quine érvével kapcsolatban, kínálkozik az alkalom néhány szó erejéig ugyanis mindkét szerzõ kitér az Ontological Relativity koordinátarendszer-hasonlatára: "A relativitás zsargonjában fogalmazva terminusok, predikátumok és segédeszközök ezen hálója a mi referenciakeretünk, koordinátarendszerünk. Ehhez viszonyítva igenis képesek vagyunk értelmesen és megkülönböztetve nyulakról és részekrõl, számokról és formulákról beszélni."[7] A kritika elsõ reakciója egyhangú, a háttérnyelvkoordinátarendszer analógiát mindkét szerzõ hibásnak tartja. Érveik is hasonlók. Field szerint a hasonlat sántít, mert míg egy x test egy másik, y testhez viszonyított relatív sebességét például a két test térbeli relációinak terminusaiban definiálni tudjuk, addig az M1 terminus M2 terminushoz viszonyított relatív referenciáját a két terminus pusztán lingvisztikai relációira hagyatkozva nem vagyunk képesek meghatározni. Az utóbbi esetben teljes összhangban Field fenti gondolatmenetével szükségünk van egy olyan relációra, amely valamely terminus és egy egyedi extralingvális objektum között áll fenn. A referencia kifürkészhetetlenségének és a fordítás aluldetermináltságának quine-i tézise nemcsak a referencia abszolút fogalmának feladására kényszerít bennünket, a referencia Quine-féle relativizált fogalmáról ugyancsak le kell mondanunk. Quine Davidson szerint is téves analógiát alkalmaz, amikor a referencia háttérnyelvhez viszonyított relativitása és a lokális koordinátarendszer között von párhuzamot. Ahelyett, hogy megvilágító ereje volna, a hasonlat lényeges dologban igencsak félrevezetõ. Ez könnyen belátható. Míg ugyanis értelmes dolog egy pont elhelyezkedése után tudakolódzva azt kérdezni, hol található a pont a többi ponthoz viszonyítva, addig ugyanezen kérdésnek relativizálatlanul semmi értelme. Más a helyzet azonban, ha egy kifejezés referenciája után érdeklõdünk. Arra, hogy mire referál egy kifejezés a többihez viszonyítva, nem lehet mit válaszolni. A relativizált kérdés a referencia esetében éppoly értelmetlen, mint az abszolút kérdés a lokalizáció esetében. Olyan rejtett predikátumot tartalmaz, mely a referencia tekintetében semmivel sem determináltabb, annál a kifejezésnél, amelynek a referenciájára épp rákérdez. A 'referál' terminus maga, ha nem egy sémát határoz meg, több alternatív referenciával kell, hogy rendelkezzen. A helymegjelölés példája azonban mentes az ilyen predikátumoktól. Davidson tehát némiképp más meggondolást követve ugyanarra a végkövetkeztetésre jut a hasonlattal kapcsolatban, akár Field. A két szerzõ Quine elleni érveinek lényeges különbségei azonban mindjárt kiütköznek, mihelyst megvizsgáljuk, milyen kiutat javasolnak az interpretáció számára.
Cáfolva annak a quine-i relativizáltreferencia-fogalomnak a mûködõképességét, mely kihúzza a talajt az igazság korrespondenciaelmélete alól, Field a referencia meghatározatlanságának kezelésére egy általánosabb korrespondenciarelációt, a parciális szignifikáció fogalmát vezeti be. Mielõtt belemerülnénk az ezen ötletbõl kibontakozó szemantika vázolásába itt helyben nem árt tisztáznunk, miféle értelemben vett korrespondenciaelméletben kell gondolkoznunk Field kapcsán a továbbiakban. Mondatrészek és nem nyelvi objektumok megfeleltetésének, illetve az igazságnak összekapcsolását mondja ki a fogalommeghatározás: "a korrespondenciaelmélet központi jegye, hogy az igazságot olyan korrespondenciareláció terminusaiban magyarázza, amely szavak és a nyelven kívüli világ közt áll fenn"[8]. Visszatérve a parciális szignifikáció fogalmához, Field számára egy terminus parciálisan szignifikálja azokat az objektumokat, amelyekrõl semmiféle empirikus evidencia alapján nem tudjuk eldönteni, melyiket jelöli a terminus egyedien. Ekképp az 'Aromo' név parciálisan szignifikálja a nyulunkat, illetve azon bizonyos el-nem-választott nyúlrészeket, a 'reszket' általános terminus pedig parciálisan szignifikálja a reszketõ dolgokat, valamint a reszketõ el-nem-választott részeket. Magától értetõdik, a parciális denotáció fogalma minden terminusra kiterjed, ezeken belül a determináltak parciálisan pusztán kizárólag egy objektumra referálnak.
Field szemantikaelmélete a struktúra egy modellelméleti fogalmának, illetve a korlátozott igazságdefiníciónak a megadására épül. A struktúrák feladata hasonló, mint Quine-nál: egy nyelv összes nevéhez és szinguláris terminusához hozzárendelik azokat a nyelven kívüli objektumokat, amelyeket a kifejezések parciálisan szignifikálnak, az általános terminusokat pedig ilyen objektumok halmazaival kapcsolják össze. Természetesen végtelen számú ilyen struktúrával bírnak a nyelvek. Ha nem veszünk tudomást az aluldetermináltsági tézisrõl, akkor a végtelen sok között léteznie kell egy olyan egyedi struktúrának, amely összhangban van az adott nyelv szemantikájával. Ez éppen az az egyetlen struktúra, amely a mondatrészeket az általuk denotált entitásokba képezi. Minthogy azonban megállapodtunk abban, hogy a referencia kifürkészhetetlenségének tézisét tiszteletben tartjuk, fel kell hagynunk azzal, hogy egy ilyen egyedi struktúrát akarjunk kiválasztani. Bevezethetjük azonban a parciális szignifikáció mintájára a parciális összhang fogalmát amint Field javasolja , amely az adott nyelv szemantikájával való összhang generalizációja. Ezek szerint egy struktúra akkor van parciálisan összhangban az adott nyelv szemantikájával, ha a terminusok és azon entitások között, melyeket a struktúra egymáshoz rendel, egyben a parciális szignifikáció relációja is fennáll. Field az igazságot ezek után a parciális összhang fogalmának és az igazság-egy-struktúrában tarskiánus típusú igazságdefiníciónak segítségével határozza meg: "Az L nyelv egy mondata akkor és csak akkor igaz, ha minden olyan m struktúra esetén, amely m struktúra L szemantikájával parciálisan összhangban van, a mondat igaz-m-hez-viszonyítva".[9] Ez az igazságelmélet Field szerint beváltja a hozzá fûzött reményeket, azokat a mondatokat minõsíti ugyanis igaznak, amelyek interpretációja szerint a bennük szereplõ terminusok diszjunkt módon referálnak valamely parciális denotációjukra kielégítve a Tarski-féle definíciót. Ha hamisnak a kétértékûség és a kizárt harmadik elve alapján az igaz negációját vesszük, akkor hamis mondatnak számít, amelynél az interpretáció egy mondatrész parciális denotációinak konjunkcióját állapítja meg. Ez a korlátozott igazságdefiníció tehát mint a szokásos igazságdefiníció generalizációja meghatározatlan terminusokat tartalmazó nyelvekre is mûködni fog.
Van azonban egy jelenség, amellyel a korlátozott igazságdefiníció ebben a formájában nem tud mit kezdeni. Márpedig ezen jelenség kezelhetõvé tétele a megoldás mércéje: "Ha Quine-nak igaza van, a korrelatív aluldetermináltság mindent átható jelenség, minthogy a "gavagai"-példa amennyiben az egyáltalában vett aluldetermináltság példája a korrelatív aluldetermináltságot illusztrálja".[10] A nyulas példánk esetében a korlátozott igazságdefiníció négy struktúrát fog L szemantikájával parciálisan összhangban levõnek tartani. A struktúrák közül azonban kettõt nyilvánvalóan ki szeretnénk szûrni. Field "nemkívánatosnak" nevezné azokat a struktúrákat, melyek egyszerre rendelnék Aromót és a reszketõ el-nem-választott részek halmazát, valamint Aromo el-nem-választott részeit és a reszketõ entitások halmazát a mondatrészekhez. Hogy leküzdje az akadályt, Field az elõbbi igazságdefiníciót lényegében megtartva a parciális összhang fogalmát módosítja, mely aztán a nem-korlátozott igazságdefinícióhoz vezeti. A parciális összhang viszonyának finomítása egy újabb, ez esetben nyelvi korrespondenciarelációt igényel. Field bevezeti a bázisnak a fogalmát. A terminusok extenziója nem független egymástól. Ha a 'reszket' predikátum abszolút módon jelölné a reszketõ dolgok halmazát, akkor az 'Aromo' név Aromóra referálna. Ha ellenben a predikátum abszolút jelölete a reszketõ el-nem-választott részek halmaza volna, a név Aromo el-nem-választott részeit denotálná. Elfogadva a referencia kifürkészhetetlenségét az extenziók közötti függõségi viszony megõrzõdik, a terminusok t1= b(t2) relációja, vagyis a t1 bázisa t2-nek korrespondenciareláció minden további nélkül érvényes marad. Ha a bázisterminusról kiderül meghatározatlansága, világos, a függésben levõ terminusokra ugyancsak jellemzõ az indetermináltság. Mindez azonban még nem elég a parciális összhang újradefiniálásához. Field egy megalapozási követelményt is megfogalmaz, amely azt írja elõ, hogy ha a bázisnak nem is kell független terminusnak lennie, valahol a függõségi lánc mégis érjen véget. Egy struktúra ezek után két feltétel teljesülésével nevezhetõ az L nyelv szemantikájával parciálisan összhangban levõ struktúrának: egyfelõl ha az L nyelv független terminusai parciálisan jelölik a struktúra által nekik tulajdonított entitást, másfelõl ha L függõ terminusai a struktúra által hozzájuk rendelt entitásra bázisterminusuk és a struktúra által bázisterminusukhoz rendelt entitás korrelációjához viszonyítva relatívan referálnak. A parciális összhang ezen újradefiniált fogalmának alkalmazásával mi is megkaphatjuk a Field által elõterjesztett nem-korlátozott igazságdefiníciót.
Field belátva, hogy szemantikája számtalan episztemológiai kérdést vet föl, a leglényegesebbekre ezek közül honnan tudjuk, hogy mely terminus mit szignifikál parciálisan; mi minek a bázisa megpróbál válaszolni. Két megfontolásra hívja fel a figyelmet, melyeket szemantikai döntéseink meghozatalakor véleménye szerint nem árt szem elõtt tartanunk: döntésünk a) miféle következményekkel jár a mondatok igazságának és hamisságának szempontjából; b) miféle konzekvenciákat von maga után egy olyan elmélet lehetõségei tekintetében, mely a szemantika fizikalisztikus megértésére törekszik. Néhány konkrétumra kitérve többek között amellett érvel, hogy egyértelmûen az azonosság mint a természetes fajta terminusoktól eleve megkülönböztetett predikátum az ideális bázisterminus, melynek parciális extenziója az összes természetes fajta terminus extenzióját képes meghatározni. Field elméletével egy olyan szemantikát alapoz meg, amely mind az igazság, mind a szemantikai fogalmak fizikalisztikus értelmezésének követelményét képes kielégíteni.
Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a referencia egyedi meghatározásának szándéka vezérli Field egész vállalkozását. A referencia kifürkészhetetlensége mellett szóló davidsoni érv azonban erõsebb nála, ha elfogadjuk, hogy "egy kielégítõ elmélet olyan, mely a verbális viselkedés és diszpozíciók akceptálható magyarázatát nyújtja".[11] Field igazságelmélete ebbõl a szempontból ugyanis nem kielégítõ. Ahhoz, hogy a nyelvi viselkedés és verbális diszpozíciók megfelelõ magyarázatához jussunk, nem elég pusztán a mondatok belsõ szemantikai struktúrájának feltárására hagyatkoznunk. A referencia kauzalista elmélete szemszögébõl sem helyes álláspont, miszerint a nyelvi kifejezések referenciáját pusztán deskriptív feltételek határozzák meg. A kauzalisták köztük Field is elismerik olyan fizikalisztikus tények létezését, melyek képesek dönteni akár még az azonosság parciális extenziói között is. Ha Field maga nem is fejti ki részletesen erre vonatkozó nézeteit, a kauzalizmussal kapcsolatban bizonyosan közismert, hogy a használat történeti láncait tekintik a terminusok szemantikai értékeit determináló eszközöknek.[12] Az elnevezés, az ismerõsök szólítása, a név hallás utáni elsajátítása, generációról generációra való továbbadása stb. azok a kauzális kapcsolóelemek, amelyek a referencia megtartásának általános intenciójával együtt a beszélõket a referenciához kötik, és determinálják a referenciát. Minthogy azonban a verbális viselkedés elsõsorban a mondatokkal és megnyilatkozásokkal, vagyis mondatok kimondásaival áll kapcsolatban, ha léteznek is ilyen kauzális kapcsolatok, Field módjára kizárólag szemantikai szerepeket tulajdonítva a mondatrészeknek, semmiképp sem mellõzhetjük a mondatszintû vizsgálatot az interpretációban. Davidson igazságelmélete képes megfelelni az akceptálható elmélet követelményinek. Az igazsággal mint áttetszõ, primitív fogalommal bánik, szöges ellentétben Fielddel a fogalmat nem defniálja és nem magyarázza. Úgy véli, az interpretáció szempontjából elég, hogy: "Az igazság (egy adott természetes nyelvben) nem a mondatok tulajdonsága; mondatok, beszélõk és idõpontok közti reláció".[13] Az adott nyelvet jellemzõ igazsággal kapcsolatban mindig igaz mondatokhoz fogunk jutni, ha az "Az s mondat (mint természetes nyelvi mondat) az u beszélõ számára t idõpontban akkor és csak akkor igaz, ha p "[14] mondatsémában 's' helyére természetes nyelvi mondatok nevét, illetõleg deskripcióját helyettesítjük, 'p' alatt pedig az 's' mondat igazságfeltételeit adjuk meg. Mondatszinten így néz ki tehát egy igazságelmélet adekvátságának nélkülözhetetlen tesztje, mely erõsen hasonlít Tarski T-sémájához. Pusztán a természetes nyelveket jellemzõ indexikus elemek miatt kellett Davidsonnak engedni az eredeti eleganciából, persze 's' és 'p' az adott nyelvet jellemzõ indexikus szabályok alapján szisztematikusan meg kell, hogy feleljen egymásnak. Davidson Tarski mintájára a kielégítés fogalma segítségével rekurzív módon határozza meg a mondatok igazságát. Az így megadott függvények a szavakat objektumokkal állítják relációba, 1969-ben Davidson ezt elég alapnak tekintette ahhoz, hogy igazságelméletét korrespondenciaelméletnek nevezze, hangsúlyozva, hogy a valós világban semmi olyasmit nem lehetséges megállapítani, ami a mondatokkal korrespondeálna.[15] Az igaznak tartott mondatok igazolásában Davidson korrespondenciaelmélete nem engedi meg, hogy az evidencia az igaznak tartott mondatok, vagyis hitek totalitásán kívül essen, a külvilágból vagy egyéb jelenségkörbõl származzon. Igazságelméletének ezen implikációit 1981-ben egy koherenciaelméleti keret vázolásával tette explicitté.[16] A kauzalitás fogalmát alkalmazva indokolja elméletének létjogosultságát az evidenciát a valóságban, az empirikus világban, az obszervációban, az érzékek stimulációiban keresõ felfogásokkal szemben, rámutatva, minthogy sosem kerülhetünk érzékeink felületén kívülre, a fundamentumot tételezõ elméletek szükségszerûen szkepticizmushoz vezetnek. Davidson a hiteket nem mint a realitás, a szenzorikus stimulációk stb. által evidenciálisan alátámasztott propozicionális attitûdöket fogja föl, hanem mint intenciókkal, vágyakkal, érzékszervekkel rendelkezõ emberek állapotait, melyeket a személyeken belüli vagy kívüli események okoznak, illetve amelyek maguk ilyen eseményeket okoznak. A hitek igazolása, világos, nem merülhet ki a hitek oksági magyarázatában. Davidson a koherencia fogalma és azon tézise által, miszerint az emberek hiteinek totalitása túlnyomó részt igaz, a szkepticizmus csapdájának elkerülésével képes az igaznak tartott mondatok igazolásához jutni. Felvállalt igazságelméletének természetesen semmi köze a korábban kauzalizmus néven emlegetett irányzathoz. Az elmélet klasszifikálásakor ugyanígy nem szabad senkit megtévesztenie a tagadhatatlanul hiteles forrásból származó korrespondencia-, illetõleg koherenciaelmélet elnevezéseknek, melyeket Davidson 1987-ben teóriáját érintetlenül hagyva jobbára óvatossági megfontolásokból vissza is vont.[17] A fenti elveket tömörítõ igazságelmélettel Davidson a verbális viselkedés és diszpozíciók magyarázatát alapozza meg, szemben Field tipikus, hagyományos korrespondenciaelméletével, mely viszont az igazság fogalmának magyarázatát célozza. Visszakanyarodva a referencia kifürkészhetetlenségének davidsoni argumentumához fontos rámutatni, a kielégítés alapján megállapított függvények Davidsonnál miért önkényes módon rendelnek entitásokat a változókhoz.
Davidson Quine elleni döntõ érve némi igazítással Fieldre is súlyos csapást mér. Ha van mint korábban egy univerzumunk, s annak egy Φ permutációja, akkor hiába rendelkezünk helyes kauzális elmélettel, sosem fogjuk meghatározni a referenciát. Hiszen a 'kauzális kapcsolat' terminusnak, épp mint a 'referál'-nak, nem kell feltétlenül ugyanazzal az extenzióval bírni a két elméletben. Az állatorvosi nyúlon demonstrálva: ha az egyik elmélet szerint 'Aromo' akkor és csak akkor referál Aromóra, amennyiben C'Aromo', Aromo, vagyis ha a szó kauzális viszonyban van Aromóval mint a denotátumával, míg a másik elmélet alapján ugyanez a név akkor és csak akkor jelöli Φ(Aromó)-t, ha C'Aromo', Φ(Aromo), akkor megkülönböztetve és értelmesen tudunk beszélni a 'kauzális konnexió' és a 'referál' két értelmérõl, de nem tudunk választani a felvetõdõ interpretációk között. Ha pedig az interpretáció során nem tudunk kiemelni egy sémát, akkor az nyilván csak azért lehet, mert a szavaknak nincs olyan empirikus jegye, amely a döntésünket magyarázná. Következésképp, a sémákat tételezõ sem használhatott olyan szavakat, amelyek egyedi referenciasémát határoznak meg. Davidson érve szerint tehát Quine mintájára az ontológia relativizálásával nem lehet minden nyelvre elintézni a referencia problémáját, minthogy a relativizációnak és a relativizált predikátumnak egyszerre kell megjelennie ugyanabban a nyelvben. Terméketlen próbálkozás tehát úgy tökéletesíteni a quine-i elméletet, hogy ne hatálytalanítsuk azt a kényszert, mely miatt újabb és újabb nyelvbe kell hátrálnunk. Márpedig Field, mint láttuk, Quine-hoz hasonlóan visszakozni kénytelen. Davidson a relativizmus és a kauzalista meghatározás megoldásaira adott cáfolatát állítja elénk a kifürkészhetetlen referencia meghatározásának egyetlen lehetséges módszerének, az igazságelmélet önkényes eljárásának alátámasztására. A davidsoni argumentáció ezen utolsó lépése számomra azonban megválaszolatlanul hagy egy kérdést. Nem értem, az interpretáció során miért fontos valamilyen módon mégis dönteni olyan referenciasémák között, melyekrõl mint a referencia kifürkészhetetlenségének eseteirõl elõzõleg bebizonyosodott, egyaránt értelmes igaz mondatokhoz vezetnek, logikailag tehát egyaránt lehetségesek. Hogyan lehetne megerõsíteni, hogy akkor, amikor egy beszélõ, mondjuk, homogén jelentésû, vagyis anyagnévszerû, egyszerre kumulatív és disztributív jelentésû terminust tartalmazó mondatot mond ki, akkor az interpretátor választ a referenciasémák között? Minden összesség, amelynek részei reszketõnek minõsülnek, reszket, illetve ha valami reszket, akkor minden része reszket kumulatívan vagy disztributívan értjük hát meg az 'Aromo reszket' példamondatot?
A referencia kifürkészhetetlenségének elméletére összpontosítva dolgozatomban arra vállalkoztam, hogy Field és Davidson Quine-bírálatának problémáit vegyem számba. Most már csak a hab van hátra. A relativitást mégsem kell kitörölnünk a referencia elméletének eszköztárából, tartsuk bár Davidson álláspontját a leginkább meggyõzõnek. Mind a paradoxont, mind a korábbi elvek megtagadását elkerülve Davidson végsõ konklúziója a referencia relativitását jelenti ki. A referencia abban az értelemben véve ugyanis, mint az a mód, ahogyan a referenciáról beszélünk , akárcsak az igazság, egy nyelvhez viszonyított: nyelvek között választunk referenciát és igazságot tulajdonítva egy beszélõ szavainak. A referencia "relativitásának" ezen gondolata érdemben nem változtat azonban az önkényes választás problémáján, a kérdés továbbra is kérdés marad.