A görög nevelés alapvető kérdése - mint már láttuk - az volt, hogyan lehet a gyermekből harmonikusan fejlett embert formálni. Olyan embert, akinek teste és lelke összhangban van: erős, arányosan fejlett fizikummal rendelkezik, de fogékony a szép és a jó iránt is. A gimnasztikai gyakorlatokat nemcsak azért végzi, hogy majd a harcban legyőzhesse az ellenséget; olvasni, írni és kitharán játszani sem csak ezek gyakorlati hasznossága miatt tanul meg. A műveltséget azért sajátítja el, hogy neveltsége révén értékesebbé váljék: hogy rendet, harmóniát teremthessen magában.
A görögöknél mindez a "kalokagathia" eszméjében kristályosodott ki. A "jó poliszpolgár" a szakmai műveltségen túl általános műveltséggel is rendelkezett, s ennek elemeit a múzsai és a gimnasztikai képzés során sajátította el. A nevelés célja nemcsak a közvetlenül hasznosítható praktikus ismeretek átadása volt, hanem az erkölcsiség, az esztétikai érzék formálása, az egész egyéniség alakítása.
Az ókori Rómában másféle eszmények vezették a gyermeknevelést. Nem "önzetlen műveltséggel" akarták egyéniségüket gazdagítani, hanem képessé akarták tenni őket az állami célok szolgálatára.
"Nem a kalokagathia lelkesítette őket, hanem az állami czéloknak szentelt férfias élet derekassága és gyakorlati tartalma. A római ember valóban azért tanulta meg a fegyverforgatást, azért tűrte a »porondot és napmeleget«, azért úszta meg a »sárga Tiberist«, hogy testi erejével harczban és háborúban megállja helyét, s győzelemre segítse az örök Rómát; csak azért tanult meg ékesen és meggyőzően szólni, hogy a közügyekben való részvételével is az összesség erejét segítsen gyarapítani." [42]
A "vir bonus", a "jó ember" a rómaiak eszménye, aki rendelkezik a "virtus" férfias erényeivel. Képes arra, hogy - köztisztviselőként - segítse a központi akarat érvényre jutását az egész birodalomban. Ha kell, megvédi az impérium határait, s ha lehetőség nyílik rá, új provinciákkal gyarapítja Róma "örök dicsőségét".
Ahogyan Lubrich Ágost írja: "A római nevelés nem a szép, hanem a hasznos művészetekre irányult [...], nem a test és a lélek összehangzó kialakítása, hanem a számító értelem tárgyai, az állam és a polgár szükségei, az örök Róma hatalmas dicsősége megörökítése, a gyakorlati és hazafiúi tevékenység volt a czél." [43]
A római nevelés évszázadai alatt - bizonyos hangsúlyeltolódásokkal - ez az eszmény érvényesült.
A római nevelés történetét három korszakra bontva vizsgáljuk. A nemzeti-családi nevelés korát az iskolai oktatás elterjedésének időszaka követte, majd a sort - a császárság ideje alatt - a birodalmi iskolák térhódításának időszaka zárta.
Ebben - a kezdetektől körülbelül Kr. e. 300-ig tartó - korszakban intézményes nevelés még nem létezett, a gyermekeket és fiatalokat a család, a katonáskodás és a közélet színtere: a Fórum nevelte.
A régi római család - a göröggel ellentétben - rendkívül zárt egységet alkotott, melyben az apa megkérdőjelezhetetlen hatalommal rendelkezett (patria potestas). Az édesanya feltétlen tisztelete jellemezte ezt a korszakot, ő biztosította a család belső egységét, nyugalmát. Miután az apa újszülött gyermekét a földről magához emelte - ez volt az ősi kifejezése annak, hogy magáévá fogadja - elkezdődött a gyermek családi nevelése.
Hétéves koráig édesanyja volt első nevelője. A szeretetteljes gondoskodáson túl tőle tanulta meg az ősi hagyományokat, a vallás legfontosabb tanait, a fegyelmezett magatartás normáit. Azután, hogy elmúlt hétéves, édesapja vette át nevelését, oktatását. Megtanította írásra, olvasásra, számolásra, s a gyakorlati élet legfontosabb szabályaira, elsajátíttatta vele a XII táblás törvényeket, melyek a rómaiak kötelességeit tartalmazták.
Már a családban mindent megtettek azért, hogy a fiatal gyermekekben kialakítsák a bátorság, a virtus megbecsülését. Vendégségek alkalmával gyakran maguk a gyermekek adtak elő dicsőítő énekeket a nagynevű ősök tetteit magasztalva.
Később a már serdültebb római gyermekek elkísérték apjukat a Fórumra, ahol - akárcsak görög társaik az agórán - megszerezhették első benyomásaikat a politikai életről. Kezdetben csak szemlélték az eseményeket, megtanulva így a törvénykezés eljárásait, a szavazás lefolyását a közösség életét érintő kérdésekben. Nagykorúságuk jeleként később tizenhét éves koruktól - maguk is részt vehettek a szavazásban. A politikai nevelésnek ez a módja csak a fiúkra vonatkozott. Lányok részvételét a Fórumon a szokásjog tiltotta.
A fiúk nevelésének másik jelentős színtere a katonaság volt. Jól szervezett táborokban készítették fel a fiatalokat arra, hogy képesek legyenek katonai kötelességeik teljesítésére, mindenekelőtt a hatalom megvédésére. Róma ugyanis ebben az időszakban még nem szőtt világhódító terveket.
Az ifjabbik Plinius később így jellemzi ennek a kornak az életszerű nevelését: "Régen az volt a gyakorlat, hogy az öregebbektől tanultuk meg - nemcsak a fülünk, hanem a szemünk segítségével -, hogy nemsokára nekünk is mit kell cselekednünk, majd pedig - hasonló módon - átadnunk a még ifjabbaknak. Ezért az ifjak mindjárt katonai szolgálatot is teljesítettek hogy megszokják engedelmeskedés közben a parancsolást, s másokat követve a vezérkedést. Azután a tisztségekre pályázva ott álldogáltak a tanácsház kapuiban, s először nézői voltak a nyilvános tanácskozásnak, csak később résztvevői. Az apja kinek-kinek egyben tanítója is volt, s ha nem volt apja, valamelyik tekintélyesebb és idősebb senator vállalta el az apa szerepét." [44]
Ez Róma nagyhatalommá válásának korszaka. (Kr. e. 300-tól Görögország meghódításáig, Kr. e. 146-ig tart.) A műveltség megszerzésének eddigi keretei - a család, a katonaság, a Fórum - már nem bizonyultak elegendőnek. A hódító Róma érintkezésbe lépett más népek kultúrájával, műveltségével, mindezeket a hatásokat befogadta, asszimilálta.
Erre az időszakra tehető az intézményes nevelés fokozatos térhódítása. Elsősorban a görög kultúra hatására jelennek meg az első magániskolák, s felváltják az addigi alkalomszerű, családi oktatást-képzést.
A rómaiak egy része igen erősen ragaszkodott a hagyományokhoz, s erős rosszallással vette tudomásul a nevelés addigi patriarchális rendjének fokozatos felbomlását. Portius Cato például továbbra is maga tanította fiait írásra, olvasásra, fegyverforgatásra.
A "ludus" (ludus litterarius). A rómaiak átvették a görögök iskolarendszerét, és szinte semmit sem változtattak rajta. Az alapkészségeket - az írást, olvasást, számolást - a "ludus"-ban, ebben a kis magániskolában tanulták a gyermekek. A szülők tandíjat fizettek gyermekük oktatásáért. Alapiskola minden városban volt.
Érdemes felfigyelni rá: a "ludus" eredeti jelentése: kellemes foglalatosság, játék. (Az elemi ismeretek tanítójának neve: "ludimagister".) Ez a görög "szkolé" latin megfelelője, amely azt jelentette a görögöknél is: szívesen végzett, gyönyörködtető tevékenység. A középkortól kezdték ezt a görög szót latin formájában is használni: schola. Ez a szóalak került át a magyar nyelvbe is egy "i" eléje illesztésével, s így lett a szkólából "iskola".
A tanítás a "ludus"-ban - akárcsak hellén megfelelőjében a didaszkaleionban - meglehetősen szegényes körülmények között folyt: sokszor az utcából elkerített részt alakítottak ki iskolai célra. Ha létezett iskolaépület, az is többnyire egyszerű fabódé volt. A gyermekeket a tanulással eltöltött évek száma szerint osztották csoportokba. Naponta - egy ebédszünet közbeiktatásával - körülbelül hat óra hosszat tanultak.
Az olvasás és az írás elsajátítása hosszú, fáradságos - nem egyszer gyötrelmes - gyakorlás eredménye volt. Olvasni először szótagolva, "sillabizálva" tanultak (a "syllaba" jelentése: szótag). A tanítók igyekeztek megkönnyíteni a kimerítő olvasás- és írástanulást. Elefántcsontból vagy fából faragott betűket adtak nekik, hogy a tanulás játékossága őrizze meg kedvüket; sőt édességgel is jutalmazták őket.
Az írást a görögök módszere szerint tanították: A gyereknek fa- vagy viasztáblába vésett betűk mélyedésein kellett végighúznia íróeszközét ("stílusát"). A tanító kezdeti segítsége után a gyermekek egyre önállóbban másolták az eléjük tett írásmintákat. A számtan tanítását - amelyre, praktikus haszna miatt a görögöknél nagyobb gondot fordítottak -, egyszerű számológéppel, "abacus"-szal segítették.
A játékos módszerek mellett a római kisiskolákban rendkívül szigorú fegyelem uralkodott. Gyakori fegyelmezési eszköz volt a fűzfavessző (ferula) és a szíjkorbács. A "kemény római jellem" kialakításához mindezeket szükségesnek vélték.
Lubrich Ágost következőképpen jellemzi a római iskolák életét: "Az iskolai rend és fegyelem igen szigorú volt. Valamint az egész élet, úgy az iskola is korábban kezdődött, mint Athenében, Juvenalis szerint már éjfélkor. Annyi bizonyos, hogy igen korán kezdődhetett, mert Martialis a tanítót az éj álomrabló csendháborítójának mondja. A tanulónak tisztán öltözködve megmosdva s fésülködve, zajtalanul kelle az iskolába lépnie és kijelölt helyét elfoglalnia. Illedelmes, szerény viseletre és engedelmességre, mint a római jellem fő vonására a közönséges római iskolában is sokat adtak... A fegyelem a római jellemnek megfelelő szigorral kezeltetett, mit eléggé igazol az, hogy az iskola kezdetétől végéig a ferula uralkodék, mellyel a kezet és ujjakat szokták ütni, a nagyobb vétséget pedig flagellum-mal (korbács) büntették." [45]
Nem volt ritka az olyan tanító sem, aki szüntelen kiabálással igyekezett kordában tartani tanítványait:
"Rőt tarajú kakasok szava meg sem törte a csöndet,
s már te veszett lármát ütve rikoltsz, verekedsz.
üllőkön kalapált fém cseng ily fülsiketítően...
Lanyhább lárma rivall, ha rajong a nagy amphitheatrum...
Kérlel a szomszédnép: szundítana egy kicsit éjjel!" [46]
Grammatikai iskola. A Kr. e. III. század első felében dél-itáliai görög magántanítók nyitották meg az első grammatikai iskolákat. (Latinul grammaticusnak hívták őket.) Tizenegy-tizenkét éves fiúk jártak ide, akik már tudtak írni, olvasni, számolni. Latin és görög nyelvtanon kívülköltészetet és irodalmat tanultak itt - elsősorban Homérosz, Vergilius , Horatius és Terentius műveit. Az irodalmi alkotásokat az emlékezetbe vésésen túl módszeresen feldolgozták. Ennek során (a szép, kifejezésteljes előadás mellett) sort kerítettek a szövegek értelmezésére, magyarázatára, sőt a művek kritikai értékelésére is.
Retorikai iskola. Ahogy összetettebbé, szövevényesebbé vált a köztársaság politikai élete, úgy növekedett az igény a megfelelő szónoki-retorikai képzettséggel rendelkező szakemberek iránt. A Kr. e. II. század közepén több neves görög rétor telepedett le Rómában, és - noha a hivatalos körök egy időre megtiltották nekik az oktatást - a görögös retorikai képzésnek nem lehetett útját állni. Tizenhat éves korukban kerültek a római fiatalok a retorikai iskolába, ahol a grammatikai iskolában tanultakra épülő szélesebb műveltséget szerezhettek. A szónoklattanon kívül a korabeli közélethez kapcsolódó ismeretköröket is tanultak itt.
A vagyonos római fiatalok elméleti képzését a retorikai iskola koronázta meg ebben a korszakban. Ezután egy-egy nagyhírű ügyvéd mellé szegődtek, akik bevezették őket a jogi praxis rejtelmeibe.
Ez a Kr. e. 146-tól Kr. u. 476-ig terjedő időszak az iskolarendszer kiszélesedésének korszaka. Az eddig kialakult iskolák megerősödtek, s kiegészültek az újonnan szervezett jogi iskolákkal. Időközben ugyanis megváltozott a képzéssel szemben támasztott társadalmi igény. A hatalmasra duzzadt római birodalom területén kialakult az állami közigazgatási hivatalok széles hálózata. Róma rendelkezéseit, a központi akaratot ezek közvetítették a legtávolabbi provinciákba. A birodalom, a császár érdekeit ebben a kiterjedt rendszerben a köztisztviselők, a hivatalnokok képviselték. Igen sok köztisztviselőre (orátor, görögösen: rétor) volt tehát szükség, akik az általános műveltségen túl jogi ismeretekkel is rendelkeztek. Milyennek képzelték el az ideális köztisztviselőt, orátort? Rendelkeznie kellett:
Ezek egyik része szóval, szöveggel kapcsolatos. Ilyenek a grammatika (nyelvtan), a retorika (szónoklattan) és a dialektika (logika). Másik részük a számviszonyok különböző megjelenési formáival foglalkozott a filozófiai általánosítás szintjén. Az aritmetika (mennyiségtan), geometria (mértan), az asztronómia (csillagászat) és a zeneelmélet tartozott ide. Ezek alkották a "hét szabad tudományt", vagy más szóval a "hét szabad művészetet". (Septem artes liberales - az "ars" tudományt és művészetet egyaránt jelentett.) Azért "szabad" tudományok ezek, mert a rómaiak felfogása szerint csak szabad emberekhez méltó a velük való foglalkozás. [47]
A császárkori Róma legelőkelőbb és legtehetségesebb ifjai számára mindezek csupán előkészületet jelentettek a filozófia tanulmányozásához. A "hét szabad tudomány" így pedagógiai előkészületté (propedeutika) vált: felkészítette a fiatalok elméjét a filozófiai kérdések megválaszolására. A világ keletkezése, működésének legátfogóbb elvei, a természet, az emberi magatartás és gondolkodás törvényei foglalkoztatták őket, s e problémák vizsgálatát általában görög filozófusok vezetésével végezték.
Egy római ügyvéd - Lucius Apuleius - írta a II. században e tanulmányokról a következőket: "Egy bölcs mondta borozás közben e gyakran idézett szavakat: Az első serleg bor a szomjúságé, a második a vidámságé, a harmadik az élvezeté, a negyedik az esztelenségé. Nos, ami a Múzsák serlegeit illeti, azokkal éppen fordítva áll a dolog: minél sűrűbben követi egyik a másikat, annál inkább szolgálnak az ész gyarapodására. Az első serleg - azaz a ludus tanítójáé - az alapokkal látja el a növendéket; a második - vagyis a grammatika tanítójáé - ismeretekkel tölti meg; a harmadik pedig - a retorika tanítójáé - az ékesszólással fegyverzi fel. Ezzel a legtöbben be is fejezik a borozást. Én azonban további serlegeket is ürítgettem Athénban: feneketlen pohárból ittam a filozófia nektáros borát..." [48]
Az oktatási intézmények a császárkorban igen magas szintre fejlődtek. A korabeli írók, költők soraiból úgy tűnik: a nevelés nem minden esetben emelkedett hasonló színvonalra. A császárkor szerzői gyakran a korábbi évszázadokból ragadtak ki követendő példát kortársaik figyelmeztetésére. Tacitus például így ír: "Az anya gyermekeinek nemcsak komoly gonddal végzett tanulmányaira, hanem pihenő idejére és játékaira is tiszteletre méltó erkölcsi felelősségtudattal ügyelt [...] Bezzeg most a csecsemőt kiadják valami görög nőszemélynek, aki mellé még adnak néhányat a szolgák seregéből, többnyire a leghitványabbakat, akik semmiféle komoly szolgálatra nem alkalmasak. A gyermekek friss és befolyásolatlan lelkét rögtön ezek zavaros beszédei itatják át..." [49]
Juvenalis a gyermekeik erkölcsi fejlődésével mit sem törődő szülőknek szánja intő sorait:
"A legnagyobb tisztelet illeti a gyermeket."
...
"Szent figyelemmel kell a gyermekkort nézned.
Akármily bűnt teszel is, ne feledd a fiacskád évei számát,
s kisfiad álljon eléd, amikor vétkezni szeretnél." [50]
A császárság ideje alatt megváltozott a görög kultúrához, görög műveltséghez való viszonyulás is. A birodalom korábbi ellenállása megszűnt, és a görög kultúra mindent elsöprő "divatja" hódított. Róma Kr. e. 146-ban meghódította ugyan Görögországot, de a hadak fegyverei által legyőzöttek a kultúra fegyverével vágtak vissza. Ahogyan Horatius írja Caesarhoz intézett Eclogájában:
"Durva legyőzőjén a legázolt Graecia győzött,
szép művészeteket plántálva a pór Latiumba..." [51]
Róma magába szívta, asszimilálta a görög kultúra hatásait és ezek nyomán egy sajátosan római "arcélű" kultúrát teremtett. A görög "kalokagathia" eszménye itt a hasznosság elve alá rendelődik, és a nemzeti elhivatottság eszméje veszi át a vezető szerepet. Olyan kultúrára, olyan művészetre volt Rómának szüksége, amely alkalmas világhatalmi törekvéseinek igazolására, nemzeti kiválóságának bizonyítására.
A római ember gyermekeit "vir bonus"-szá akarta nevelni, olyan "jó ember"-ré, aki rendelkezik a megfelelő általános és szakműveltséggel. Tudását ugyanakkor kizárólag jó ügy érdekében használja fel. Felismerték ugyanis, hogy a műveltség, a képzettség a rossz veszélyeit is fokozhatja: ragyogó szónok a rossz célokat is jó színben tüntetheti fel. (Emlékezzünk a szofisták virtuóz retorikai bravúrjaira!) A "vir bonus" előtt álló "jó ügy" pedig nem lehet más, mint a birodalom érdekeinek önzetlen szolgálata.
Figyelemre méltó, hogy a római nevelés tényezői közül teljesen hiányzik a zene. A görögök - mint láttuk - rendkívüli gondossággal ügyeltek a zenei nevelésre, erőteljes erkölcsformáló erőt tulajdonítottak neki. A gyakorlatiasabb római gondolkodásmód kizárta ezt a művészetet a tanított tárgyak közül, s csak a lányok házi nevelése számára engedélyezte bizonyos elemeit.
Ugyanígy hiába keressük a gimnasztikát a római iskolák tananyagrendjében. Céljuk nem a görögök szellemének megfelelő esztétikus, arányosan fejlett testalkat kialakítása volt, hanem a jó katona erőteljes fizikumáé. A testgyakorlás a római fiatalok életéhez szorosan hozzátartozott, külön e célra kialakított épületekben végezték a katonai gyakorlatokat.
Mivel a nők Rómában jelentősebb közéleti szereplésre nem számíthattak, a lányok nevelése nagymértékben különbözött a fiúkétól. Erényes feleségekké, gondos édesanyákká kellett válniuk, s az ehhez szükséges tudást a családi nevelés keretei között sajátították el. A szegényebb polgárok leányai ugyan együtt jártak a "ludus"-ba a fiúkkal, hogy ott sajátítsák el az írás, olvasás, számolás alapjait, de magasabb iskolákba nem kerültek. A jómódúak lányai otthon édesanyjuktól és házitanítójuktól szereztek irodalmi és zenei műveltséget.
A római nevelés közvetítő szerepe miatt is jelentős: egységes oktatási rendszert honosított meg a birodalom távol eső tájain. Közvetítette a legtávolabbi provinciákba a római és a hellenisztikus kultúrát. Ugyanakkor a jövő is ezekben az iskolákban érlelődött: Itt tanultak az egyre jobban terjedő - s 313-tól kezdve államvallásként elismert - keresztény vallás első ideológusai is.
A római pedagógiai elmélet és gyakorlat legkiemelkedőbb egyénisége Marcus Fabius Quintilianus volt (35-tôl a század végéig). Retorikai iskolában oktatott, a császári udvarban működött nevelőként, majd - két évtizedes tanítás után - visszavonult. Ezután írta meg a "Szónoki képzés tizenkét könyve" (Institutionis oratoriae libri duodecim) című nagyszabású művét.
Könyvében részletesen foglalkozik a kisgyermekek nevelő környezetével. Az első évek benyomásai a legmaradandóbbak, hiszen akárcsak "az új hordó megtartja a belétöltött folyadék szagát, s a festett gyapjú sem kapja vissza többé fehér színét". Különösen ügyelni kell a dajkák kiválasztására, akik nemcsak a gyermek testét ápolják, hanem szellemi és erkölcsi fejlődésére is hatással vannak.
Fontos, hogy a gyermekkel foglalkozó személyek (szülők, dajkák, nevelők) műveltek legyenek, helyesen, szépen beszéljenek. Az édesanyák beszédének nevelő hatására külön felhívja a figyelmet.
Tévesnek tartja azt az elterjedt felfogást, miszerint csak kevés gyermek alkalmas a tanulásra, többségüknél ez kárba veszett fáradság. Ahogyan a madárral a repülés, a csikóval a futás, a vadállattal a fékezhetetlen düh adottsága születik, úgy természeti tulajdona minden embernek a "gondolkodás és a szellemi mozgékonyság". A tanulásra képtelen gyermekek a kivételek közé tartoznak. Azzal a korabeli szabállyal sem ért egyet, mely szerint a gyerekek tanítását hétéves korukig nem szabad elkezdeni. Kár volna az első éveket kihasználatlanul hagyni.
"De nem vagyok az életkorokban annyira járatlan - fűzi hozzá -, hogy az egészen fiatal gyermekeknek mindjárt keményen a sarkukban akarnék lenni, és tôlök igazi munkát akarnék követelni. Mert attól különösen óvakodni kell, hogy a gyermek a tanulmányokat, melyeket még nem szerethet, meg ne gyűlölje, és az egyszer tapasztalt keserűségtől a gyermekéveken túl is vissza ne rettenjen. Játék legyen a tanulás." [52]
Az olvasás és a görög nyelv tanítása már iskoláskor előtt elkezdhető - véli Quintilianus. (Játékos segédeszközként többek között elefántcsontból faragott betűket ajánl.)
Arra a kérdésre, hogy az otthoni vagy az iskolai oktatás célszerűbb-e, Quintilianus válasza: az utóbbi. Elutasítja azt az érvet, hogy a családban kevesebb káros hatás éri a gyermeket. A császárkori Róma közállapotait veszi alapul, amikor a családok erkölcsi zülléséről ír:
"Vajha gyermekeink erkölcseit mi magunk el nem rontanók. Már a csecsemőt nekiszabadítjuk a gyönyöröknek. Az a bizonyos puha nevelés, melyet szelíd bánásmódnak nevezünk, a lélek és a test erejét egyaránt megtöri. Aki (mint csecsemő) bíborban úszik, mit nem fog serdült korában megkívánni? Alig ejti ki az első szókat, már megismeri a szakácsot, már osztrigát követel. Elébb műveljük ínyöket, mint erkölcseiket." [53]
A családban folyó magánnevelés elsőbbsége mellett szóló indokok közül azt is elveti, miszerint az egy gyermekkel foglalkozó tanító több figyelmet fordíthat tanítványára, egyénre szabott módszereket alkalmazhat. Az iskolai gyermekcsoportok, közösségek nevelő hatását állítja ezzel szembe. A jövendő szónokok itt már kiskoruktól kezdve szokhatnak a nyilvánossághoz. Versenyezhetnek egymással, tanulhatnak társaik hibáiból is. A nyilvános nevelés előnyben részesítése nem jelenti azt, hogy Quintilianus ne fordított volna gondot a gyermekekkel való egyéni bánásmódra. Ellenkezőleg. A tanítónak szerinte feltétlenül meg kell figyelnie a gyermekek veleszületett sajátosságait, hogy majd ezekhez tudja szabni az alkalmazott módszereit. Mindenekelőtt az emlékező tehetség felismerésére és fejlesztésére kell figyelnie, miközben kihasználhatja a gyermek meglévő utánzási hajlamát, tanulékony természetét.
Milyen az ideális tanuló Quintilianus szerint? "Az én kedvem szerint való fiú - halljuk a véleményét - az előadást szívesen hallgatja, közben-közben még kérdést is intéz hozzánk, de azért nyomon követi az előadás menetét, nem siet elôre." Az ilyen gyerek a jutalmazásra és a kudarcra egyaránt fogékony: "Én az olyan tanítványt szeretem, kit a dicséret emel, a dicsőség boldogít, s ha legyőzik, sír." [54]
Rendkívül határozottan fellép a korában igen elterjedt "fegyelmezési eszköz", a testi fenyíték ellen. Büntetni kell a gyermeket, ha nem engedelmeskedik, de verni semmi esetre sem szabad.
Így érvel e durva módszer ellen: "A tanulót veréssel illetni, ámbár nagyon divat [ ... ] nem tartom megengedhetőnek. Először azért, mert lealázó és szolgai, meg aztán bizonyára van benne valami jogtalanság is , [ ... ] aztán meg, ha már valamely gyermek annyira alacsony, szolgai gondolkozású, hogy dorgálásra sem javul meg, annak a verés sem használ, akárcsak az utolsó rabszolgának; végül nincs is szükség ilyen fenyítésre, ha állandóan van mellette valaki, a ki tanulásra serkenti. [ ... ] Utoljára is, ha valakit már kis fiú korában is veréssel kell hajtani, mit csinálunk majd vele, ha fölserdül, mikor ezt a fenyítést már nem lehet nála alkalmazni, meg aztán már sokkal több a tanulni valója is?" [55] A veréssel szemben kialakított álláspontja egyedülálló az egész ókori nevelésben.
Quintilianus pedagógiájában különösen hangsúlyos az a gondolat, hogy a szónoknak, az orátornak nem elegendő a műveltség megszerzése. Ehhez társulnia kell a neveltségnek, az erkölcsös jellemnek is. A tökéletes szónok "vir bonus", jó, erkölcsös ember. "Mindenképpen becsületes ember legyen a szónok" - írja. "Nemcsak éppen azért, mert ha a szónoki képesség a gonoszsággal szövetkeznék, semmi se volna a köz- és magánügyekre nézve kárhozatosabb az ékesszólásnál, és mi magunk is, kik emberi lehetőség szerint valamivel hozzá akartunk járulni a szónoklás mesterségéhez, nagyon rossz szolgálatot tettünk volna az emberiségnek, amikor e fegyvert latrokra és nem katonákra bíztuk [...] Jobb lett volna némáknak születnünk és eszesség nélkül szűkölködnünk, mint a gondviselés ajándékát egymás vesztére fordítanunk..." [56]