A görög nevelés alapvetõ kérdése - mint már láttuk - az volt, hogyan lehet a gyermekbõl harmonikusan fejlett embert formálni. Olyan embert, akinek teste és lelke összhangban van: erõs, arányosan fejlett fizikummal rendelkezik, de fogékony a szép és a jó iránt is. A gimnasztikai gyakorlatokat nemcsak azért végzi, hogy majd a harcban legyõzhesse az ellenséget; olvasni, írni és kitharán játszani sem csak ezek gyakorlati hasznossága miatt tanul meg. A mûveltséget azért sajátítja el, hogy neveltsége révén értékesebbé váljék: hogy rendet, harmóniát teremthessen magában.
A görögöknél mindez a "kalokagathia" eszméjében kristályosodott ki. A "jó poliszpolgár" a szakmai mûveltségen túl általános mûveltséggel is rendelkezett, s ennek elemeit a múzsai és a gimnasztikai képzés során sajátította el. A nevelés célja nemcsak a közvetlenül hasznosítható praktikus ismeretek átadása volt, hanem az erkölcsiség, az esztétikai érzék formálása, az egész egyéniség alakítása.
Az ókori Rómában másféle eszmények vezették a gyermeknevelést. Nem "önzetlen mûveltséggel" akarták egyéniségüket gazdagítani, hanem képessé akarták tenni õket az állami célok szolgálatára.
"Nem a kalokagathia lelkesítette õket, hanem az állami czéloknak szentelt férfias élet derekassága és gyakorlati tartalma. A római ember valóban azért tanulta meg a fegyverforgatást, azért tûrte a »porondot és napmeleget«, azért úszta meg a »sárga Tiberist«, hogy testi erejével harczban és háborúban megállja helyét, s gyõzelemre segítse az örök Rómát; csak azért tanult meg ékesen és meggyõzõen szólni, hogy a közügyekben való részvételével is az összesség erejét segítsen gyarapítani." [42]
A "vir bonus", a "jó ember" a rómaiak eszménye, aki rendelkezik a "virtus" férfias erényeivel. Képes arra, hogy - köztisztviselõként - segítse a központi akarat érvényre jutását az egész birodalomban. Ha kell, megvédi az impérium határait, s ha lehetõség nyílik rá, új provinciákkal gyarapítja Róma "örök dicsõségét".
Ahogyan Lubrich Ágost írja: "A római nevelés nem a szép, hanem a hasznos mûvészetekre irányult [...], nem a test és a lélek összehangzó kialakítása, hanem a számító értelem tárgyai, az állam és a polgár szükségei, az örök Róma hatalmas dicsõsége megörökítése, a gyakorlati és hazafiúi tevékenység volt a czél." [43]
A római nevelés évszázadai alatt - bizonyos hangsúlyeltolódásokkal - ez az eszmény érvényesült.
A római nevelés történetét három korszakra bontva vizsgáljuk. A nemzeti-családi nevelés korát az iskolai oktatás elterjedésének idõszaka követte, majd a sort - a császárság ideje alatt - a birodalmi iskolák térhódításának idõszaka zárta.
Ebben - a kezdetektõl körülbelül Kr. e. 300-ig tartó - korszakban intézményes nevelés még nem létezett, a gyermekeket és fiatalokat a család, a katonáskodás és a közélet színtere: a Fórum nevelte.
A régi római család - a göröggel ellentétben - rendkívül zárt egységet alkotott, melyben az apa megkérdõjelezhetetlen hatalommal rendelkezett (patria potestas). Az édesanya feltétlen tisztelete jellemezte ezt a korszakot, õ biztosította a család belsõ egységét, nyugalmát. Miután az apa újszülött gyermekét a földrõl magához emelte - ez volt az õsi kifejezése annak, hogy magáévá fogadja - elkezdõdött a gyermek családi nevelése.
Hétéves koráig édesanyja volt elsõ nevelõje. A szeretetteljes gondoskodáson túl tõle tanulta meg az õsi hagyományokat, a vallás legfontosabb tanait, a fegyelmezett magatartás normáit. Azután, hogy elmúlt hétéves, édesapja vette át nevelését, oktatását. Megtanította írásra, olvasásra, számolásra, s a gyakorlati élet legfontosabb szabályaira, elsajátíttatta vele a XII táblás törvényeket, melyek a rómaiak kötelességeit tartalmazták.
Már a családban mindent megtettek azért, hogy a fiatal gyermekekben kialakítsák a bátorság, a virtus megbecsülését. Vendégségek alkalmával gyakran maguk a gyermekek adtak elõ dicsõítõ énekeket a nagynevû õsök tetteit magasztalva.
Késõbb a már serdültebb római gyermekek elkísérték apjukat a Fórumra, ahol - akárcsak görög társaik az agórán - megszerezhették elsõ benyomásaikat a politikai életrõl. Kezdetben csak szemlélték az eseményeket, megtanulva így a törvénykezés eljárásait, a szavazás lefolyását a közösség életét érintõ kérdésekben. Nagykorúságuk jeleként késõbb tizenhét éves koruktól - maguk is részt vehettek a szavazásban. A politikai nevelésnek ez a módja csak a fiúkra vonatkozott. Lányok részvételét a Fórumon a szokásjog tiltotta.
A fiúk nevelésének másik jelentõs színtere a katonaság volt. Jól szervezett táborokban készítették fel a fiatalokat arra, hogy képesek legyenek katonai kötelességeik teljesítésére, mindenekelõtt a hatalom megvédésére. Róma ugyanis ebben az idõszakban még nem szõtt világhódító terveket.
Az ifjabbik Plinius késõbb így jellemzi ennek a kornak az életszerû nevelését: "Régen az volt a gyakorlat, hogy az öregebbektõl tanultuk meg - nemcsak a fülünk, hanem a szemünk segítségével -, hogy nemsokára nekünk is mit kell cselekednünk, majd pedig - hasonló módon - átadnunk a még ifjabbaknak. Ezért az ifjak mindjárt katonai szolgálatot is teljesítettek hogy megszokják engedelmeskedés közben a parancsolást, s másokat követve a vezérkedést. Azután a tisztségekre pályázva ott álldogáltak a tanácsház kapuiban, s elõször nézõi voltak a nyilvános tanácskozásnak, csak késõbb résztvevõi. Az apja kinek-kinek egyben tanítója is volt, s ha nem volt apja, valamelyik tekintélyesebb és idõsebb senator vállalta el az apa szerepét." [44]
Ez Róma nagyhatalommá válásának korszaka. (Kr. e. 300-tól Görögország meghódításáig, Kr. e. 146-ig tart.) A mûveltség megszerzésének eddigi keretei - a család, a katonaság, a Fórum - már nem bizonyultak elegendõnek. A hódító Róma érintkezésbe lépett más népek kultúrájával, mûveltségével, mindezeket a hatásokat befogadta, asszimilálta.
Erre az idõszakra tehetõ az intézményes nevelés fokozatos térhódítása. Elsõsorban a görög kultúra hatására jelennek meg az elsõ magániskolák, s felváltják az addigi alkalomszerû, családi oktatást-képzést.
A rómaiak egy része igen erõsen ragaszkodott a hagyományokhoz, s erõs rosszallással vette tudomásul a nevelés addigi patriarchális rendjének fokozatos felbomlását. Portius Cato például továbbra is maga tanította fiait írásra, olvasásra, fegyverforgatásra.
A "ludus" (ludus litterarius). A rómaiak átvették a görögök iskolarendszerét, és szinte semmit sem változtattak rajta. Az alapkészségeket - az írást, olvasást, számolást - a "ludus"-ban, ebben a kis magániskolában tanulták a gyermekek. A szülõk tandíjat fizettek gyermekük oktatásáért. Alapiskola minden városban volt.
Érdemes felfigyelni rá: a "ludus" eredeti jelentése: kellemes foglalatosság, játék. (Az elemi ismeretek tanítójának neve: "ludimagister".) Ez a görög "szkolé" latin megfelelõje, amely azt jelentette a görögöknél is: szívesen végzett, gyönyörködtetõ tevékenység. A középkortól kezdték ezt a görög szót latin formájában is használni: schola. Ez a szóalak került át a magyar nyelvbe is egy "i" eléje illesztésével, s így lett a szkólából "iskola".
A tanítás a "ludus"-ban - akárcsak hellén megfelelõjében a didaszkaleionban - meglehetõsen szegényes körülmények között folyt: sokszor az utcából elkerített részt alakítottak ki iskolai célra. Ha létezett iskolaépület, az is többnyire egyszerû fabódé volt. A gyermekeket a tanulással eltöltött évek száma szerint osztották csoportokba. Naponta - egy ebédszünet közbeiktatásával - körülbelül hat óra hosszat tanultak.
Az olvasás és az írás elsajátítása hosszú, fáradságos - nem egyszer gyötrelmes - gyakorlás eredménye volt. Olvasni elõször szótagolva, "sillabizálva" tanultak (a "syllaba" jelentése: szótag). A tanítók igyekeztek megkönnyíteni a kimerítõ olvasás- és írástanulást. Elefántcsontból vagy fából faragott betûket adtak nekik, hogy a tanulás játékossága õrizze meg kedvüket; sõt édességgel is jutalmazták õket.
Az írást a görögök módszere szerint tanították: A gyereknek fa- vagy viasztáblába vésett betûk mélyedésein kellett végighúznia íróeszközét ("stílusát"). A tanító kezdeti segítsége után a gyermekek egyre önállóbban másolták az eléjük tett írásmintákat. A számtan tanítását - amelyre, praktikus haszna miatt a görögöknél nagyobb gondot fordítottak -, egyszerû számológéppel, "abacus"-szal segítették.
A játékos módszerek mellett a római kisiskolákban rendkívül szigorú fegyelem uralkodott. Gyakori fegyelmezési eszköz volt a fûzfavesszõ (ferula) és a szíjkorbács. A "kemény római jellem" kialakításához mindezeket szükségesnek vélték.
Lubrich Ágost következõképpen jellemzi a római iskolák életét: "Az iskolai rend és fegyelem igen szigorú volt. Valamint az egész élet, úgy az iskola is korábban kezdõdött, mint Athenében, Juvenalis szerint már éjfélkor. Annyi bizonyos, hogy igen korán kezdõdhetett, mert Martialis a tanítót az éj álomrabló csendháborítójának mondja. A tanulónak tisztán öltözködve megmosdva s fésülködve, zajtalanul kelle az iskolába lépnie és kijelölt helyét elfoglalnia. Illedelmes, szerény viseletre és engedelmességre, mint a római jellem fõ vonására a közönséges római iskolában is sokat adtak... A fegyelem a római jellemnek megfelelõ szigorral kezeltetett, mit eléggé igazol az, hogy az iskola kezdetétõl végéig a ferula uralkodék, mellyel a kezet és ujjakat szokták ütni, a nagyobb vétséget pedig flagellum-mal (korbács) büntették." [45]
Nem volt ritka az olyan tanító sem, aki szüntelen kiabálással igyekezett kordában tartani tanítványait:
"Rõt tarajú kakasok szava meg sem törte a csöndet,
s már te veszett lármát ütve rikoltsz, verekedsz.
üllõkön kalapált fém cseng ily fülsiketítõen...
Lanyhább lárma rivall, ha rajong a nagy amphitheatrum...
Kérlel a szomszédnép: szundítana egy kicsit éjjel!" [46]
Grammatikai iskola. A Kr. e. III. század elsõ felében dél-itáliai görög magántanítók nyitották meg az elsõ grammatikai iskolákat. (Latinul grammaticusnak hívták õket.) Tizenegy-tizenkét éves fiúk jártak ide, akik már tudtak írni, olvasni, számolni. Latin és görög nyelvtanon kívülköltészetet és irodalmat tanultak itt - elsõsorban Homérosz, Vergilius , Horatius és Terentius mûveit. Az irodalmi alkotásokat az emlékezetbe vésésen túl módszeresen feldolgozták. Ennek során (a szép, kifejezésteljes elõadás mellett) sort kerítettek a szövegek értelmezésére, magyarázatára, sõt a mûvek kritikai értékelésére is.
Retorikai iskola. Ahogy összetettebbé, szövevényesebbé vált a köztársaság politikai élete, úgy növekedett az igény a megfelelõ szónoki-retorikai képzettséggel rendelkezõ szakemberek iránt. A Kr. e. II. század közepén több neves görög rétor telepedett le Rómában, és - noha a hivatalos körök egy idõre megtiltották nekik az oktatást - a görögös retorikai képzésnek nem lehetett útját állni. Tizenhat éves korukban kerültek a római fiatalok a retorikai iskolába, ahol a grammatikai iskolában tanultakra épülõ szélesebb mûveltséget szerezhettek. A szónoklattanon kívül a korabeli közélethez kapcsolódó ismeretköröket is tanultak itt.
A vagyonos római fiatalok elméleti képzését a retorikai iskola koronázta meg ebben a korszakban. Ezután egy-egy nagyhírû ügyvéd mellé szegõdtek, akik bevezették õket a jogi praxis rejtelmeibe.
Ez a Kr. e. 146-tól Kr. u. 476-ig terjedõ idõszak az iskolarendszer kiszélesedésének korszaka. Az eddig kialakult iskolák megerõsödtek, s kiegészültek az újonnan szervezett jogi iskolákkal. Idõközben ugyanis megváltozott a képzéssel szemben támasztott társadalmi igény. A hatalmasra duzzadt római birodalom területén kialakult az állami közigazgatási hivatalok széles hálózata. Róma rendelkezéseit, a központi akaratot ezek közvetítették a legtávolabbi provinciákba. A birodalom, a császár érdekeit ebben a kiterjedt rendszerben a köztisztviselõk, a hivatalnokok képviselték. Igen sok köztisztviselõre (orátor, görögösen: rétor) volt tehát szükség, akik az általános mûveltségen túl jogi ismeretekkel is rendelkeztek. Milyennek képzelték el az ideális köztisztviselõt, orátort? Rendelkeznie kellett:
Ezek egyik része szóval, szöveggel kapcsolatos. Ilyenek a grammatika (nyelvtan), a retorika (szónoklattan) és a dialektika (logika). Másik részük a számviszonyok különbözõ megjelenési formáival foglalkozott a filozófiai általánosítás szintjén. Az aritmetika (mennyiségtan), geometria (mértan), az asztronómia (csillagászat) és a zeneelmélet tartozott ide. Ezek alkották a "hét szabad tudományt", vagy más szóval a "hét szabad mûvészetet". (Septem artes liberales - az "ars" tudományt és mûvészetet egyaránt jelentett.) Azért "szabad" tudományok ezek, mert a rómaiak felfogása szerint csak szabad emberekhez méltó a velük való foglalkozás. [47]
A császárkori Róma legelõkelõbb és legtehetségesebb ifjai számára mindezek csupán elõkészületet jelentettek a filozófia tanulmányozásához. A "hét szabad tudomány" így pedagógiai elõkészületté (propedeutika) vált: felkészítette a fiatalok elméjét a filozófiai kérdések megválaszolására. A világ keletkezése, mûködésének legátfogóbb elvei, a természet, az emberi magatartás és gondolkodás törvényei foglalkoztatták õket, s e problémák vizsgálatát általában görög filozófusok vezetésével végezték.
Egy római ügyvéd - Lucius Apuleius - írta a II. században e tanulmányokról a következõket: "Egy bölcs mondta borozás közben e gyakran idézett szavakat: Az elsõ serleg bor a szomjúságé, a második a vidámságé, a harmadik az élvezeté, a negyedik az esztelenségé. Nos, ami a Múzsák serlegeit illeti, azokkal éppen fordítva áll a dolog: minél sûrûbben követi egyik a másikat, annál inkább szolgálnak az ész gyarapodására. Az elsõ serleg - azaz a ludus tanítójáé - az alapokkal látja el a növendéket; a második - vagyis a grammatika tanítójáé - ismeretekkel tölti meg; a harmadik pedig - a retorika tanítójáé - az ékesszólással fegyverzi fel. Ezzel a legtöbben be is fejezik a borozást. Én azonban további serlegeket is ürítgettem Athénban: feneketlen pohárból ittam a filozófia nektáros borát..." [48]
Az oktatási intézmények a császárkorban igen magas szintre fejlõdtek. A korabeli írók, költõk soraiból úgy tûnik: a nevelés nem minden esetben emelkedett hasonló színvonalra. A császárkor szerzõi gyakran a korábbi évszázadokból ragadtak ki követendõ példát kortársaik figyelmeztetésére. Tacitus például így ír: "Az anya gyermekeinek nemcsak komoly gonddal végzett tanulmányaira, hanem pihenõ idejére és játékaira is tiszteletre méltó erkölcsi felelõsségtudattal ügyelt [...] Bezzeg most a csecsemõt kiadják valami görög nõszemélynek, aki mellé még adnak néhányat a szolgák seregébõl, többnyire a leghitványabbakat, akik semmiféle komoly szolgálatra nem alkalmasak. A gyermekek friss és befolyásolatlan lelkét rögtön ezek zavaros beszédei itatják át..." [49]
Juvenalis a gyermekeik erkölcsi fejlõdésével mit sem törõdõ szülõknek szánja intõ sorait:
"A legnagyobb tisztelet illeti a gyermeket."
...
"Szent figyelemmel kell a gyermekkort nézned.
Akármily bûnt teszel is, ne feledd a fiacskád évei számát,
s kisfiad álljon eléd, amikor vétkezni szeretnél." [50]
A császárság ideje alatt megváltozott a görög kultúrához, görög mûveltséghez való viszonyulás is. A birodalom korábbi ellenállása megszûnt, és a görög kultúra mindent elsöprõ "divatja" hódított. Róma Kr. e. 146-ban meghódította ugyan Görögországot, de a hadak fegyverei által legyõzöttek a kultúra fegyverével vágtak vissza. Ahogyan Horatius írja Caesarhoz intézett Eclogájában:
"Durva legyõzõjén a legázolt Graecia gyõzött,
szép mûvészeteket plántálva a pór Latiumba..." [51]
Róma magába szívta, asszimilálta a görög kultúra hatásait és ezek nyomán egy sajátosan római "arcélû" kultúrát teremtett. A görög "kalokagathia" eszménye itt a hasznosság elve alá rendelõdik, és a nemzeti elhivatottság eszméje veszi át a vezetõ szerepet. Olyan kultúrára, olyan mûvészetre volt Rómának szüksége, amely alkalmas világhatalmi törekvéseinek igazolására, nemzeti kiválóságának bizonyítására.
A római ember gyermekeit "vir bonus"-szá akarta nevelni, olyan "jó ember"-ré, aki rendelkezik a megfelelõ általános és szakmûveltséggel. Tudását ugyanakkor kizárólag jó ügy érdekében használja fel. Felismerték ugyanis, hogy a mûveltség, a képzettség a rossz veszélyeit is fokozhatja: ragyogó szónok a rossz célokat is jó színben tüntetheti fel. (Emlékezzünk a szofisták virtuóz retorikai bravúrjaira!) A "vir bonus" elõtt álló "jó ügy" pedig nem lehet más, mint a birodalom érdekeinek önzetlen szolgálata.
Figyelemre méltó, hogy a római nevelés tényezõi közül teljesen hiányzik a zene. A görögök - mint láttuk - rendkívüli gondossággal ügyeltek a zenei nevelésre, erõteljes erkölcsformáló erõt tulajdonítottak neki. A gyakorlatiasabb római gondolkodásmód kizárta ezt a mûvészetet a tanított tárgyak közül, s csak a lányok házi nevelése számára engedélyezte bizonyos elemeit.
Ugyanígy hiába keressük a gimnasztikát a római iskolák tananyagrendjében. Céljuk nem a görögök szellemének megfelelõ esztétikus, arányosan fejlett testalkat kialakítása volt, hanem a jó katona erõteljes fizikumáé. A testgyakorlás a római fiatalok életéhez szorosan hozzátartozott, külön e célra kialakított épületekben végezték a katonai gyakorlatokat.
Mivel a nõk Rómában jelentõsebb közéleti szereplésre nem számíthattak, a lányok nevelése nagymértékben különbözött a fiúkétól. Erényes feleségekké, gondos édesanyákká kellett válniuk, s az ehhez szükséges tudást a családi nevelés keretei között sajátították el. A szegényebb polgárok leányai ugyan együtt jártak a "ludus"-ba a fiúkkal, hogy ott sajátítsák el az írás, olvasás, számolás alapjait, de magasabb iskolákba nem kerültek. A jómódúak lányai otthon édesanyjuktól és házitanítójuktól szereztek irodalmi és zenei mûveltséget.
A római nevelés közvetítõ szerepe miatt is jelentõs: egységes oktatási rendszert honosított meg a birodalom távol esõ tájain. Közvetítette a legtávolabbi provinciákba a római és a hellenisztikus kultúrát. Ugyanakkor a jövõ is ezekben az iskolákban érlelõdött: Itt tanultak az egyre jobban terjedõ - s 313-tól kezdve államvallásként elismert - keresztény vallás elsõ ideológusai is.
A római pedagógiai elmélet és gyakorlat legkiemelkedõbb egyénisége Marcus Fabius Quintilianus volt (35-tôl a század végéig). Retorikai iskolában oktatott, a császári udvarban mûködött nevelõként, majd - két évtizedes tanítás után - visszavonult. Ezután írta meg a "Szónoki képzés tizenkét könyve" (Institutionis oratoriae libri duodecim) címû nagyszabású mûvét.
Könyvében részletesen foglalkozik a kisgyermekek nevelõ környezetével. Az elsõ évek benyomásai a legmaradandóbbak, hiszen akárcsak "az új hordó megtartja a belétöltött folyadék szagát, s a festett gyapjú sem kapja vissza többé fehér színét". Különösen ügyelni kell a dajkák kiválasztására, akik nemcsak a gyermek testét ápolják, hanem szellemi és erkölcsi fejlõdésére is hatással vannak.
Fontos, hogy a gyermekkel foglalkozó személyek (szülõk, dajkák, nevelõk) mûveltek legyenek, helyesen, szépen beszéljenek. Az édesanyák beszédének nevelõ hatására külön felhívja a figyelmet.
Tévesnek tartja azt az elterjedt felfogást, miszerint csak kevés gyermek alkalmas a tanulásra, többségüknél ez kárba veszett fáradság. Ahogyan a madárral a repülés, a csikóval a futás, a vadállattal a fékezhetetlen düh adottsága születik, úgy természeti tulajdona minden embernek a "gondolkodás és a szellemi mozgékonyság". A tanulásra képtelen gyermekek a kivételek közé tartoznak. Azzal a korabeli szabállyal sem ért egyet, mely szerint a gyerekek tanítását hétéves korukig nem szabad elkezdeni. Kár volna az elsõ éveket kihasználatlanul hagyni.
"De nem vagyok az életkorokban annyira járatlan - fûzi hozzá -, hogy az egészen fiatal gyermekeknek mindjárt keményen a sarkukban akarnék lenni, és tôlök igazi munkát akarnék követelni. Mert attól különösen óvakodni kell, hogy a gyermek a tanulmányokat, melyeket még nem szerethet, meg ne gyûlölje, és az egyszer tapasztalt keserûségtõl a gyermekéveken túl is vissza ne rettenjen. Játék legyen a tanulás." [52]
Az olvasás és a görög nyelv tanítása már iskoláskor elõtt elkezdhetõ - véli Quintilianus. (Játékos segédeszközként többek között elefántcsontból faragott betûket ajánl.)
Arra a kérdésre, hogy az otthoni vagy az iskolai oktatás célszerûbb-e, Quintilianus válasza: az utóbbi. Elutasítja azt az érvet, hogy a családban kevesebb káros hatás éri a gyermeket. A császárkori Róma közállapotait veszi alapul, amikor a családok erkölcsi züllésérõl ír:
"Vajha gyermekeink erkölcseit mi magunk el nem rontanók. Már a csecsemõt nekiszabadítjuk a gyönyöröknek. Az a bizonyos puha nevelés, melyet szelíd bánásmódnak nevezünk, a lélek és a test erejét egyaránt megtöri. Aki (mint csecsemõ) bíborban úszik, mit nem fog serdült korában megkívánni? Alig ejti ki az elsõ szókat, már megismeri a szakácsot, már osztrigát követel. Elébb mûveljük ínyöket, mint erkölcseiket." [53]
A családban folyó magánnevelés elsõbbsége mellett szóló indokok közül azt is elveti, miszerint az egy gyermekkel foglalkozó tanító több figyelmet fordíthat tanítványára, egyénre szabott módszereket alkalmazhat. Az iskolai gyermekcsoportok, közösségek nevelõ hatását állítja ezzel szembe. A jövendõ szónokok itt már kiskoruktól kezdve szokhatnak a nyilvánossághoz. Versenyezhetnek egymással, tanulhatnak társaik hibáiból is. A nyilvános nevelés elõnyben részesítése nem jelenti azt, hogy Quintilianus ne fordított volna gondot a gyermekekkel való egyéni bánásmódra. Ellenkezõleg. A tanítónak szerinte feltétlenül meg kell figyelnie a gyermekek veleszületett sajátosságait, hogy majd ezekhez tudja szabni az alkalmazott módszereit. Mindenekelõtt az emlékezõ tehetség felismerésére és fejlesztésére kell figyelnie, miközben kihasználhatja a gyermek meglévõ utánzási hajlamát, tanulékony természetét.
Milyen az ideális tanuló Quintilianus szerint? "Az én kedvem szerint való fiú - halljuk a véleményét - az elõadást szívesen hallgatja, közben-közben még kérdést is intéz hozzánk, de azért nyomon követi az elõadás menetét, nem siet elôre." Az ilyen gyerek a jutalmazásra és a kudarcra egyaránt fogékony: "Én az olyan tanítványt szeretem, kit a dicséret emel, a dicsõség boldogít, s ha legyõzik, sír." [54]
Rendkívül határozottan fellép a korában igen elterjedt "fegyelmezési eszköz", a testi fenyíték ellen. Büntetni kell a gyermeket, ha nem engedelmeskedik, de verni semmi esetre sem szabad.
Így érvel e durva módszer ellen: "A tanulót veréssel illetni, ámbár nagyon divat [ ... ] nem tartom megengedhetõnek. Elõször azért, mert lealázó és szolgai, meg aztán bizonyára van benne valami jogtalanság is , [ ... ] aztán meg, ha már valamely gyermek annyira alacsony, szolgai gondolkozású, hogy dorgálásra sem javul meg, annak a verés sem használ, akárcsak az utolsó rabszolgának; végül nincs is szükség ilyen fenyítésre, ha állandóan van mellette valaki, a ki tanulásra serkenti. [ ... ] Utoljára is, ha valakit már kis fiú korában is veréssel kell hajtani, mit csinálunk majd vele, ha fölserdül, mikor ezt a fenyítést már nem lehet nála alkalmazni, meg aztán már sokkal több a tanulni valója is?" [55] A veréssel szemben kialakított álláspontja egyedülálló az egész ókori nevelésben.
Quintilianus pedagógiájában különösen hangsúlyos az a gondolat, hogy a szónoknak, az orátornak nem elegendõ a mûveltség megszerzése. Ehhez társulnia kell a neveltségnek, az erkölcsös jellemnek is. A tökéletes szónok "vir bonus", jó, erkölcsös ember. "Mindenképpen becsületes ember legyen a szónok" - írja. "Nemcsak éppen azért, mert ha a szónoki képesség a gonoszsággal szövetkeznék, semmi se volna a köz- és magánügyekre nézve kárhozatosabb az ékesszólásnál, és mi magunk is, kik emberi lehetõség szerint valamivel hozzá akartunk járulni a szónoklás mesterségéhez, nagyon rossz szolgálatot tettünk volna az emberiségnek, amikor e fegyvert latrokra és nem katonákra bíztuk [...] Jobb lett volna némáknak születnünk és eszesség nélkül szûkölködnünk, mint a gondviselés ajándékát egymás vesztére fordítanunk..." [56]