A görög városállamok kialakulásától az ókor alkonyáig hatalmas léptekkel haladt elôre a történelem. Az anyagi kultúra és a szellemi műveltség hihetetlen fejlettségre emelkedett. Hatalmas városok, csodálatos paloták, a képzőművészet és az irodalom remekművei fémjelezték ezt a korszakot.
A görög - és nyomukban a római - bölcselők kérdéseket fogalmaztak meg a világ keletkezéséről, természetéről, az ember életének értelméről. A görögök fedezték fel az embert. Filozófusaik az ember természetét vizsgálva pedagógiai kérdéseket is felvetettek, s válaszaik - mint láttuk - elgondolkodtatóak, gyakran meglepően "modernek". A nevelésről való gondolkodás mellett a nevelés tényleges gyakorlata is fejlődött. Létrejöttek és elterjedtek azok az iskolaszerű intézmények, amelyekben gyermekeiket felkészítették eljövendő életükre. Mindezt úgy, hogy lehetőleg érvényesüljön a testi-lelki harmónia, a kalokagathia eszméje.
A császárkori Rómában valami megváltozott. A korábban megtalált harmóniát mindinkább egyfajta belső feszültségekkel terhes felfokozott életérzés váltotta föl. Addig ismeretlen mértéket öltött a versengés, a gazdasági és politikai konkurencia. A magas hivatali tisztségek birtokosai a lakosságot kizsákmányolva igyekeztek minél hamarabb nagy vagyonra szert tenni. Példátlanul magas szintre emelkedett a fényűzés, az anyagi javak herdálása. Hihetetlen mértékű erkölcsi züllés párosult mindezzel - erről tudósítanak a korabeli szerzők fönnmaradt művei.
A Kr. e. I. században a társadalmi válság a vallás terén is éreztette hatását. A régi ókori istenek tekintélye csökkent, egyre többen hittek idegen (egyiptomi, zsidó, föníciai, perzsa) istenekben. Egyre szaporodtak a titkos szekták, a misztikus szertartások köré szerveződő vallási közösségek.
Jézus Krisztus színre lépésével új fordulatot vett az európai ember, az európai kultúra története. Szélsebesen terjedt az "evangélium" (jó hír) a Megváltó születéséről életéről, csodálatos tetteiről. Követőinek száma nőttön-nőtt. Palesztinában, Ázsiában, majd Itáliában egyre-másra szerveződtek a keresztény közösségek. Tagjaik azt hirdették, hogy nincs különbség ember és ember között, a hívők Isten előtt egyenlők - a római császárt istenként tisztelni viszont halálos bűn. Ez a tanítás váltotta ki háromszáz esztendőn át a megtorlás iszonyatát: keresztények ezreit végezték ki vagy vetették vadállatok karmai közé.
A legelső jeruzsálemi keresztény gyülekezetek szegény hívekből állottak. Ez a hit kezdetben a kisemberek körében talált visszhangra, akik sorsuk jobbra fordulását a Messiás eljövetelétől várták. Tőle remélték a helyi hatalmasságok és a nagy elnyomó, a római birodalom megsemmisítését.
A korábban üldözött keresztények helyzete alapvetően megváltozott, amikor Konstantin császár 313-ban - az úgynevezett Milánói ediktumban (rendeletben) - vallásszabadságot és különleges jogokat biztosított nekik. Ettől fogva a kereszténység egyre fontosabb szerepet játszott a római birodalom életében.
Konstantin a kereszténységgel akarta fokozatosan felváltani a pogány államvallást. A keresztre feszítés büntetését 315-ben megszüntette, a gyermekeket, rabszolgákat, földműveseket és foglyokat törvényekkel védte. Az egyházat anyagi támogatásban részesítette, és rendeletére 321-ben a vasárnap állami pihenőnap lett.
A keresztény embereszmény gyökeresen más, mint a görög-római. Az antikvitás embere élni akar, s eközben a teljességre törekszik. Testét-lelkét ennek érdekében fejleszti. Retteg a haláltól, boldogulását ezen a földi világon keresi. A korai kereszténység embere ezzel szemben a földöntúli élet felé fordítja figyelmét. Nem képességeinek harmonikus fejlesztésére törekszik, hanem arra, hogy halhatatlan lelkét megtisztítsa a földi élet szennyétől. Fináczy Ernô érzékletesen írja: "Testét igen kevésre becsüli; értelmét se sokra. A szív egyszerűsége, a lélek tisztasága becsesebb minden másnál. Az erkölcs forrása nem a tudás, hanem a hit és szeretet." [57]
Szeretet, önfeláldozás, alázatosság, békére törekvés, lelkierő - ezek a vonások jellemezték a kereszténység emberét.
Máté evangéliumában ezt olvashatjuk: "Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket. Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele. Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak. Boldogok a tiszta szívűek, mert majd meglátják az Istent. Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket. Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa." [58]
A korai kereszténység nevelési elvei a fentebb bemutatott emberfelfogásból eredeztethetőek. Középpontban az akarat fejlesztése áll; a testi erők és az értelmi képességek kibontakoztatása ehhez képest másodlagos. Az akarat erősítése egyben a hit erősödését is jelenti. (Csak jóval később, a skolasztikus viták idején helyezték vissza jogaiba az értelmet.)
Érdemes megfigyelni a korszak festményein az egyszerűsítésre és stilizálásra való törekvést. A festők az emberalakok síkszerű, testetlen, "áttetsző" ábrázolására törekszenek. Ugyanakkor az arc - különösen a szemek és a homlok - kidolgozottsága lehetővé teszi a vallásos áhítat az intenzív, érzelmileg túlfűtött lelki élet kifejezését. Az eszmei tartalom mindinkább fontosabbá válik a formánál, s lassanként kialakul egy sajátos "képírás", szimbolikus ábrázolásmód. [59]
További lényeges jellemzője a keresztény nevelésnek az egyetemes jelleg. (A "katholikosz" görög szó jelentése: egyetemes, általános, minden népre kiterjedő.) Eszerint minden embernek joga van ahhoz, hogy a hit és a szeretet szellemében művelődjék. Társadalmi, faji és nemzeti különbségeken fölülemelkedve a korai kereszténység képviselői a nőknek és a rabszolgáknak is biztosítani akarták a kulturálódás lehetőségét.
Családi nevelés. A korai kereszténység nagyműveltségű bölcselői, az egyházatyák a hit terjesztésével összefüggésben pedagógiai kérdéseket is tárgyaltak műveikben. Ezek között is különösen nagy fontosságot tulajdonítottak a családi nevelésnek.
A IV. század végén keletkezett Aranyszájú Szent Jánosnak (Khrüszosztomosz) a keresztény szellemű családi nevelést bemutató könyve. (Címe: "A hivalkodásról, s arról, hogy a szülőknek miképpen kell gyermekeiket felnevelniök") A Krisztus szelleméből fakadó nevelés megköveteli, hogy a szülők óvják gyermekeik tiszta és romlatlan lelkét a káros hatásoktól. A büntetés eszközei közül a verést nem tartja célravezetőnek. Inkább büntessen a szülő "szigorú tekintettel", szemrehányó szavakkal. Inkább hasson a gyermek lelkére barátságos ígéretekkel. Féljen a veréstől, de ne legyen sűrűn része benne.
Arra is ügyeljenek a szülők, hogy gyermekük ne váljon emberkerülővé. A nevelés fontos eszköze a mese: meséljenek nekik olyan bibliai történeteket, melyeket könnyen megértenek. Az Újszövetség részletes megismertetése csak később, serdülőkorban tanácsos, mikor a fiatal már érettebb felfogóképességgel rendelkezik. A lélek tisztaságát csak úgy őrizheti meg, ha az indulatok - elsősorban az érzéki vágy - legyőzésére az akarat megfelelő erővel rendelkezik. Jól válasszuk meg gyermekünk nevelőjét - tanácsolja Aranyszájú Szent János -, s ügyeljünk arra, hogy ne kerüljön rossz társaságba. Óva int a színháztól: amit ott lát az ifjú, az megronthatja lelkét. A nemi ösztönből fakadó vágyak ellen minden eszközzel küzdeni kell. Leghatásosabbnak azt tartja, ha az ifjút lehetőleg korán egy hozzáillő leánnyal jegyzik el szülei.
A keresztény szellemű családi nevelés legfőbb feladata e felfogás szerint a lélek tisztaságának óvása, s az akarat energiáinak fokozása azért, hogy képes legyen ellenállni a bűnre csábító belső ösztönöknek és külső hatásoknak. Szó sincs még itt a gyermekről mint eleve rosszra hajló természetű lényről, és a gyermekkorról mint a "nyomorúság korá"-ról. Ez az egész középkori nevelést beárnyékoló sötéten pesszimista gyermekfelfogás - mint majd látni fogjuk - később vált uralkodóvá. Aranyszájú Szent János könyvét még a gyermeki tisztaságot hirdető evangéliumi gondolat hatja át: "Engedjétek, hogy a kisgyermekek énhozzám jöjjenek, és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa".
Ugyanez az óvó-segítő magatartás iránti igény fogalmazódik meg Szent Jeromos (349 körül - 420) közismert - Laetához intézett - levelében is, amelyben a keresztény leánynevelés alapelveit fogalmazza meg. Az írástanítás segítését a következőképpen képzeli el Hieronymus: "Miután aztán remegő kézzel kezdi stílusát a viaszon végighúzni, akkor vagy más valakinek kell őt kezénél fognia és gyenge ujjacskáit irányítania, vagy pedig az írótáblába kell bevésni a betűket, hogy keze nyoma ugyanazokban a barázdákban haladhasson végig széltől szélig s kifelé kalandozni ne bírjon." [60] A törődés rendkívül szigorú felügyelettel párosult. Hieronymus eszményített leányneveltje a világtól elvonuló szerzetesi életre készül, éppen ezért "nem szabad mást hallania és beszélnie, mint ami isteni félelmet lehel. A tisztességtelen szót meg ne értse; világi énekekről ne is legyen tudomása, s már kicsi korában szokjék nyelve édesen szóló zsoltárénekekhez." Tömören fogalmazva: a leány dolga az, hogy "éljen angyali tisztaságban; legyen testben test nélkül". [61] Ez a természetes gyermeki hajlamokat háttérbe szorító, ugyanakkor a segítő "attitűd" (gyermekekhez való viszonyulás) elemeit sem nélkülöző nevelési eszmény érvényesült a keresztény nőnevelésben évszázadokon át.
Látható: a korai kereszténység egyházatyái fontos szerepet töltöttek be a gyermekkel kapcsolatos korábbi közömbös attitűd fokozatos átformálásában. Munkáikban lépten-nyomon felhívták a figyelmet arra, hogy a gyermek Isten halhatatlan lélekkel megáldott értékes teremtménye. Éppen ezért figyelmet, együttérzést, gondoskodást, oktatást-nevelést érdemel.
Kathekéta iskolák. A keresztény közösségek új tagjaikat - mielőtt maguk közé fogadták volna őket - alapos vallásos oktatásban-nevelésben részesítették. A gyülekezetek tanítóinak kiképzésére már a II. századtól kezdve ún. "kathekéta-iskolákat" létesítettek. ("Kathekéta" volt a neve a keresztény gyülekezetbe lépni szándékozó felnőttek nevelőjének, oktatójának. Az oktatás gyakran 2-3 évig is eltartott.) A többéves előkészület időszaka alatt a jelölteket megismertették a kereszténység tanításaival és jellemformáló gyakorlatokat végeztek velük.
A legismertebb kathekéta iskola az észak-afrikaiAlexandriában működött a II-III. században. Egy ideig Origenész keleti egyházatya vezette, aki - társaihoz hasonlóan - kísérletet tett a klasszikus hellén műveltség és a keresztény vallás és teológiai gondolkodás közötti szakadék áthidalására.
Korán megfogalmazódott a kérdés: a keresztény közösségek vezetői, papjai, a művelt keresztény világiak hogyan viszonyuljanak az antik klasszikus műveltség, a "pogány" kultúra örökségéhez? Miként tekintsenek a görög-római szerzőknek azokra az alkotásaira, melyek nem egyeztethetőek össze a keresztény vallás tanaival?
A görög-római kultúra alapvető értékeit kezdetben nem volt nehéz beilleszteni a kereszténység eszmerendszerébe. Az olyan ókori erkölcsi eszmék, mint a kalokagathia vagy a római virtus összhangban voltak a keresztény etikával: mindegyikük az ember erkölcsi jobbítását célozta. Hamarosan megmutatkozott az emberközpontú humanizmus és a keresztény hit közötti különbség. Az előbbi a földi létet helyezte a középpontba, az utóbbi Isten, a Teremtő felé fordult. A keresztény embert nem a földi gyönyörök, hanem az örökkévalóság kérdései foglalkoztatták. A konfliktus egyre élesebbé vált, a korai egyházatyák ezért élesen elutasították a pogány műveltség örökségét.
A korábbi egyöntetű tiltás-elutasítás némileg enyhült a III-IV. századra. Az egyház nagytekintélyű teológusai, az egyházatyák már nem egyformán viszonyultak a klasszikus örökséghez. A keleti egyházatyák (mint például Aranyszájú Szent János, Nanziai Gergely, Vazul, Origenész) - nagyfokú gondosság mellett - az antik szerzők műveinek alapos tanulmányozását szükségesnek tartották. Sokkal szigorúbbaknak bizonyultak a nyugati egyházatyák (Jeromos, Ambrosius, Tertullianus, Lactantius és Augustinus), akik mélységesen elítélték a "pogány" erkölcsöket, ezért általában elvetették a klasszikus kultúrát. Bizonyos engedményeket azonban ők is tettek.
Jól példázza ezt az elutasítást Tertullianus, aki szerint a görögök és rómaiak istentisztelete "véres és kegyetlen", epikus költészetük "istentelen", tragédiáik "förtelmes gonosztettek megjelenítései," komédiáik "kéjelgések eleven rajzai", lírikusaik pedig hazudnak. "Mennyi nevetséges dolgot találtok ki! - írja az Apologeticusban. "Vagy nem nevetséges, hogy az istenek gladiátorok módjára nekimennek egymásnak és viaskodnak egymással a trójaiak és akhájok kedvéért? Hogy Vénusz emberi nyíltól megsebesül, mert halálra szánt fiát Aeneast Diomedes kezéből ki akarja szabadítani? [...] A tragédiák és komédiák írói se fukarkodnak előadni egy-egy isteni család kárvallását vagy tévedését. Hallgatok a filozófusokról, beérve Szókratésszel, aki az istenek csúfságára tölgyfára meg kecskebakra meg kutyára esküdözött..." [62]
Végül az indulatos Tertullianus is megalkuvásra kényszerült. Belátta, hogy a keresztény ember sem szerezhet műveltséget máshonnan, mint a klasszikus auktorok műveiből. Ez az álláspont alakult ki az V-VI. századra: az antik szerzők műveinek olvasása-tanulmányozásaszükséges, mert ez biztosítja az értelem csiszoltságát, a gondolkodás frissességét. Ugyanakkor alaposan meg kell szűrni ezeket a műveket, s a kifejezetten káros hatású könyveket el kell távolítani a keresztény ember olvasmányai közül. Mindebből látható, hogy a keresztény műveltség nem előzmények nélkül való. Nem a semmiből született, hanem az antikvitás kultúrájából terebélyesedett ki. Annak ellenére, hogy tagadta a pogány szellemiséget, a klasszikus görög-római műveltségnek mégis sok elemét vette át.
Ezt a "megszüntetve-megőrzést" tükrözi Szent Ágoston (Aurelius Augustinus 354-430) felfogása is. Ágoston pogány iskolákban szerezte hatalmas műveltségét, pogány filozófusokat követett, s fiatal korában meglehetősen szabados életet élt. Ambrosius püspök tanításának, szent beszédeinek, valamint egy jelenésnek a hatására (melyet háza kertjében égi szózatként hallott) tért meg a keresztény hitre. "A bizonyosság derűje ömlött el szívemben és a kételkedés minden homálya szertefoszlott" - írja erről Vallomásaiban. [63] Hippó városának püspökeként 396-tól az egyik legjelentősebb nyugati egyházatyává lett.
Szent Ágoston felfogása szerint két ember él bennünk: a lelki (szellemi) és a testi (természetes) ember. A lelki ember a bölcsesség (sapientia) révén képes az örök igazságok szemlélésére; a testi ember ismerete, tudása (scientia) kizárólag a földi dolgokra vonatkozik. A tanulás, a tudás végső célja csak a bölcsesség elsajátítása lehet. Augustinus szerint tehát a tudományos ismeret csak abból a szempontból értékelendő, hogy mennyire segíti a Biblia szent könyveinek a megértését. A Szentírás szövegeinek olvasásához görög és héber nyelvismeretre van szükség. A szent könyvekben előforduló allegóriák, "képes beszéd", az utalások megértését segíti, ha a művelt hívő ismeri a természetet, eligazodik a számok világában, de a történelem, az asztronómia és a zeneelmélet sem idegen számára. A Biblia tanításának megvédéséhez jártasnak kell lennie a retorikában, s gondolatait logikusan, a dialektika szabályai szerint kell kifejtenie.
Augustinus végső soron az ókori klasszikus műveltség valamennyi ágát be tudta illeszteni a keresztény ember számára fontos tudományok rendjébe, úgy, hogy ezek a Szentírás megértésére előkészítő (propedeutikus) szerepre tettek szert. Ez az antik műveltség természetesen - ahogyan azt a legtöbb egyházatya kifejtette - csak megfelelő szelekció után kerülhet a keresztény ember elé. Így például elutasítja az asztrológiát, a csillagjóslást, hiszen "a csillagok jelképeiből elôre megmondani az újszülöttek erkölcseit, cselekedeteit, sorsát, nagy tévedés és nagy balgaság". Augustinus igen szigorú a antik művészetek dolgában is, a keresztény embert ezektől is eltiltja.
Figyelemreméltó gondolatokat tartalmaz Augustinusnak az a műve, amelyet a katekhumenátusok részére írt. ("A kezdők tanításáról") A megtérni szándékozó pogányok tanításával foglalkozó keresztény tanítók számára készült ez a munka. Kifejti benne: a keresztény vallásra áttérő felnőttek oktatásában ügyelni kell arra, hogy a tanítás alkalmazkodjék a jelöltek értelmi és érzelmi fejlettségéhez, egyéniségéhez. Nagyon fontos, hogy a rendszeres oktatást előzze meg az érzelmek, mindenekelőtt az Isten iránti szeretet felkeltése. Ebben is a tanítónak kell példát mutatnia. Csak akkor lesz eredményes, ha lelkesedéssel, szeretettel végzi munkáját.
Szent Ágostonnak az ember eredendő bűnére vonatkozó gondolatai nagy hatást gyakoroltak a középkor emberfelfogása, gyermekképére. Az ember azzal, hogy embernek született, elvesztette szabad akaratát. Krisztus áldozatának révén a keresztség felvételével megváltást nyerhet az előtte járó nemzedékek bűneitől, de lelke még mindig terhes a "bűn robbanóanyagával", a bűnre való hajlammal. Még csak természeti ember (homo naturalis), de megvan a lehetősége arra, hogy Isten kegyelme által újjáteremtődve szellemi emberré (homo spiritualis) váljék.
Az ember veleszületett ösztönei hordozzák a "bűn alapanyagát", de ez igazi bűnné csak az ember beleegyezésével (consensus) válik. Az ember esendő, de mégsem elveszett: Isten felkínálja a lehetőséget számára, hogy ne azonosuljon saját ösztöneivel. Sőt, még ha vétkezik is, a könyörület megbocsátása elérhető számára. Megmutatja az ingatag akaratú, tévelygő embernek az erkölcsi tökéletesedés útját. [64]
Ebből a gondolatmenetből konkrét pedagógiai következmények vonhatók le: A szülő és a nevelő szeretettel tudja a gyermek az esendő, bűnre hajlamos akaratát megacélozni, a magasrendű lelki célok felé irányítani. A legfontosabb pedagógiai feladat tehát az akarat nevelése. (Ágoston szóhasználatában a "szeretni" és az "akarni" ige gyakran szinonimaként fordul elő.) A szeretet viszont nem zárja ki, sőt, e felfogás szerint egyenesen megköveteli - a gyakori testi fenyítést.
Szent Ágoston - és más egyházatyák - felfogása jelentősen hozzájárult annak a középkori keresztény nevelési elvnek a kialakulásához, miszerint a gyermek eredendően rosszra törekvő hajlamait a nevelőnek kell jó irányba fordítania. A nevelés voltaképpen folyamatos küzdelem a gyermek bűnös természete ellen. Mivel a gyermek lelkileg még fejletlen, képtelen a jó felismerésére. A fejlődés feltétele, ha magát feltétel nélkül aláveti a felnőttek akaratának, ha ellenkezés nélkül azt teszi, amit parancsolnak neki. Engedelmes, alázatos, tekintélyt tisztelő tanulók - s felnőttek - nevelésére törekedtek.
A félreértések elkerülése érdekében hangsúlyozandó: Augustinus pedagógiai felfogása nem "pesszimista": hitt a gyermekek nevelhetőségében, lelkének formálhatóságában. Érdeklődött a gyermekek fejlődése iránt, élénken foglalkoztatta az anya-gyermek kapcsolat. A 130. zsoltárhoz fűzött magyarázatában például a korai elválasztás veszélyeire hívja fel a figyelmet: "Ha a kicsiny gyermeket valami szerencsétlenség folytán megfosztják édesanyja tejétől, belehal [...] Ügyeljetek arra, hogy idő előtt el ne válasszák a csecsemőt." [65]
Ha összegyűjtjük Szent Ágoston emlékeit saját kisgyermekkoráról, akkor általánosítható tényekhez is jutunk egyúttal. Összeállíthatunk egy táblázatot arról, hogyan képzelte el Hippó püspöke a gyermek fejlődésének egyes stációit:
| Életkor | Jellemző vonások - gondozási, nevelési feladatok | Forrás Vallomások |
|---|---|---|
| 0-3 (?) | "Csak a szopáshoz értettem, szenderegtem gyönyörűségemben." Mosollyal, kapálózva, gügyögve, próbál kapcsolatot teremteni a felnőttekkel. Sír, ha nem figyelnek rá, ha kívánságát nem teljesítik. |
1.6 |
| 3 (?)-7 (?) | Otthon kell nevelni. Megköveteli, hogy "sürögjenek-forogjanak" körülötte. Beszélni tanul. Nem tanítják, magától, szavanként tanulja a nyelvet. "Arcmozdítással, szemhunyorgatással, egyéb testrészek integetésével" teremt kapcsolatot a felnőttekkel. (Szavak nélküli kommunikáció, testbeszéd.) "Szüleim tekintélye óvott, felnőtt emberek póráza vezetett." |
1.7 1.8 |
| 7 (?)- serdülésig | Iskolába jár. Időnként lanyhul a tudás iránti vágya. "Csalogatott a játék gyönyörűsége és megbüntettek érte..." Könyörög, hogy ne verjék. Nem szeret tanulni. "Nem rajongtam a tudományokért..." Rákényszeríttették a tanulásra, s ez javára szolgált. Később megszereti a tanulást. "Többet ér a tudás kötetlen vágya", mint a "szükség félelmes szabálya." |
1.9 1.12 1.14 |
Szent Ágoston gyermekfelfogásának pozitívumai még jobban értékelhetővé válnak, ha arra gondolunk, hogy a maga korában a gyermekek meggyilkolása, elhagyása, "kitevése" még egyáltalán nem számított bűnnek. Csak 374-ben született az az egyházi törvény, amely a gyermekek meggyilkolását főbenjáró bűnnek bélyegzi. A 442-ben megtartott vaisoni zsinat határozata értelmében a "kitett" gyermekeket templomokba, kolostorokba kellett vinni, ahol felnevelték őket: papok, szerzetesek lettek belőlük. Az egyház gyermekvédő, karitatív tevékenységének erősödését jelzi a lelencházak megszervezése. Az első árvaházat Dateo, Milánó érseke szervezte meg 787-ben. Nagy szükség volt a karitászra: egyes adatok szerint a legszegényebbek körében nem volt ritka a nem kívánt gyermekek eladása sem.
A tehetősebb családokban évszázadokig tartó szokás volt a gyermekek szoptatós dajkához adása. A csecsemők élete itt nem volt mindig biztonságban. A dajkák gyakran ópiumos cseppekkel itatva "nyugtatták" őket, előfordult, hogy a leejtett gyermek halálra zúzta magát, vagy a gondatlan dajka ágyában fulladt meg. Angliában csak a XIII. században alkották meg az első világi törvényt, amely kimondta: ha egy dajka vagy egy tanító szándékosan vagy gondatlanságból megöli a gondjaira bízott gyermeket, ugyanolyan bűnt követ el, mintha felnőtt lenne az áldozat. A tragédiák ellenére a dajkaság intézménye nagyon sokáig fennmaradt: Angliában és Amerikában a XVIII. századig, Franciaországban a XIX. századig, Németországban pedig egészen a XX. századig élt ez a gyakorlat.
Hasonlóan mélyen gyökerező és elterjedt szokás volt a csecsemők szoros bepólyázása. Négyhónapos korukig szorosan megkötözve kényszeríttették mozdulatlanságra őket. Ezután karjaikat kiszabadították, de a törzsüket és a lábukat még további öt hónapon keresztül pólyába kényszeríttették. A gyermekekből így könnyen kezelhető "csomagok" váltak. Olyan szorosan megkötözték őket, hogy szívverésük lelassult: így nyugodtabbá, aluszékonybbá váltak. (A pólyázás szokása is igen hosszú életű volt. Rousseau a XVIII. század végén még szenvedélyesen érvelt a csecsemők "kínzása" ellen.) A pólyázás célja végső soron a gyermeki test formálása volt. Ennél erőszakosabb módszer is előfordult: szülésznők kézzel alakították az újszülött csecsemő még lágy koponyáját, formálták végtagjait.
Az egyház igen sokat tett a gyermekek védelmében. A IX. századtól kezdve egyre többször hangzott el vasárnaponként a szószékről az intés: a szülők vigyázzanak gyermekeik életére, hiszen a gyermek Isten teremtménye, lélekkel megáldott lény. Óvják életét, ne hagyják felügyelet nélkül. A csecsemő a bölcsőben arcára fordulva megfulladhat. Ugyanígy járhat édesanyja ágyában is, ha az anya vigyázatlan. A tűz és a víz is könnyen válhat tragédiák okává, ha a szülők nem eléggé óvatosak. [66]
A mélyen gyökerező szokások megváltoztatása nem ment könnyen. Az egyházatyák az értekezések lapjain ugyanazért érveltek, mint amit az egyszerű lelkipásztorok a vasárnapi istentiszteleten prédikáltak: a gyermek élete érték, a gyermek gondozása-nevelése a szülők kötelessége. Az egyház felvilágosító, népnevelő tevékenysége végül is nem maradt hatástalan: fokozatosan felértékelődött az édesanya szerepe, kapcsolata gyermekéhez érzelmi színezettel telítődött, humanizálódott.