Georges Perec:
„53 nap”
Regény (részlet)
A szöveget
összeállította Harry Mathews és Jacques Roubaud
P.O.L., 8, villa d’Alésia, Paris, 14e
1989
TOMBOCTOU
52 JOURS
Néhány
történelmi, földrajzi és irodalmi utalás kivételével az itt leírt valamennyi személy,
esemény, hely és környezet csupán a fikció része.
I.
53 nap
HARMADIK FEJEZET
A kripta
„Serval
gyorsan megtalálta a Marktendörint. Odavezettette magát az aligazgatóhoz és
átadta neki Dr. Gestrigleben levelét. Őrök kísérték keresztül a gazdagságtól
és a fémes hidegségtől csillogó folyosólabirintuson, és egy kis szobában
hagyták várakozni, amit egy hatalmas átláthatatlan üvegtábla osztott ketté.
Néhány perc múlva a szoba másik részének ajtaja kinyílt és Vichard bejött.
Amikor meglátta, Serval nem tudta elfojtani a meglepődését. A gallér
nélküli szürke zubbonyban, régi kitaposott nemezcipőben, szinte teljesen
kopaszra nyírva régi osztálytársa, akinek a vállszélességét és tiszteletet
parancsoló magatartását irigyelte hajdanán, most egy beteg öregemberhez
hasonlított.”
Így
kezdődik Serval regénye. A címe A
kripta. 130 oldalas, nagyon sűrűn gépelt, törlések és betoldások
nélküli kézirat. A borítójára - csillogó fekete műanyag dosszié a cím és a
szerző megjelölése nélkül - egy nagyon különös fekete-fehér fénykép van
ráragasztva. Úgy vélem, egy naív, de nem minden báj nélküli, festett kép, s ami
rajta látható, az valahol Marokkó déli részén van. Majdnem teljesen
elsivatagosodott tájat ábrázol a vegetáció némi nyomával, a háttérben kis
facsoport, dűnék és lankák a horizonton. Balra az előtérben egy
mosolygó bennszülött, a kép széle a hasánál metszi el, kötőféken vezet egy
tevét, amelynek csak a feje és a nyaka látható, profilból. Jobbra a háttérben
négy arab a hátas jószágaikon. Az égen egy hosszú nyíl megy a kép jobboldali
széle felé. Fölötte nagybetűs festett felirat:
TOMBOCTOU
52 NAP
és
efölött egy arab felirat (de ellentétes irányban), ami, úgy gondolom, ugyanezt
jelenti.
A kripta egy
detektívregény, egy két részből álló detektívregény, melynek második része
aprólékosan lerombolja mindazt, amit az első megpróbált felépíteni -
számos, rejtélyre épülő regény klasszikus eljárása ez, itt egy szinte
karikaturisztikus véglet felé tolódva el.
A
nyomozót Robert Servalnak hívják és önmagáról harmadik személyben beszél. Ma
reggel bementem az Alliance Française könyvtárába,
ahol a huszonegy Serval-regényből nyolc megtalálható (kihasználva az
alkalmat, a következő hármat kikölcsönöztem: A Giletti-ügyet, A hulla
egyik szeme nyitva volt és Az ezredes
titka címűt) és beigazolódott, hogy nála ez szabály: mint Ellery
Queennél és néhány más szerzőnél, az írói álnév és a hős neve
egybeesik, ráadásul az Ellery Queen írói álnév két írót rejt (F. Dannay és M.
Lee), tehát e nevezett Robert Serval és Stéphane Réal egy.
A
cselekmény szinte végig egy Gotterdam nevű városban játszódik, egy
nordikus, majdhogynem arktikus ország, Fernland fővárosában. Tél van és
rettenetesen hideg. Serval három méter magas hótorlaszokról beszél, befagyott
folyóról, olyan hóviharokról, melyek néhány perc alatt rátámadnak a városra és
megbénítják. A griantai tompa hőségben olvasva a végletesen kemény klíma
leírásai már-már obszcének és néha érthetetlenek; nem lehet elgondolni, nem
lehet elképzelni őket. Attól a pillanattól fogva, valamivel több, mint
másfél éve, hogy lábamat a Saint-Lucie repülőtér csillogó betonjára
tettem, a létezés - nem csak báránybőr kabátom, hanem minden, ami közel
vagy távol sálra vagy szvetterre hasonlított - átbillent az érthetetlenségbe.Felteszem,
hogy ennek a már-már arktikus városnak a kiválasztását valamiféle nyomástól
való félelem diktálta Servalnál. Hogy kiszabaduljon az itt mindent benyelő
kánikulából, bele kellett menekülnie „poros”, de szélsőségesen
felnagyított kanadai és norvégiai hófúvásos emlékeibe (amivel, paradox
eredmény, egyetlen élet kétszeresen végletessé vált, lehűtötté itt,
túlfűtötté ott). Mindenesetre úgy tűnik, Serval fortélyosan kiélvezte
azt az örömöt, hogy a tüzet és a vizet elegyítheti: alakjai között nincs
egyetlen egy sem, aki ne viselne nagy asztrakán kucsmát a vastag hókendő
fölött, selyemkesztyűt, amire óriási egyujjas kesztyűt húznak,
bő nadrágot, fókabőr bundát; ami nem akadályozza meg, hogy a szakáll
és a bajusz ne legyen zúzmarás, mihelyt tulajdonosuk kidugja az orrát a házból,
és kint, ez a súlyosabb, a mentők reggel néhány megfagyott holttestet
szednek össze.
A
könyvben elbeszélt ügy néhány hónappal ezelőtt kezdődött.
Rémi
Rouard korvettkapitány, a Francia Követség tengerészeti attaséja roppant gyanús
körülmények között lelte halálát. Ugyanis amikor a nagyiparos Bjölke Pedersen
fogadásáról késő éjszaka hazaindult, nyilván elvesztette a konktroll a
járműve felett, elvétett egy kanyart, beleütközött az útkorlátba és
mintegy hatvan métert zuhant, le a Devil’s
Rift nevű szakadákba (valami olyasmi, mint Ördögárok). Harmic méteres
körzetből gyűjtötték össze az összepréselődött
ócskavasdarabokat, a szétszakadt és összeégett hús- és csontcafatokat.
A
balesetről szóló hipotézist (amelyben egyetlen olvasó sem hitt komolyan)
csak azért adták ki, hogy legyen mit azonnal elvetni. A Devil’s Rift mentén kanyargó út veszélyesen keskeny, de ebben az
éjszakai órában „tökéletesen üres” volt és Rouard nagyszerű vezető hírében állt. Kétségtelen, hogy az este
folyamán többet ihatott a kelleténél, de úgy tudják, éppen ezért éjszaka példás
mértékletességet tartott. Ráadásul több ember előtt állítólag nemrég
kapott fenyegetésekre utalt.
A kocsi
roncsainak műszeres vizsgálata gyorsan meggyőzte a nyomozókat, hogy
itt merénylet történt. Egy még alaposabb vizsgálat azt mutatta ki vitathatatlan
módon, hogy egyrészt a kormányt és a féket elrontották, másrészt és főleg
pedig pokolgépet helyeztek a járműbe. Tehát előre megfontolt,
szándékos emberölésről van szó.
A
nyomozást Frederic Blackstone főfelügyelő vezette. Mivel az áldozat
egy Fernlandba hivatalosan kiküldött francia állampolgár, a Quai d’Orsay egy
rendőrt delegált tőlünk, Derville felügyelőt.
Rouard
21 óra 45-kor érkezett meg Pedersenhez és az utolsók egyikeként 4 órakor
távozott. Szükségszerűen ezalatt az idő alatt bütykölték meg a
kocsiját. A szakértők úgy gondolják, hogy - ha még azt az időt is
beszámoljuk, amíg megtalálták a kocsit a Pedersen tulajdonában lévő
alagsori garázsban - annak az egyetlen embernek, aki az eleminél kicsit több
műszaki ismerettel volt megáldva és megfelelő szerszámokkal
rendelkezett (hasonló esetben a felnyitáshoz elég egy egyszerű játék egy
olyan tollkulcs, amilyen minden szerszámosládában megtalálható) nem volt
szüksége negyven percnél többre ahhoz, hogy elrontsa a kormánytengely
illeszkedését és a fékberendezés működését épp a minimális szintre vigye
le. Átugrom néhány mellékes részleten, különösen az este folyamán történt
események rekonstruálásán és az egyes emberek időbeli hollétének igazolásán.
Mindenesetre a 30. oldal táján világosan kiderül, hogy a fogadáson jelen
lévő harmichárom személy közül - húsz meghívott és tizenhárom vendéglátó
(a Pedersen család hat tagja és hét állandó vagy külső személyzet) - csak
négynek volt lehetősége a bűntett elkövetésére. Mivel egy
detektívregényről van szó, semmi csodálkoznivaló nincs azon, amikor
megtudjuk, hogye négy személynél egyformán találhatók jó és kevésbé jó okok
arra, hogy Rouard halálát akarják. Őket négy rövid fejezet mutatja be:
„Keresd a nőt!”
Anne pedersenről
van szó, a nagyiparos négy lánya közül a harmadikról. Ő körülbelül egy fél
órán keresztül távol volt. Aznapi állandó lovagja, egy fiatal, Di Magalco
nevű argentin építész hiába kereste a szalonokban és a konyhákban. A hölgy
azt állítja, hogy felment a szobájába telefonálni, de ezt senki nem tudta
igazolni. Még pontosabban, az a fiatal lány, aki az előcsarnokban a
ruhatáros volt és akinek szükségszerűen látnia kellett, ha valaki felment
a szobákba, azt állítja, hogy a hölgy semmi ilyet nem tett. Egyébként tudható,
hogy Anne Pedersen több mint egy éven án Rouard szeretője volt és néhány
héttel korábban szakítottak.
„A hitvány amerikai”
Körülbelül
egy évvel korábban Fernland közzétette döntését, mely szerint parti
őrségét torpedóvető naszádokkal erősíti meg. Valamivel
később, a Rendőrségi Főintézet felavatásakor a belügyminiszter
azt sejttette, hogy egy francia modellnek, a „Martine” módosított és négy MCB
1000 lövedékkel és RAPR típusú ballisztikus fejjel felszerelt, Aréthuse 234 F
változatának van némi sansza arra, hogy elutasítsák. Nem sokkal ezután óvatos
tárgyalások kezdődtek, melyeket francia oldalról Rouard kapitány vezetett.
Maguknak a naszádoknak a problémája elég gyorsan megoldható volt, de a
felszerelésekről és főleg a tartalék alkatrészekről, valamint a
megbeszélt szerződésekről folyó vita jóval több időt igényelt.
Mindamellett jogi nézőpontból úgy tűnt, minden arra megy ki, mint hat
héttel korábban, amikor Gotterdam váratlanul azt követelte, hogy az opciós haladék
lejártát tolják ki három hónappal. A francia kormány képviselőinek ezt a
döntést nehéz volt nem burkolt visszautasításként értelmezniük, ami, úgy
tűnt, összefüggésben áll a Gotterdamba csak néhány nappal korábban
érkezett amerikai kereskedelmi tanácsadóval, Jo Barrett-tel.
Barrett
jelen volt Pedersen fogadásán, de nem volt képes elszámolni azzal, hogy mikor
hol volt. Azt mondja, ődöngött egyik teremből a másikba, megivott egy
üveggel az uszodában, fecsegett a zeneteremben. A háziak és néhány vendég
alapján úgy tűnik, hogy Rouard többször is kereste őt, de soha nem
volt ott, ahol hitték, hogy lennie kellene.
„A Kínai”
A Kínai
nem más, mint maga Bjölke Pedersen. Ez a gúnynév azért ragadt rá, mert számos
ügye volt a Távol-Keleten. Úgy jellemezték, mint egy energikus és brutális lényt,
aki nábob és zsarnok egyszerre.
Bjölke
Pedersen az est legnagyobb részében a szokásos partnereivel whistezett:
Jakobson bankárral, Van Proettel, az Ö
Färtkrift (Haladás) című napilap főszerkesztőjével és
Stanley Dahlströmmel, a Híd- és Útépítők igazgatójával. Pedersen a játék
egyik szünetében elment, hogy a kocsijában megkeresse Hazlitt Characters of Shakespeare’s Plays
című műve első kiadásának egyik példányát, amit aznap szerzett
meg a Hudiksvall könyvesházban és meg akarta mutatni a bibliofil Jacobsonnak.
Valójában több mint húsz percre eltűnt, és partnerei, amikor
tütelmetlenkedni kezdtek, a személyzetből már elküldtek valakit a
keresésére, mire visszatért. A kikérdezett könyvkereskedő megerősítette,
hogy tényleg eladta a Hazlittet Pedersennek, de több mint egy hónapja. Miért
volt a könyv még mindig a kocsi kesztyűtartójában? Isiásza ellenére miért
ő maga ment le a garázsba, hogy megkeresse, ahelyett, hogy leküldött volna
érte valakit a személyzetből? És miért kellett neki ehhez mintegy huszonöt
perc, amikor öt perc bőven elegendő lett volna rá? E három kérdés
alapján, amikre makacsul kitérő és elterelő válaszokat ad (előbb
azt állította, hogy tíz percen belül visszajött, majd azt magyarázta, hogy nem
volt fény a parkolóban vagy hogy két ajtó között szorította be egy elromlott
zár) több mint gyanússá vált; de később a személyzet egyik tagjától
Blackstone megtudta, hogy a lányával, Anne-nal folytatott heves vita folyamán,
néhány perccel a vendégek megérkezése előtt, hosszan dühöngött amiatt az átkozott Frössfrätzer (békaevő) miatt, aki mindig keresztbe tesz neki.
„Gondterhes este egy megbízott számára”
César
Vichard de Moutiers a Francia Követség első titkára. A kinevezett
nagykövet, Devaux ideje több mint kétharmadát hivatali helyétől távol
tölti. Közgazdászként és földtankutatóként Devaux tényleg komoly tekintélynek
számított mindazok szemében, akik márgás vagy szilíciumos földek hasznosítására
adják a fejüket, és ez valóban az egyik legkeresettebb szakértelem a
mezőgazdasági problémákat tárgyaló nemzeti és nemzetközi konferenciákon.
Így többnyire Vichard képviselte őt.
Ezen az
estén, miután megnyitotta a francia óraművesség főműveinek
kiállítását és jelen volt az Öd
Döpfelbästijk (A Kétszeres Állhatatlanság) első felvonásán a
gotterdami Királyi Színház előadásában, Vichard este tízkor érkezett
Pedersenhez és fél órával később elment, mondván, hogy lepihen. Valóban,
háromnegyed egy körül visszajött. Talán az ünnepség tetőpontján ő a
mélyponton volt; mindenesetre azon kevesek, akikkel beszélt, meglehetősen
levertnek és ünneprontónak találták. Amikor Blackstone megkérdezte, hogy hol
volt féltizenegy és háromnegyed egy között, kijelentette, hogy szolgálati
okokból jelen volt a kuturális attasé vacsoráján, amit az attasé egy fernlandi
előadáskörúton járó író tiszteletére adott. De ennek a vacsorának az
összes meghívottja állítja, hogy alig negyed óra hosszat maradt ott.
Vichard
nagyon jó viszonyban van, vagy inkább volt, Rouard-ral. Többször dolgoztak
együtt ugyanazon a poszton Szmolenszkben, Brunswickban és Bécsben. Egy hatalmas
villa a közös tulajdonuk volt Flaksundban, egy kis halászkikötőben, húsz
kilométerre Gotterdamtól. Ebből néhányan, kissé elsietve, arra
következtettek, hogy Anne Pedersenen is megosztoztak.
A következő
fejezetekben Blackstone több-kevesebb éleselméjűséggel és szerencsével
megvizsgálja a különböző nyomokat. Szerelmi bűntény? Bosszú? Sötét
ipari kémkedési ügy? Igazából semmi nem körvonalazódik tisztán, egészen addig,
amíg néhány „érdekes felfedezést” nem tesz.
Először
Blackstone megtudja, hogy Anne Pedersen „virágszál” egy találkákat rendező
házban, amit lakói csak úgy emlegetnek, hogy A kripta. Úgy tűnik, a lány többször találkozott itt
Barrett-tel. De a legmeglepőbb az, hogy ez a találkahely Bjölke Pedersen
keze alá tartozik, és a lányát arra használja fel, hogy felvilágosításokat
szerezzen különböző ipari és kereskedelmi műveletekről.
A
nyomozásnak ebben a szakaszában Blackstone azt a kérdést tette fel magának,
hogy vajon Bjölke Pedersen és Barrett egész egyszerűen nem szövetkeztek-e
össze, hogy eltávolítsák Rouard-t és a francia naszádokat, ők pedig
osztozzanak a vásáron (ami a legszerényebb becslések szerint megközelíti a
tízmillió frankot).
De egy
új elem hamarosan Vichard-ra terelte a gyanút.
Blackstone
egyik munkatársa rutinnyomozást folytatott le a követség első titkára
által elmondottak igazolására; megvizsgálta a kocsi menetfüzetében, hogy a
jármű több mint ötven kilométerrel többet tett meg, mint amennyi Vichard
vallomásai alapján feltételezhető volt. Amikor rákérdezett, a sofőr
elárulta, hogy miután megérkeztek a kulturális attaséhoz, Vichard hazaküldte
őt, de a kocsit magánál tartotta.
Blackstone
átvizslatta Vichard és Rouard villájának a környékét, és egy szomszéd
hölgytől megtudta, hogy Vichard otthon járt azon az éjjelen, alig éjfél
előtt; még a kocsi motorját sem állította le; bement a garázsába és szinte
mindjárt vissza is jött, egy fa ládával a kezében, amit betett a csomagtartóba.
Amikor
újból beidézték, Vichard azt állította, hogy azon az éjszakán azért ment vissza
Flaksundba, hogy elvigyen onnan egy láda peszgőt, még a márkát is
megmondta, Périer-Lagrange.
Ez a
pezsgős láda rengeteg éskimagyarázhatatlan gondot okozott Vichard-nak.
Talán Vichard tényleg elvitte Pedersenhez, de úgy tűnik, itt nem itták
meg, senki emlékezetében nem hagyott nyomot. Vichard zavarosan magyarázta, hogy
a pezsgőt a legfiatalabb Pedersen-lány, Ynge számára szerezte be. A lány
hevesen kérte tőle az estély kezdetén, és ő, ahogy ígérte, hazament
és egy ládányival tért vissza. Aztán megkereste Rouard-t a vendégek között,
hogy megkérje, segítsen felcipelni a pezsgőt, de Rouard a teraszon benne
volt egy nagy beszélgetésben egy másik vendéggel, és Vichard megértette, hogy
csak zavarna. Valamivel később megint odament, de Rouard akkorra már nem
volt ott. Végül úgy döntött, egyedül hozza fel a dobozt a teherfelvonón, de
ezúttal a doboz volt az, ami eltűnt! Későre járt, Vichard álmos volt
és az estély is szürkének tűnt, úgy döntött, hazamegy. Három órával
később Rouard meghalt...
Érthető
módon semmi nem bizonyítja, hogy ez a pezsgősláda tartalmazta a Rouard
kocsijában elhelyezett robbanószerkezetet. De időközben a szakértők
elegendő apró darabot találtak belőle ahhoz, hogy a pokolgépet
biztonsággal beazonosítsák. És noha szerény hatású robbanószer volt, ahhoz túl
nagy, hogy ne lehessen szállítani anélkül, hogy ne vonja magára a figyelmet. De
könnyen elfér egy tizenkét palackos dobozban.
Ütődésre
robbanó francia gyártmányról van szó, már elég régi modell, CDP 411.38-as. Az
indokínai háború alatt fejlesztették ki és speciálisan arra használták, hogy a
vizes bányákban és a Viet-minh dzsunkákban működjenek, ahol a mágneses
szerkezetek hatástalanok voltak. Azóta már alig vetették be, csak néhány
alkalommal, Algériában és Csádban, azt a néhányat, ami még megmaradt a francia
haditengerészeti arzenálokban.
Csakhogy
éppen nemrégiben szállítottak több ilyen robbanószerkezetet az északi
országokba a narviki csata negyvenedik évfordulójának emlékezetére szervezett
és A tengeri háború Döntő Óráinak
szentelt kiállítás keretében. A pokolgépek egyike (ütőszeg nélkül, de ez,
úgy tűnik, egy szakembernek nem jelenthet gondot) „megfordult” Gotterdam
és Löden között. Bőséges levelezés maradt fönn erről az
eltűnésről. A Katonai Biztonsági Főnökség zárójelentése arra
következtet, hogy „egy mániákus gyűjtő által elkövetett lopásról van
szó”, de nyilvánvaló, hogy Rouard halálának körülményei szükségessé teszik,
hogy újra megnyissák ezt a dossziét, melyben Devaux, Vichard és Rouard neve többször
előkerül.
A
nyomozásnak ebben a szakaszában a rendőrség mindenesetre már tudta, hogy
az ügy kizárólag francia állampolgárokra vonatkozik, és a felelősség
Blackstone-ra hárult, valamint Derville-re (akit nemsokára két speciális
nyomozó segített, Boutin és Vergnaud; őket a Külügyminisztérium küldte).
És a
dolgok villámsebesen egyre rosszabbra fordultak Vichard számára. Mertéppen
ekkor esett be Rouard nővére Gotterdamba és adott át két levelet
Derville-nek, amit Rouard neki írt nem sokkal a halála előtt, de a címzett
csak egy hónappal később, túl egy hónapon bontotta fel őket, miután a
nyaralásból visszatért.
Az
első levélben Rouard különösen sötét képet fest a helyzetéről
Gotterdamban, és közli nővérével a benne támadt gyanúkat. Többek között
ezt írja:
„Összes
posztom közül, amit betöltöttem, klímája dacára bizonyosan Gotterdam az, ahol a
legkönnyebben és a legboldogabban akklimatizálódtam. De a CV-vel való
kapcsolataim néhány hónapja folyamatosan rosszabbodnak. Állandóan érezteti
velem, hogy támogatása nélkül semmit nem érek; beteges féltékenysége és
önfejűsége egyre tűrhetetlenebbé válik. Beleavatkozik szakmai és érzelmi életembe, ellenőrzi
legkisebb mozdulatomat is, arra kényszerít, hogy mindenről beszámoljak
neki. Tegnapelőtt megtiltotta, hogy továbbra is foglalkozzam az
Aréthuse-ök eladásával. Igényt tart arra, hogy egyedül csak ő
tárgyalhasson. De jó okom van azt hinni - jóllehet most még nincs rá
bizonyítékom -, hogy közbeavatkozása katasztrofális hatású. Még nem tudom,
milyen taktikát kellene alkalmaznom, gyorsan előzzem-e meg SM-et vagy
kivárjak-e. Itt ő úgy ügyködik, hogy mindenkit manipulál. Senki nem hinne
nekem. Csak Devaux-val beszélhetnék bizalmasan, de Devaux nem jön vissza
október közepe előtt, és félek, hogy akkor már túl késő lesz. Stb.”
A
második levél nagyon rövid, a baleset előtti napon adták fel:
„Vasárnap
Párizsban leszek. Foglalj szobát a nevemre az Hotel de Nantes-ban! Hívd fel
Boulot-t és kérd meg, hogy várjon rám Roissy-ban. VOL SAS 223, 19 óra.”
Boulot a
Katonai Biztonságiak embere, aki a CDP 411.38 eltűnése után nyomozott.
Ám az
ellene összegyűlt terhelő adatokkal szemben Vichard egy abszurd
védekezési szisztémába menekült. Általában folyamatosan tagadott és azt
ismételgette, hogy semmit nem tud mindarról, amit róla mondanak: soha nem volt
összetűzése Rouard-ral, sem Anne Pedersen, sem bármi más miatt, soha nem
tulajdonított el sem robbanószerkezetet, sem bármilyen más fegyvert, soha nem
tervezte, hogy bárki helyett ő vezesse a torpedóromboló naszádok eladásáról
folytatott tárgyalásokat, soha nem próbálta zátonyra futtatni a tárgyalásokat,
stb.
De az
ilyesféle vélelmek alapján Vichard-t végül hivatalosan vád alá helyezték.
Miután Marktendörin börtönébe zárták, engedélyt kapott a Quai d’Orsay-től,
hogy átszállítsák Gotterdamba, és a pótnyomozást gyerekkori barátja, a detektív
Robert Serval vezette.
A
regény teljes első fele tehát voltaképpen egy flash-back, amely során
Vichard, Blackstone, Derville és a többi szereplő rekonstruálja Serval
számára a dráma és az ezt követő nyomozás legfontosabb momentumait.
Egy
utolsó fejezetben Vichard még az ártatlanságát hangoztatja, és könyörög
Servalnak, hogy tárja fel azt az aljas machinációt, amelynek ő az
áldozata.
