Georges Perec:
„53 nap”
Regény (részlet)
A szöveget összeállította
Harry Mathews és Jacques Roubaud
P.O.L., 8, villa d’Alésia, Paris, 14e
1989
TOMBOCTOU
52 JOURS
Néhány
történelmi, földrajzi és irodalmi utalás kivételével az itt leírt valamennyi
személy, esemény, hely és környezet csupán a fikció része.
I.
53 nap
MÁSODIK FEJEZET
Etampes.
Lemarquis a klasszikus irodalmat tanította és a
legnagyobb megvetést a tanárkodás iránt; mesélik, hogy húsz éve így mutatkozott
be a diákok előtt és ezt nálunk sem hagyta ki, amikor először lépett be
új osztályába, a 4/B-be, 1949 október első hétfőjén. Nagyon jól
emlékszem rá; apró, sovány, nagyon vékony ember volt, arca zöldes, tekintete
képmutató, a mosolya visszataszító, s úgy tűnt, legnagyobb örömét abban
leli, ha hússzor feladhatja elragozni, minden igeidőben, minden módban és
minden személyben, hogy „addig nem másolom le Vergiliusnak a Gaffiot-ban
fordításban megtalálható mondatait, amíg meg nem értem őket az
eredetiből”, „addig nem másolod le Vergiliusnak a Gaffiot-ban fordításban
megtalálható mondatait, amíg meg nem értetted őket az eredetiből”,
stb. De Stéphane Réalról: semmi.
Egész délután és koraeste hiába próbáltam meg hipotetikus
osztálytársam emlékét megtalálni, evégett egyre kínzóbb pontossággal idézve
vissza az öt végeérhetetlen esztendőt, amit ebben a létesítményben
leéltem.
Híveit a Geoffroy Saint-Hilaire középiskola hét
különböző családból toborozta. Az első, mely a napi és a heti bejárók
osztályát képezte, a lakóhely vagy a nemzetség alapján etampois-i fiúkat és
lányokat gyűjtötte össze: a pék lányát (ő az, aki miatt később
úgy éreztem, belehalok a szerelembe), a postamester lányát, Chamier doktor öt
fiát, a szabó fiát, Bombet asszony lányát (az anya flanellel és gyapjúsapkákkal
kereskedett, az árudát úgy hívták, „Párizsi módra”), stb.; a második, amely
szinte az összes félpanzióst magában foglalta, a „trágyaszagúaké” volt:
erőskezű Beaucerons-iakat, akik a környékbeli nagy majorokból jöttek,
a pusztáról, ahol nincs vasút, és a helynevek egzotikusak voltak számomra: Sermaises,
Verričres, Méréville, Angerville, Saclas, Maisse,
Chalo-Saint-Mars...A többi öt, melyek között majdnem egyenlően oszlott meg
a középiskola teljes létszámának a fele, a bentlakókból került ki, akik a
legkülönbözőbb okokból kötöttek ki Etampes-ban.
Itt
voltak legelőször a párizsiak („Párizsiak, szukafiak, Parigotok,
tehénszarok”), a főváros vagy a közeli kisváros (Lakanal ŕ Sceaux, Hoche ŕ Versailles) nemes középiskoláiból száműzött
kibukottak, valamint azok, akiknek reményvesztett szülei belenyugodtak abba,
hogy az ide küldött gyerekek legalább kapnak érettségit. Aztán jöttek a
korzikaiak: ez nem igazán volt csoport, inkább banda; mindenkinek volt itt
több-kevesebb unokatestvére vagy rokona, nyilván azért, mert egyikük valaha egy
napon Etampes-ba vetődött és a többiek évről évre, egymás után
követték. Voltak párizsi korzikaiak is, de ők egyáltalán nem vegyültek a
párizsiakkal: emlékszem, egyikük azt mondta, hogy bárfiú volt a Crillonban és
hogy egy nő tartotta ki; Dominique Salviatinak hívták és állandóan egy
fogazott késsel mászkált; köztük volt két másik is, Pedrotti és Pedrocchi
nevű, és a tanárok mindig összekeverték őket.
Az
utolsó három csoportot Afrika és Ázsia szolgáltatta. Róluk már nem tudom, hogy
az AOF (azt hiszem, Szenegál vagy Kamerun) melyik kolóniájából hajózott ki
évente tizenöt vagy húsz szegény ördög, de biztosak voltunk abban, hogy ők
mind „a törzsfőnök fiai”. Magasak voltak és erősek, többnyire
meghatározhatatlan korúak (egyikük vagy huszonöt éves volt) és rettenetesen
melankolikusak; az etampes-i tél keménységét sztoikus beletörődéssel
viselték el és a gyér központi fűtés, miközben reménytelenül várták, hogy
az idő jobbra forduljon, nem hozta vissza életörömüket, csak a nyár és a
nagyszünet közeledése.
Egy
bő tucat bentlakó Észak-Afrikából jött, a legtöbbjük Tunéziából;őket
éreztük a hozzánk legközelebb állóknak; őket még jobban elkaszálták, mint
minket, de amióta egyikőjüknek bizalmat szavaztunk, ellátott minket
rágógumival vagy meghívott a Royalba,
egy szutykos moziba a Vieux-Jésuites utcában, ahol westernek és gengszterfilmek
mentek.
Az
utolsó csoport az indokínaiaké volt. Külön bandát alkottak és senki nem
kedvelte őket; közülük csak egyvalaki tett szert némi népszerűségre a
rajztehetségre miatt: egy pantográf segítségével lemásolta egy cover-girl
kinagyított arcképét a Cinémonde-ból
vagy egy vamp portréját a Paris-Flirt-ből
(ez egy olyan lap, amiben „minden látható” és a matracok alá rejtettük) és
heteken keresztül azzal töltötte az esti tanulóórákat, hogy addig alakította a
vonalakat és az árnyékokat, amíg az eredmény igazi, lélegzetelállító verizmus
nem lett. Különleges felszerelése volt, egy óriási szerszámos doboz és egy kis
krómozott acél lakkszóró, melynek segítségével a befejezett rajz csillogó
felületet kapott. Az indokínaiak többsége (csak etampes-i éveim végén kezdték
őket vietnámiaknak nevezni)
botrányosan gazdag volt és olyan nívón éltek, amit mi nehezen tudtunk
elképzelni. Csodálatos ruháik voltak, méretre készíttették a Saint-Michel
bulvár egyik szabójánál. Hetente mentek Párizsba, étteremben ebédeltek, éjjeli
mulatóhelyeket látogattak és nem volt ritka, amikor vasárnap este lekésték az
utolsó vonatot, hogy taxival jöttek vissza Etampes-ba.
Emlékeztem
rá, hogy volt egy fotóm valahol a középiskolai osztályról. Rendesen
megőrződött, gond nélkül találtam meg egy cipősdoboz alján.
1951-ben készült, tehát amikor harmadikos voltam. Két tanár van velünk: az
egyik Charbonel, történelem-földrajz tanár, jó kiállású, a kikopott sportos
fajtából; híres volt a szétszórtságáról: ő volt az egyetlen tanár, akit
soha nem láttam aktatáskával vagy irattartóval (legalábbis azóta, hogy
átkerültem a sorompó másik oldalára); óráira 14 x 17-es formátumú kockás
kartonpapírokra írva készült fel, hogy könnyedén előhúzza őket a
zakózsebéből, amikor beült az asztala mögé; a lapokat rendkívül apró
írással írta tele és a gazdaságföldrajzi órákra készített feljegyzéseiben az
összes szám ceruzával volt beírva, hogy naprakészen kiigazíthassa őket a
napvilágra került legújabb statisztikák alapján. A másik bizonyára Madame Borroni, az
olasztanárnő, akinek osztályunkban csak egyetlen diákja volt és
akiről azt beszélték, hogy könyvet jelentetett meg Ariosto szatíráiról
(neki köszönhető, hogy eljutottam az első záróvizsgáig, anélkül, hogy
ismertem volna Dante, Petrarca vagy Tasso nevét, de azt tudtam, hogy egy
bizonyos Ariosto úr szatírákat írt; nem voltam sokkal jobban eleresztve német
irodalomból sem, noha a német állítólag a második nyelvem volt:mára annyi
maradt meg belőle, hogy Der - Die - Das, hogy a főneveket nagybetűvel kell írni, meg ez: „Ich
weiss nicht was soll es bedeuten / Das ich so traurig bin / Ein Märchen aus
alten Zeiten / Das kommt mir nicht aus dem Sinn”, a lehető leggyorsabban,
egy szuszra mondva fel).
A
Harmadik B osztályról készült fényképen huszonkét diák volt (ez egyik
előnye volt a Párizsi Régió középiskoláinak: az osztályok itt még annyira
sem voltak zsúfoltak, mint a párizsi gimnáziumokban); hátul a tanárok
kivételével mindenki aláírta a fényképet és mnég most is sikerül kibetűzni
néhány, fakó emléket felidéző nevet; Bédolličre,
a keresztneve Emile, mintatanuló: kiváló minősítés és öt első díj az
év végén; egy csendőr fia volt, egy év után elment, mivel apját
áthelyezték Tarbes-ba; kétszer vagy háromszor viszontláttam Párizsban; a
Blanqui bulváron lakott egy diákszállóban, amely régen bordélyház volt (több
ilyen diákszálló volt ebben az időben); szobáját úgy dekorálta ki, mint
egy hajókabint, ál-hajóablakokkal, rajtuk keresztül egy kókuszpálmákkal teli
sziget, finom homokpart látható, vitorlások egy öbölben, szalmakunyhók;
Ambroise Dupont és Auguste Dupouy, a két elválaszthatatlan trágyaszagú
Etréchy-ből; Aubry, egy fogorvos fia, egyike a párizsi bukdácsolóknak,
húsz évvel később találkoztam vele Veulle-les Roses-ban és tévés újságíró
lett belőle; Pierre Lenoir, aki ugyanabban az évben tette le a
záróvizsgát, mint én, Saurin, akit mindenki Krokodilnak hívott, és Gratinaud,
akit apja derékszíjjal csépelt, ha nem volt a húszból legalább az első
tizenkettő között, és évekkel később megtudtam, hogy gyermekjogász
lett belőle.
Néhány
nevet szándékosan és gyerekesen olvashatatlanul írtak le, sok kacskaringóval és
cifrázással. Néhány más név - Duboin, Dufour, Lanvallčre
- nem idéz fel semmit és a hozzájuk kapcsolódó arcok sem juttatnak semmit
eszemben. Bárhogyan is, nincs senki, aki közel-távol hasonlítana Réalra.
Ugyanakkor
emlékeim tömegesen rohantak meg. Nem lehet elfojtani őket: a megérkezés
autón, a szüleimmel, egy vasárnap délután, október elején; a vásártéren nagy
ünnep volt (a Szent Mihály volt, a város ünnepe, mint később megtudtam);
az első étkezésem a refektóriumban, az étkezési jeggyel, amit egy feketébe
öltözött idős asszonynak, az intézeti igazgató anyjának kellett odaadni
(azt hiszem, ez csak néhány hétig tartott, ez a jegyes történet, a háború utáni
megszorításoknak ez a nyoma); a gólyákra jellemző félelmem, félelmem a
„nagyoktól”, ami szinte egy teljes évig tartott; a csütörtöki séták a Filoir
stadionba vagy a Guinette-torony mögötti erdőkbe (erről a romos
vártoronyról azt tartjották, hogy igazi titkos átjáról rejteget) vagy végig
azon az úton, melynek csúcsos lövedék formájú szegélykövei a Leclerc Hadoszlop
diadalmenetének útvonalán húzódik végig; a szomorú visszautak vonaton vasárnap
esténként, két lepedővel és tiszta fehérneművel a madzaggal átkötött
kisbőröndben; a vasútállomások nevei Brétigny és Etampes között,
belekiáltva az éjszakába, olyan gyakran halottam őket, hogy ma is gond
nélkül sorolom: Maroles-en-Hurepoix (amit a megszállás alatt a németek úgy
ejtettek, hogy Marolessz-enn-Huröpohiksz), Chamarande, Bouray, Etréchy; a
gyerekek közül a gyűlölt és szőke kollégiumi felelős, akire a
Cocu gúnynevet ragasztották, mert sárga
karszalagot hordott; a korzikai kollégiumi felelős, aki a szekrényében
olyan többhónapos sajt maradékát őrizgette, amit már kalapáccsal kellett
szétverni; és a másik, Angelmarre, aki olyan szegény volt, hogy kivágott Canson
papírmaradékkal bélelte ki a cipőtalpát és madzagdarabokat mártogatott a
tintába, hogy fekete cipőfűzőket csináljon belőlük...
És
minden egyéb, ömlesztve: a Juine partja, a Saint-Martin templom, a tornya úgy
megdől, mint a pisai torony, az uszoda a Guinette sétány végén, a kis
kávézó az állomástéren, ahol a „nagyok” megjátszották a törzsvendéget; az
„Equarisseur” magas és komor építménye, amit a vonatból a városba érkezés
előtt már látni lehetett egy üres telek szélén (még mindig megvan,
elhagyatottan, de nem egy szál magában, hanem egy Simca üzem és néhány csinos
parcella mellett); a csikkek a vécékben („High Life”, szándékosan vagy sem, de
„Izslif”-nek ejtve, „Naja”, „Elégantes” és még egy márka, amelynek nem sikerül
visszaidéznem a nevét, a mélykék vagy égszínkék dobozán egy fehér, karcsú hintó
díszelgett); a vívócsörték a hálóterem melletti kis helységben, ahol a
szekrényeink voltak; a detektoros vevőkészülékek...
Visszajönnek
nevek, arc nélküli nevek: Turpin, Colličre, Levasseur,
Perechnikoff, Ben Zaoud, Tran Hui, a nagyobbik Chapuis és kisöccse, Jay, a
rajztanár; vagy arcok név nélkül: tanárok, kollégiumi felelősök, diákok arca,
nagyszájú figurák, az első bajszukra büszke maflák, ünneplőbe vágott
vidékiek, ismeretlen árnyalakok a refektórium folyosóján; emlékek egy fantom
topográfiát kirajzoló helyekről: a nagyudvar, a kisudvar, a fedett
tornaterem, a dühöngő, a fizikai és a természettudományi előadó (és
az az egészen fiatal fehérköpenyes tanár, aki állandóan zavarba jött), a
hálótermek lépcsői, a vas- és a famegmunkáló műhely (és az a
kétrészes könyvtartó - rettenetes megvalósítása annak, ami „fecskefarkú illesztés”-nek
neveznek -, melynek elkészítését egy teljes éven át elszabotáltam); zajok
emlékei, a csengetés az óra végén, a zaj, amit a papucsok keltettek, amikor
sorba állítottak minket a folyosón, a zsivaj a refektóriumnál, sőt a csend
zaja, amikor az igazgató belépett; a lencse vagy a tört borsópüré ízének
emléke, a karfiol vagy a vizelet szaga...
Morzsák,
tépett foszlányok, melyek egyszerre jönnek vissza: valamelyik évben
(harmadikban) három hetet azzal töltöttem, hogy lerajzoltam az antik Róma
hatalmas térképét; egy másik alkalommal egy lehetetlen probléma megoldásába
fogtunk: egy papírlapra hat négyzetet rajzoltunk, ez három házat és három elosztóközpontot jelentett, a víz, a gáz és
a villanyelosztót; a probléma abban állt, hogy mind a három házat el kellett
látni vízzel, gázzal és villannyal, anélkül, hogy a vezetékek kereszteznék
egymást; ehhez kilenc vezeték kell; kipróbáltunk minden lehetséges módozatot:
tényleg nem volt nehéz eljutni a nyolcadikig, de a kilencediknél az egyik
vezeték minden alkalommal kideríthetetlen és lehangoló állhatatossággal
beleütközött egy másikba. Vagy emlékszem arra, hogy több héten keresztül
sifrírozott leveleket küldözgettünk, s egy „rácsot” kellett egymás után négy
különböző módon ráilleszteni a szövegre (amint ez a Sándor Mátyás elején ki van fejtve), hogy kijöjjön a megoldás.
Több
ízben, amikor ezeket a tömör fürtökben újra előjövő emlékeket
lejegyeztem, gyakran elmerengtem a tollal a levegőben, hosszú percekre
belemerülve valamiféle csapongó és kitartó képzelődésbe, s ilyenkor majdnem
lehetővé vált, szemeim becsukva, hogy találkozzam magammal ezekben az
udvarokban, piszkos folyosókon, rácsos ablakú termekben. Újra átéltem a
tornaórákat, a jutalmak átadását az erre az alkalomra három megfakult
papírtranszparenssel díszített refektóriumban, a „közös tornagyakorlatokat” a
Seine-et-Oise megyei ünnepi sportnapokon; megint láttam a rajztermet a
gipszöntvényekkel és a magasra rakott beállítással, amit a szakvezető
rendezett el, hogy beavasson minket a csendéletbe, egy ébreszőórából, egy
szalmafonatú hosszúnyakú flaskából és két almából állt; újra láttam a
földrajztermet a falakon lógó térképvásznakkal, melyek Franciaország
mezőgazdaságát, Európa domborzatát és Fekete-Afrikát ábrázolták; ismét a
szemem előtt volt a hálóterem az elkülönített boxszal, ahol a soros
kollégiumi felelős feküdt, aztán a tanulószoba, a mélyén a kombinációs
zárral lezárt személyes rekeszeink; és mindez olyan volt, mintha
visszasüppedtem volna ezekbe a szürke és állott szagú órákba, e kis börtön
életébe, mely élet hétről hétre vonszolta magát, diktálástól diktálásig,
írásbeli dolgozattól írásbeli dolgozatig, a szolfézsóráktól a delta
egyenlő két bé minusz négy a-ig
Hiszek egy Istenben, a világteremtőben
Őt félik poklokban, a földön és egekben
Komoly
erőfeszítésembe került, hogy visszatérjek a földre, újra visszataláljak a
forró griantai májushoz, a kijárási tilalomhoz, a Président-ŕ-Vie együgyű képéhez, az ebédhez a konzullal, Serval
rejtélyes eltűnéséhez.
Különös,
de nem tudom Servalt mint „hajdani” etampes-it magam elé képzelni, még ha nem
is tudom, hogy egy régi etampes-i kire is hasonlíthat. Inkább típusként
képzelem el, mint aki Saint-Louis de Gonzague-ban vagy az Elzászi Iskolában
végezte tanulmányait, kitűnő tanuló, aki indulhatott az országos
tanulmányi versenyen, bölcsész disszertációját a Figaróban jelentethette meg, a Normale-ra előkészítő
osztály ásza és kacikája, vagy épp ellenkezőleg, soha nem járt iskolába,
mivel egész gyerekkorát a mezőn töltötte, kemény pofonokat adott és kapott
a kis parasztgyerekek között, mielőtt egészen egyedül megtanult olvasni
egy szép metszetekkel díszített régi bűvészkönyvből. Kivételképpen,
ami a talán túl heroikus elgondolásomhoz kapcsolódik, naív módon kreáltam
magamnak egy krimiírót is, aki elzárkózva él egy trópusi palotában.
